Német drámaíró, költő
1759. november 10-én született Marbachban.
Szegény kispolgári szülők gyermeke, az apja felcser, később toborzótiszt volt a württembergi herceg hadseregében. Tizennégy éves korában maga Schiller is a katonaság felé indult el, a Karlsschule nevű stuttgarti katonai akadémián jogot és orvostudományt tanult. Karl Eugen herceg tisztiiskolájának despotikus fegyelme megviselte a költői lelkületű növendéket, az elszenvedett sérelmek életre szóló nyomot hagytak benne.
1780-ban kinevezték ezredorvossá, de őt ekkor már inkább első drámája, a Haramiák foglalkoztatta, amely a mannheimi ősbemutatóján, 1782-ben óriási hatással volt a nézőkre: egy egész nemzedék ismert benne elfojtott sérelmeire és vágyaira. Károly Jenő herceget felháborította ezredorvosának lázító „komédiája”, és kaszárnyafogságra ítélte Schillert azon a címen, hogy titokban megnézte a darabja egyik előadását. Schiller, amint tehette, megszökött Württembergből. Jövőjét a mannheimi színház intendánsának, Dalbergnek a biztatására alapozta, de már a következő darabját sem sikerült vele előadatnia.
Hányatott évek következtek ekkor Schiller életében. Egy-egy pártfogójánál és tisztelőjénél talált átmenetileg menedéket, így 1783-ban Henriette von Wolzogen asszony birtokán a türingiai Bauerbachban, ahol elkészült az Ármány és szerelem, 1784-ben egy ideig megint a mannheimi színháznál mint dramaturg, aztán a Drezda melletti Loschwitzban, Gottfried Körner házában. Itt meleg kapcsolat szövődött a fiatal költő és vendéglátója között, és a megtermékenyítő nyugalomnak köszönhetően, amelyet Körneréknél és baráti körükben két éven át élvezett, új drámáján, a Don Carloson dolgozott.
1787-ben Schiller Weimarban keresett kapcsolatokat. A „múzsa-udvar” szívesen fogadta, ami nemsokára kézzelfogható támogatásban is kifejeződött. Bár Goethe ekkor éppen Itáliában tartózkodott, hazatérése után ő is hozzájárult, hogy 1789-től Schiller történészprofesszor legyen a jénai egyetemen. 1790-ben Schiller még meg is nősült, Charlotte von Lengefeldet vette feleségül, de életkörülményeinek ez a viszonylagos rendeződése éppen azt a drámaírót hallgattatta el egy időre, akinek eddig főleg számon tartották.
1794-ben szoros baráti kapcsolat alakult ki közte és Goethe között, intenzív levelezés útján cseréltek eszmét terveikről és esztétikai kérdésekről. 1795-ben megalapította a „Die Horen” című folyóiratot, amelyhez Goethét is megnyerte munkatársul. Drámák helyett a kilencvenes években főleg történetírói műveket és esztétikai dolgozatokat, valamint balladákat és filozofikus költeményeket írt. 1799-ben áttelepült Weimarba, és megfeszített erővel kezdett ismét drámákat alkotni, amelyeknek a weimari bemutatásában is közreműködött. Elhatalmasodó betegsége mellett is szakadatlanul dolgozott, és 1805. május 9-én munka közben érte a halál.
A naiv és a szentimentális költészetről (Über naive und sentimentale Dichtung, 1795) című értekezésében Schiller az antik és a modern civilizáció megkülönböztetése alapján tett különbséget kétféle költészet között, és ehhez voltaképpen Goethe és a saját költészetének az összehasonlítása adta számára ötletet. E felfogás szerint az „antik világban” az ember és a természet összhangban van, és ennek megfelelően a költő magát a természetet szólaltatja meg, azaz „naiv” költő. Noha ez a világ már elmúltnak tekinthető, Schiller mégis ilyen „naiv” költőnek látta Goethét a maga harmonikus, antik szellemiségével. Önmagát viszont „szentimentálisnak” tartotta, azaz a modern világ költőjének, aki ember és természet egységének megbomlását fejezi ki, és az elveszett naiv harmóniát eszmékkel próbálja pótolni.
