Captatio benevolentiae
(lat.)
A jóindulat elnyerése, a klasszikus retorika eszköze. A szónoki beszéd első fő résznek (principium, exordium) fontos alkotóeleme. A retorika hagyományai szerint a szónoki beszédben a szónoknak el kell nyernie a hallgatóság jóindulatát. A törvényszéki beszédekben különösképpen fontos volt a bíró vagy bírák jóindulatának megszerzése. Máig fontos szerepet játszik a captatio benevolentiae az írásbeli és szóbeli megnyilatkozásokban, a szépirodalomban, s mindenütt, ahol a beszélő, az író megindokolja megszólalását. Főképpen az érzelmekre hat. Pl.
...ez írásra semmi egyéb okból nem indíttattam, hanem csak az igaz isteni tiszteletnek gyarapodásának és az utálatos bálványozásoknak gyökerestül való kigyomláltatásának buzgó szüvel való kívánságából.
(Pázmány Péter: Öt szép levél); Az örök Istennek nagy sok ajándéka,
Kivel mindez világ körös-környül rakva;
Az erősség sem utolsó áldomása,
Kivel Tholdi Miklóst régen ő megáldotta.
Gyakran gondolkodom ezen én magamban,
Keveset olvasok róla krónikában,
Maga méltó volna írni ezt is abban;
Az énekszerzők is feledkeztek dolgokban.
No azért dolgait szép renddel megértsük,
Isten ajándékát benne megtekéntsük,
Az jó vitézeknek például jelentsük,
Az félelmeseket ezzel megbátorítsuk.
(Ilosvai Selymes Péter: Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való história); Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa! mélyen megilletődve hajlok meg előtted.
Mikor Szegedhez közeledtem, sajnálni kezdém, hogy mellemből kifogyott a hang; de midőn Szeged népét látom, úgy látom, hogy nincs mit sajnálnom, mert itt többre nincs szükség, mint hogy a lelkesedés előtt mélyen meghajoljak.
Midőn én, mint az ország teljhatalmú biztosa, s a honvédelmi bizottmány egyik tagja, népfelkelést intézendő, utamban más helyekre bementem, azért mentem be, hogy lelkesedést ébresszek; de Szegedre azért jöttem, hogy itt a lelkesedést szemléljem.
És én azt mondhatom, örömmel szemlélem Szeged népében a lelkesedést; mert veszedelem fenyegeti szegény elárult hazánkat, oly veszedelem, melyhez hasonlót évkönyveink nem mutatnak, s melynek láttára némely kicsinyhitűek a fővárosban azt mondák, hogy a magyar nemzet napjai megszámítvák.
(Kossuth Lajos: Toborzóbeszéd Szeged népéhez a honvédsereghez való csatlakozásra); Nem szégyellem, nem is bánom
Hogy, ha irnom kelle már,
Magyaros lett írományom
hazám földén túl se jár;
Hogy nem két világ csodája -
Lettem csak népemből egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy. [...]
Költő az legyen, mi népe,-
Mert kivágyni: kész halál.
(Arany János: Kozmopolita költészet).