Peroratio
(lat) (gör. epilogosz, lat. epilogus)
A beszédet lezáró szerkezeti rész; befejezés. Különböző elnevezései ismertek: tetőzés (cumulus), lezázás (conclusio). Funkcióját és szerkezetét tekintve a principium (bevezetés) tükörképe; egyrészt a gondolatokra, másrészt az érzelmekre hat. Felidézi a beszédben elhangzott főbb gondolatokat (szemléltetés, lat. illustratio), s az emlékezet felfrissítése mellett az érzelmeket, indulatokat megerősíti (súlyosbítás, gör. deinószisz). Biztosítja az elhangzottak emlékezetbe vésését, és a beszéd során alkalmazott meggyőzést, a cselekvésre buzdítást a végső pontig viszi, nyomtékosítja. Összefoglal. A megszerkesztett szöveget kohézívvé teszi; összetartó szerepe is érvényesül, és önálló szövegrészként is értelmezhető egység. Arisztotelész Rétorikájában megfogalmazta a befejezés funkcióját:
A befejezésnek négy összetevője van: felkelteni a hallgatóság jóindulatát irántunk és ellenszenvét ellenfelünk iránt; nagyítani és kicsinyíteni; felszítani az érzelmeket a hallgatóságban és összegezni az elmondottakat. Pl:
De nem tudom, miért kellene tovább fárasztanom benneteket azzal, hogy aprólékos részletességgel védekezem minden állítása ellen. Mert ha a legfontosabbakra megfeleltem, miért kellene apró-cseprő dolgokkal fontoskodnom, ahogyan ő teszi. Arra kérlek tehát valamennyiőtöket, tisztelt tanács, hogy ugyanúgy vélekedjetek rólam most is, ahogyan korábban. Vádaskodása miatt ne fosszatok meg attól az egyetlen előnytől, amellyel a sors megajándékozott hazámban, s egyetlen embertől meggyőzve ne vegyétek el tőlem azt, amit egykor valamennyien egyhangúan megadtatok nekem. Mivel az istenség, tisztelt tanács, a legnagyobbtól fosztott meg, városom megszavazta nekem ezt a járadékot, mert az volt a véleménye, hogy a jóra és a rosszra egyenlő esélye van mindenkinek. (Lüsziász A nyomorék érdekében). A befejezés jellege függ az érzelmi és értelmi jegyek arányától. Ennek alapján megkülönböztethető: 1. Összefoglaló befejezés (recapitulatio), amelyben felidéződnek a beszéd során elhangzott gondolatok. A kellő rendszerességgel, helyes nyomatékkal felidézett gondolatok az érzelmekre is hatást gyakorolnak. Pl.
Most ez a zaj is elült. Már divat sincsen. Nem beszélnek többé a líra, a színpad, a regény válságáról. Mély hallgatás van. A viták megszűntek. Fáradtság, kedvetlenség, csömör mutatkozik minden téren. Vajon a tisztelet hiányzik ennek a kornak, az áhítat, hogy teremteni tudjon, vagy éppen az ellenkezője, a tiszteletlenség szabadsága, a bírálat bátorsága és lehetősége? Talán mind a kettő egyszerre. Mindenütt a politika lett úrrá, az igyekszik alkotni, de úgy, hogy közben a szellemet megbénítja. Csend, rend figyelem - mondotta hajdanán óvó nénink -, aki rossz azt megverem.
Ennélfogva csend van és rend, s olyan rossz gyerekek immár sehol sem akadnak, akik tollukkal igazán játszani mernének. Egész Európára csend és hó borul. Lehet, hogy a hó alatt ott csírázik a szabadság, és vele együtt a jövő irodalmi vetése is. (Kosztolányi Dezső: Irodalmi levél). 2. Érzelemfelkeltő befejezés (affectus), amely lehet méltatlankodás (indignatio) vagy szánakozás (commiseratio). A méltatlankodást tartalmazó befejezésben a szónok ellenfelét támadja. Pl.
Ime uraim, az ígért lajstrom! Mi ez? fogjátok kérdezni. Hiszen ily firkálás művészileg figyelmet nem érdemel; tudományul pedig nem sokat szolgálhat.
Bölcsen! édes barátim, és igazán! De ki adott nektek jogot: itt akar művészetet, akar tudományt keresni? Bár keresnétek mindkettőt ott, hol kellene! s bárha keresve, vagy ha nem épen keresve is valahol lelitek, tudnátok tisztelni mindkettőt!
Ismét sértés? Naplós uram!
Nem, édes jó uraim! Csak intés; és pedig azok közűl, miket az ungi követ paterna monita névvel szokott megtisztelni. Azaz oly intés, ami jó volna ugyan, következőleg hasznos is, de azt mástól elfogadni büszkeségünkhöz nem fér. (Kölcsey Ferenc: Országgyűlési Napló , 1833. július 28.). A szánakozó befejezésben a szónok a hallgatóság együttérzésére kíván hatni ügye méltatlan fogadtatása miatt. Pl.
De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni: de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent. (Platón: Szókratész védőbeszéde). A peroratio nem csak a beszéd egészét zárhatja le, hanem szerepelhet valamely kitérés (digressio) végén, vagy valamely bonyolultabb kérdés tárgyalásának lezárásaként is.