Ellenvetés

(lat. antitheton, contrapositum)

A klasszikus retorikában a tárgykezelés, cáfolás egyik fajtája, az ellenfél érveinek visszautasítása, hivatkozva nem helytálló voltukra úgy, hogy két, tartalmilag ellentmondó dolgot, jelenséget szembeállít a szónok, az író, azért, hogy egyik a másikat megvilágítsa. Ez megtörténhet egyetlen szóval, szószerkezettel vagy mondattal. Az ellenvetésben a tagok szerkezeti azonossága figyelhető meg, mely a gondolati tartalmak különbözősége révén hatásos kontrasztot eredményez. Pl. Rang és birtok egyesek sajátja: a nemzet és a haza nevében mindenki osztozik.

(Kölcsey Ferenc: Mohács); A szabadságharc bukásának tragikumát le nem írható, ki nem mondható jelenségként érzékelteti az író:

Az ezernyolcszáznegyvenkilencediki júniusban nem voltak Magyarországon természettudósok, kik az akkori melléknapot leírták volna. Hajh, akkor a

kettős napot

észre sem vettük, nekünk az éjszakánk volt kettős!

(Jókai Mór: A kőszívű ember fiai); Az ellenvetés (antitheton) alakzatai: chiazmus, kommutáció, oximoron, distinctio, subiectio.