(lat. ordo artificialis)
A klasszikus retorikában az elrendezés (dispositio) egyik elve. A bevezetéstől a befejezésig a természetes sorrendtől eltérő rend alkalmazása. A szövegalkotásban az idő és/vagy térbeli egymásutániságtól elszakadó sorrend; a világosságnak is kritériuma. Gyakori eseti: elmarad a bevezetés, részekre osztva, az eseményeket megszakítva épül fel az elbeszélés, egyes részek kimaradnak, a sorrend felcserélődik (in medias res). Az epikus művekben többször, a lírában ritkábban használt szerkesztési mód. Pl. Homérosz Odüsszeia , Tolsztoj Ivan Iljics halála , Kemény Zsigmond Ködképek a kedély láthatárán , Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma.