(lat.) 'okoskodás'
1. Kétségbevonhatatlan megállapítással történő érvelés; a formálisan (nem tartalmi jegyek alapján) rendszerezett érvek alkalmazása. Annak érdekében, hogy a szónokoknak ne kelljen minden ügy kapcsán keresgélni a különböző érveket, az ókori retorika elméletírói összeállították az érvek forrásait, az ún toposzokat (gör. topoi, lat. loci). Egyfajta rendszerezésben a fő érvek két csoportja: argumentum ad personam, argumentum ad rem. (ld. még argumentum). 2. Közvetett erősítés, a retorikában az amplifikáció egyik fajtája. A szónok a tárgy kísérő körülményeit felnagyítja, ezáltal hat a hallgatóságra. Pl. Egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint mikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.