Dialogizálás

(gör. lat.)

A klasszikus retorika egyik beszédalakzata. Monologikus szövegben költött áldialógus, kérdések és feleletek, amelyeket a szerző/elbeszélő a jelen nem lévő társsal/közönséggel folytat. Narratív szövegben a szenvedélyes, anaforikus szerkesztésű kérdések a meggyőzés eszközei a romantikus regényben, pl.

Én gyűlölöm a hazámat!
Lehet-e ennél súlyosabb, végtelenebb, iszonytatóbb mondás?
Lehet-e ennek a mondásnak megfelelő érzés?
Lehet-e tett, amelyben ez az érzés megtestesülhet?
Ismert a történelem óriás alakokat, kik e szót kimondták. De azok mind összeroskadtak alatta.

Amint mondám, Magyarország gyalulatlan deszka, ti meg akarjátok gyalulni; jól van, én ajánlom magamat a ti kezeitekbe egyik gyalunak. Annyit jó lélekkel mondhatok, hogy én már megpróbált gyalu vagyok, meggyalultam sok faragatlan tuskót és nem esett rajtam csorba. Ennek a cifra beszédnek egyszerű értelme az, hogy közeledik az országgyülés, az országgyülésre követeket kell választani... Ha engem megválasztotok követnek, én azt dicsőségemnek fogom tartani - ti pedig, ugy hiszem, nem vallotok velem sem kárt, sem szégyent. [...]
Miért ohajtom épen azt, hogy ti válasszatok meg követnek? - azért, mert ez a föld, melyen ti laktok, ez a szép Kis-Kunság, az én szülőföldem, s bármily közel áll az ember szivéhez az egész haza, még közelebb áll az a hely a hazában, ahol született. [...]
Megnyerem-e bizalmatokat vagy nem? azt ti tudjátok és az isten... [...]
Ha valaki csakugyan dicsekvésnek veszi előbbeni szavaimat, ám vegye; megengedem hát, hogy ollyan pimasz voltam, hogy hetvenkedtem, de olyan alávaló sohasem voltam, hogy akárkinek is hizelkedjem. A legjobb alkalmam volna rá most megszerettetni magamat veletek azáltal, ha az egekig magasztalnálak benneteket, hogy ti kunok, ti illyen meg illyen dicső, páratlan, hasonremek emberek vagytok! Ha én azt amúgy hosszas kacskaringósan kikanyargatnám, tudom, nem esnék rosszul egyikteknek sem, sőt közületek többen megsimitanák a bajuszokat és a hajokat s azt mondanák: „ejnye, mégis derék ember ez a Petőfi, tegyük meg követnek.”

Ime uraim, az ígért lajstrom! Mi ez? fogjátok kérdezni. Hiszen ily firkálás művészileg figyelmet nem érdemel; tudományul pedig nem sokat szolgálhat.
Bölcsen! édes barátim, és igazán! De ki adott nektek jogot: itt akar művészetet, akar tudományt keresni? Bár keresnétek mindkettőt ott, hol kellene! s bárha keresve, vagy ha nem épen keresve is valahol lelitek, tudnátok tisztelni mindkettőt!
Ismét sértés? Naplós uram!
Nem, édes jó uraim! Csak intés; és pedig azok közűl, miket az ungi követ paterna monita névvel szokott megtisztelni. Azaz oly intés, ami jó volna ugyan, következőleg hasznos is, de azt mástól elfogadni büszkeségünkhöz nem fér.