Affektivitás
(lat. affectus) ‘hangulat,’ ‘érzelmi töltés’
A modern stilisztika egyik alapfogalma. Bally meghatározása szerint a nyelvi közlés két összetevőből áll: az érzelmi töltés szempontjából semleges intellektuális közlésből (alapvetően ez az üzenet), és ennek érzelmi hatás-lehetőségeiből. Az affektivitás a nyelv minden szintjén képes befolyásolni az intellektuális közlést, a primer üzenetet. 1. Hangok szintjén: A költő a semleges hanghatást megváltoztatja bizonyos hangok gyakoriságával, a hangok jellegzetes rendjével, elosztásával. Pl. József Attila:
„K” betűkkel szól keményen
Címe: „Költőnk és Kora” ...
(Költőnk és Kora) 2. A költő az írott szövegben (hangos dimenzió híján) a szavak csoportosításával, a mondat struktúráján keresztül éri el az affektivitást, például a ritmussal, a sormetszet eltolásával, az enjambement-nal. Pl. S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva -
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
(Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet...). Szavak szintjén a váratlan kifejezések használatával, a képekkel, alakzatokkal, minden szabályostól, megszokottól eltérő nyelvi megoldással affektívvé válik a szöveg: pl. a különböző stílusárnyalatok keveredése miatt Babits Mihály Jónás könyve című írása.