Mindenesetre Goethéhez hasonlóan ő is lázadóként indult, a „Sturm und Drang” mozgalmának jegyében. Első drámájába, a Haramiákba (Die Räuber, 1781) a gúzsba kötő és megnyomorító kaszárnyaévek minden keserűségét, elnyomott ifjúsága minden indulatát, lázadását és szabadságvágyát beleöntötte. A Haramiák így a „Sturm und Drang” kései, de legszenvedélyesebb, legszertelenebb fellobbanása lett. Középpontjában a kisemmizett nemesifjúból lázadó és bosszúálló rablóvezérré váló Karl Moor áll, aki kamaszos vágyálmokat beteljesítő mesehősként, önmagát sem kímélve torolja meg a rajta esett sérelmeket. Ősellensége, Franz öccse megrágalmazta, félrevezetett apja elátkozta és kitagadta, az örökségén kívül el akarják tőle ragadni a menyasszonyát is. Mivel a törvény nem védi meg, Karl Moor kívül helyezi magát a törvényen. Robin Hoodként erdei rablóbandát gyűjt maga köré, és maga szolgáltat magának igazságot, álöltözetben behatolva az atyai várkastélyba. Végül belátja, hogy nem volt joga önbíráskodni, és bukott hősként megtér. A cselekmény valószínűtlen, a szereplők viselkedése mai szemmel groteszkül patetikus, az ideológiai és érzelmi hangsúlyok harsányak, mégis elementáris erejű és lendületű dráma a Haramiák, amely a fiatalos szertelenségével, vad őrjöngésével még ma is hatással lehet a közönségre. A Werther után újabb mű született, amelyet egy egész világfájdalmas és lázadó nemzedék érezhetett a magáénak.
Következő darabját, a 16. századi Itáliában játszódó Fiesco összeesküvése Génuában (Die Verschwörung des Fiesco in Genua, 1783) címűt Schillernek már nem sikerült korábbi diadala színhelyén előadatnia. A Fiesco szintén egy lázadó szabadsághőst léptet fel, aki Karl Moorhoz hasonlóan igaz ügyet képvisel a dózse önkényuralmával szemben, de féktelen alkata őt is túlsodorja erkölcsi és politikai igazságán. Megkísérti a hatalom, és ezért buknia kell. A Fiescóból hiányzik a Haramiák dinamizmusa, de Schiller rátalált benne igazi közegére, az erkölcsi-eszmei kérdéseket modellező politikai-történelmi dráma műfajára.
A bauerbachi átmeneti menedékben született, hírneves Ármány és szerelem (Kabale und Liebe, 1784) egyelőre nem a Fiescóban kitűzött úton haladt tovább, hanem friss személyes élmények hatására kitérőt tett a realisztikus és jelen idejű környezetben megjelenített aktuális társadalmi problematika felé. A Haramiák alaktalan és elvont dühénél nyíltabb és konkrétabb formában is kikívánkoztak Schillerből azok az indulatok és megaláztatások, amelyek a württembergi herceg stuttgarti katonai akadémiáján torlódtak föl benne. „Polgári szomorújátéka” a főrangú Ferdinand és a polgári származású Luise szerelmének tragikus bukásában a német kisfejedelemségek feudális urainak romlottságát a derék, munkás, felvilágosult polgárság kiszolgáltatott sorsával állította szembe. Von Walter, egy megnevezetlen hercegség teljhatalmú minisztere minden ármányra képes, hogy megakadályozza fiának, Ferdinandnak tervezett házasságát Miller városi muzsikus leányával, Luiséval. Erőszakkal börtönbe csukatja az apát, Wurm (azaz „Féreg”) nevű magántitkárával megzsaroltatja a lányt, aki apja érdekében kénytelen úgy tenni Ferdinand előtt, mintha megcsalta volna őt. Ferdinand inkább megöli Luisét és önmagát, mint hogy lemondjon szerelmét. Az ármányok, a féltékenység, a zavarodottság szövevényes hálójában valósággal megváltás a szerelmeseknek a „romeo-és-júliai” halál, amelyben végre minden tisztázódik és elcsendesedik, és amely ugyanakkor igazságot is tesz: a bőrét féltő Wurm elárulja, milyen gaztettek terhelik gazdája számláját.
