Halmozás
(lat. congeries)
1. Az amplifikáció egyik alfaja, retorikai beszédalakzat. A szavak, szószerkezetek, mondatok olyan ismétlése, amelyben eltérő hangalakú és egymást kiegészítő jelentésű nyelvi egységek követik egymást; lehetnek azonos mondatrészek, alá- és mellérendelő viszonyban álló nyelvi egységek. Jellemző a barokk stílus mondatalkotására. pl.
A szántó-ember, hogy csűrbe-való buzája teremjen, megégeti, feltöri, megforgattya, ganéjozza, boronállya a földet; hogy asztalravaló kenyér légyen a búzából, felarattyák, cséplik, szórják, rostállyák, malomban porrá törik, szitállyák, dagasztyák, szakasztyák, kemencében fűtik; hogy pincébe-való bora légyen a szőlőnek, a vinczlér megkapállya, bújtattya, metszi, karózza, kötözi, levelezi, gyomlállya, leszaggattya, megtapodgya, kisatúllya...
(Pázmány Péter: A fiaknak istenes nevelésérűl); 2. Tágabb értelemben mindenfajta felsorolás (fokozás, rímbokrosítás) a halmozás eszközének tekinthető. Ismétléskor megjelenhet a tartalom részleges vagy teljes azonossága; módosulhat a tartalom intenzitása. Pl. Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl;
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl.
(Vörösmarty Mihály: A vén cigány); Füstösek, furcsák, búsak, bíborak...
(Ady Endre: Párizsban járt az ősz); És Jónás akkor egy iszonyú átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül...
(Babits Mihály: Jónás könyve); És gyúltak bennem álmok és csaták,
hitek próbái, pörök, kritikák,
szedtem magamban okal, oktalan,
ami jött...
(Szabó Lőrinc: A kíváncsiság).