Bizonyítás

(lat. confirmatio, probatio)

A retorikában a beszéd legfontosabb része; az állítások, tételek bizonyítása, amely egyetlen műből sem hiányozhat. A klasszikus rétorok a beszéd ezen részét rendkívül nagy gonddal dolgozták ki, hiszen ebben sorakoztatták föl bizonyítékaikat, amelyek alapján a bíráknak dönteniük kellett. Cicero megerősítésnek (confirmatio) nevezi ezt a szakaszt. Ez a beszédrész voltaképpen a bizonyítékokból (probationes, gör. piszteisz) áll össze. Cicero szerint a bizonyítás által „nyer ügyünk hitelt, tekintélyt és a beszéd általa kapcsolódik a szilárd bizonyossághoz”. A bizonyítás az érvelés pozitív eleme, mert az igazságok, a múltbéli történések létezését mutatja ki, ellentétben a cáfolással, amely mások igazságait, állításait tagadja érvekkel. A bizonyítás történhet külső és belső érvekkel; Arisztotelész a retorika művészetének segítsége nélkül előadott bizonyításokat (gör. piszteisz atekhnoi, lat. genus inartificiale probationum) és a retorika művészetével előadott bizonyításokat (gör.piszteisz entekhnoi, lat.genus artificiale probationum) különbözteti meg. A klaszikus elméletben megnevezett kétféle bizonyítás arra utal, hogy a művészeteken kívüli bizonyítások elsősorban az üggyel kapcsolatosak, s kevésbé függnek a szónoklattól. Itt a bizonyítás eszközei törvények, tanúk, vallomások, szerződések stb. Pl. Lüsziasz, (Kr. e.440 k.-380 k.) A nyomorék érdekében elmondott beszédében bizonyíték a nyomorék két botja, ami segíti őt a mozgásában. Bár azzal vádolják, hogy a betegsége miatt korábban megszavazott állami támogatásra nem szorul rá, ő vádlójának érveit elutasítja, és saját igazát e jellel - a botokkal – bizonyítja:

Ám azt a tényt, hogy két bottal járok, míg mások csak eggyel, nem hozza fel testi épségem bizonyítására...

A művészeten belüli bizonyításban a kommunikációs körülményeknek fontos szerepük van. Itt megnyilvánul a beszélő szónoki képessége, jelleme, a hallgatóság viszonya a tárgyhoz, stb.