Epitheton
Jelzői kiegészítés; a szemléletes, hangulatos megjelenítés eszköze. Quintiliánus akkor engedi meg a használatát, ha nélküle a kifejezés hiányosabb, szegényesebb volna. Az epiteheton nélküli közlés dísztelen, csupasz, de a túl sok dagályossá teszi a stílust. Van pleonasztikus, és tropikus (szóképi) epitheton, amely metaforává vagy metonímiává alakítja át a kifejezést. Pl. Ezüst csengő a kedves hangja éjjel:
Sóvárgó fülnek bóditó zene
(Shakespeare: Romeo és Júlia);
Gyöngyös arany fejkötőjét
Sisakkal borítja,
Karcsú fűzött selyem vállát
Páncélba szorítja;
Kardot is köt: bársony övre
Gyémántos fogantyút;
Pici piros csizmáira
Szép, ezüst sarkantyút. (Arany János: Rozgonyiné);
Nekem hozta el a
falusi holdat, tömzsi tücsköket,
lompos komondort, rétet, aratók
bőtorkú dalait, mezei nők
barna bőrét, ekét és vödröket,
cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát,
hozta magával emlékeimet,
utánam hozta kormosderekú
bikák szemében az erős napot,
a trágyát és az egek árvizét,
a záporban felfrissült dombokat,
kegyetlen munkát, erőt, szigorú
kitartást, - mindent utánam hozott! (Szabó Lőrinc: Szénásszekér). A gyerek számára rejtélyes világ metaforájává (tropikussá) válik az ismeretlen hivatal:
Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körülötte, mint ismeretlen világ... (Kosztolányi Dezső: A kulcs). Az eleven élet dinamizmusát fejezi ki:
...abban a percben megszólalt körülötte a világ... Az utca túlsó oldalán két pipacspiros ló vágtatott egy üres társzekér előtt, melynek andalító zörgése megrezegtette az égen úszó tündéri bárányfelhőket. Egy üvegzöld kertecske hullámzott el hátrafelé, két lángoló üveggömbbel s mögöttük egy nyitott konyhaablakkal.