Propositio

(lat. divisio, partitio) ‘témafelvetés’

1. A klasszikus retorikában a szónoki beszédnek a tényállást, a bizonyítandó vagy cáfolandó tartalmat összefoglaló része. A bizonyítás előfutára, a beszéd lényegének, gondolati magvának összegzése. Fontos szerepe van a folyamatosság és a rendezettség szempontjából, mert hiányában bizonytalanná válhat az érvelés. Mintegy tételmondatként a propositióban a fő gondolatokat kimondja a beszélő. Ezen az összegzésen keresztül lehetősége van saját álláspontjának megmutatására, a tétel kimondására és felosztására. Tárgyilagos, intellektuális közlésforma, szenvtelen hangvétel jellemzi. A téma lehet egyszerű (simplex) vagy összetett (juncta). Az egyszerű téma egyetlen kérdést; egyetlen dolgot jelöl. Pl. Hug es tiv latiatuc szumtuchel. isa es num igg ember mulchotia ez vermut. ysa mend ozchuz iarov vogmuc.

Ahogy ti is látjátok saját szemetekkel: íme egyetlen ember sem kerülheti el ezt a sírgödröt. Íme, mindnyájan a felé tartunk.

(Halotti beszéd);

Hadd mutassam tehát meg, hogy kivételes állásunknál fogva sem egyéb, sem másképp működő intézet nem volt oly sürgetőleg napirenden akkor, mikor Akadémiánk felállíttaték, mint éppen Akadémiánk.

(Széchenyi István: A magyar Akadémia körül).

Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni

(Shakespeare: Julius Caesar). Az összetett téma összetett kérdést ölel fel, melyben gyakori a kettős vagy hármas tagolás. Ez utóbbi esetben a főtétel kifejtése áll az első helyen.

Mivel azért szükség a szüléknek érteni kötelességeket és hivataljokat gyermekek nevelésében; én is a mai napon, egyéb tanúságot elhagyván, két dologrul szólok. Először megmutatom, hogy a szülék tartoznak lelkek vesztése alatt gyermekeket jól nevelni. Másodszor, Krisztus Urunk nevelésének példájából, négy cikkelybe foglalom, ami legszükségesb a gyermekek nevelésében.

(Pázmány Péter: A fiaknak istenes nevelésérűl). Gyakori, hogy a főtételt - mintegy kettéosztva - a világosság, az áttekinthetőség érdekében az ellentétével együtt tartalmazza a propositio. A szabadság meghatározásában annak ellentétes fogalmát, a rabságot is meghatározza:

A szabadság lényegét akarom előadni, hogy ösmerjük a fiút, melyet megkeresztelénk, hogy tudjuk, kirül és mirül van szó. A szabadság olyan jogos állapot, melyben minden ember, testi és lelki vagyont gyüjthet, azon vagyont kénye és belátása szerint használhatja, mások hasonjogait meg nem sértve s a befolyásával hozott törvényeknek engedelmeskedve. Ellenben szolgaság az, hol van, ki nem ember, ki előtt a munkálkodás egyik vagy másik mezeje, főleg pedig a jövedelmezőbbek és nagyobb tekintéllyel járók, el vannak zárva, kinek nem szabad élvezni olyan örömöket, melyekre különben szellemi s anyagi tekintetben alkalmatos volna, kinek nyakára szabják a törvényeket anélkül, hogy ő közvetve vagy közvetlenül bele folyhatna, kinek jogai a másiké előtt azonnal fölbillennek a mérlegen. Ezek lényeges részei a szabadságnak, mely ahol nincs, ott szolgaság létezik, méltatlan állapot akármely emberhez, de százszor méltatlan olyanhoz, kinek lelke eléggé mivelt ezen vad sorsot ösmerni s annak keserűségét érezni is.

(Vajda Péter: Erkölcsi beszédek. A szabadság). Jog és jogtalanság, kérés ill. követelés kettősége áll a retorikus szerkezetű lírai alkotások témamegjelöléseiben is:

Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

(Petőfi Sándor: A nép nevében);

Rabok legyünk vagy szabadok?

(Petőfi Sándor: Nemzeti dal) 2. A beszédaktus-elmélet szerint a külvilágra vonatkozó utalás, ítélet kimondása, a mondategységnek megfelelő logikai egység.