Dicsőítés
(gör. epainosz)
A klasszikus retorikában a szemléltető beszéd ( genus demonstrativum) azon jellemzője, mely akkor érvényesül, ha a szónok beszéde tárgyáról bebizonyítja, hogy magasztalásra méltó, dicsőíthető, szép. Pl. Kölcsey a lengyel szabadság ügyét, az elnyomottakkal való szolidaritás érzését, a magyarok segítőkészséget dicséri országgyűlési beszédében:
Oly tiszteletreméltó az ügy, mely iránt a barsmegyei lelkes követ indítványt tőn, s oly kevés, amit érette tétetni kíván: hogy meg nem foghatom, miképen lehessen annak pártfogásában egy pillanatig is késedelmeznünk. Egyébiránt is már akkor, amikor a lengyel nép a maga elnyomó ellenségével kétes harcot vívott, harminc s egynehány megye emelé szavát a királyi székhez; s voltak, kik nemcsak szavat emeltek, de a szerencsétleneknek, amennyiben hatalmokban állott, segédet is nyújtának... Illő azért folytatni a pályát, mire már egyszer felléptünk, s kijelenteni a királyi felség előtt óhajtásunkat, hogy a részvétünket oly mértékben bíró lengyelekért magas tekintetét vesse közbe. Tartozunk ezzel a szerencsétlen nemzetnek, melynek tagjai, egyes felírásainktól és segedelemre kész voltunktól ...hozzánk köszönetírást intéztek, s...reménnyel töltve segédre hívtak fel bennünket. [...]
De tartozunk saját magunknak is...Tekintetes Rendek! a szánakozó kebel a maga jótéteményének sikerét matematikai szorossággal kiszámolni nem szokta, hanem készen cselekszi, amire szíve mozdúlatai által intetik. Vajjon ha oly ember, kinek javait ellenség, tűz vagy akármi más szerencsétlenség elrablák vala, segédért hozzánk fordúlna, emberiség lenne-e neki így felelni: szerencsétlen! én keveset adhatnék neked; s e kevés téged nem segítene fel; azért adományt tőlem nem veszesz? Nem Tekintetes Rendek! az emberiség kívánata az,: adjuk neki, amit adhatunk; mert ha sokan adnak keveset, utóljára elégségessé gyűl. Európa hatalmasb népei hallgatnak, szóljunk mi...
(Kölcsey Ferenc: A lengyelek ügyében, Pozsony, 1833. november 22.) A romantikában gyakori a történelmi személyek magasztalása; pl. Néz nyúgatra, borús szemmel néz vissza keletre
A’ magyar, elszakadott testvértelen ága nemének;
A' könyörű eget, a’ földet vizsgálja hiába:
Nem leli meg nagyjait, nem téged, messze ható kéz,
Zrínyi! dicsőségünk, végső daliája nevünknek.
(Vörösmarty Mihály: Zrínyi). Humanista és barokk városmagasztaló hagyományt őriz a Kolozsvárt bemutató Petőfi: pl. Nevezetes ez a város.
Tekintetem szerteszéjjel
Mint az üstökös kalandoz
S nem telik be nézésével.
Összevissza tarkabarkán
Állnak új és régi házak,
Mintha képviselve volna
Itten minden eltünt század.
(Petőfi Sándor: El innét, el a városból...). Történelmünk örömteli eseményeit magasztalja a Himnusz és a Szózat, pl. Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
(Kölcsey Ferenc: Himnusz); Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.
(Vörösmarty Mihály: Szózat). Az anyanyelv mint nemzetmegtartó erő dicsérete: Újra a fű közt, a
gazban, az aljban.
Mint évszázadokon át a behúzott
vállú parasztok közt. A
nádkúpban remegő lányok közt, mialatt
átrobogott a tatár. A
szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak
néma ajakmozgás mímelte a szót,
mert hangot sem tűr a török, mert
arcba csap ostor-:
most mutatod meg, most igazán - nekem is,
mire vagy jó...
(Illyés Gyula: Koszorú).