Bár a Haramiákhoz hasonlóan az Ármány és szerelem is patetikusan felizzítja az érzelmeket, felfokozza mind az erényt, mind a bűnt, alakjai, amelyeket környezetéhez tartozó személyekről mintázott Schiller, sokkal valószerűbbek, és a színészek számára ma is hálás szerepek. Legendás színpadi figura a kényszerű alázatosságában is öntudatos, nyersen szókimondó Miller, aki csak egy bizonyos, éspedig általa kitűzött határig hajlandó meghunyászkodni, azon túl már nem enged emberi méltóságából. Luise alakját a rangban magasan Schiller fölött álló Wolzogenné tizenhat éves, szőke leánya ihlette, aki iránt reménytelen szerelmet érzett az író. Az udvar ábrázolása sem egyoldalú: az elvetemült kancellárnak nemes szívű fia van - Lessing Emilia Galottijában vagy Lenz A katonákjában még gaz csábító az arisztokrata ifjú -, Lady Milford, a kancellár szeretője pedig elvágyódik abból a fertőből, amelyben él, csak éppen Ferdinand iránti viszonzatlan szerelmébe veti hiábavaló megtisztulási reményeit. A drámai hatást erősíti, hogy az ármányok és szenvedélyek szálait Schiller mesterien szőtte össze: hálójuk minden szereplőt többrendbélien bevon a bonyodalomba.
A klasszicizálódás jegyeit viseli a 16. századi spanyol udvari környezetben játszódó Don Carlos, amelyen öt éven át dolgozott Schiller, és 1787-ben készült el vele. Míg előző drámáit prózában írta, itt áttért az emelkedett drámai jambusra. Figyelemre méltó, hogy prózában írt drámái után Goethe is ugyanebben az időben, római tartózkodása alatt választotta Iphigeniája versformájául a drámai jambust. A Don Carlos a patetikus-retorikus schilleri eszmedráma remekbeszabott példája. Don Carlos, Fülöp spanyol király fiának alakja nyomokban még emlékeztet a korábbi darabok lázadó és szerelmes ifjú hőseire, de halványabb és gyarlóbb náluk. Annál tündöklőbb és magasztosabb viszont barátjának, Posa márkinak az alakja. A Don Carlosnak valójában ő a főhőse, és olyan férfias és polgári erényeket testesít meg eszményien, amelyek ekkor már fontosabbak voltak Schiller számára, mint a szertelen szenvedélyek. Posa a polgári szabadság lánglelkű apostola, a két évszázaddal korábbi játékidőben, II. Fülöp zsarnoki uralma alatt olyan nézeteket hangoztat, amelyek a darab születése idején, két évvel a francia forradalom kitörése előtt voltak időszerűek. A királyfihoz fűződő önfeláldozó barátsága, férfias, polgári erényei, államelméleti nézetei, amelyek messze megelőzik korát, a republikánus Schiller jelenének eszmevilágát vetítik bele az abszolutisztikus spanyol udvar fojtogató légkörébe.
Mint az „emberiség követének”, „eljövendő századok polgárának” az elnyomott népek szabadságáért dobog a szíve, s mivel barátjában, a királyfiban eszméinek hívét ismeri, rábeszéli őt, hogy próbálja meg elérni apjánál: őt, Don Carlost nevezze ki a spanyol uralom alatt álló, de ellene lázongó Németalföld helytartójául, és ne Alba herceget, a vérszomjas hadvezért. Az apa és fia között feszültség lappang, amelynek egyrészt politikai-világnézeti okai vannak, ezért Fülöp mindjárt el is utasítja fia kérését, másrészt személyes oka: Don Carlos szerelmes mostohaanyjába, apja feleségébe, Erzsébetbe. A király ezt nem tudja, de az udvari intrikusok, hogy az apát végképp szembefordítsák fiával, fondorlatos úton tudomására hozzák. Az egyre szövevényesebb bonyodalomban a gonosz ármányok és a boldogtalan szerelem drámája mindinkább a férfibarátság és a politikai eszmék drámájává válik. Maga Fülöp király is drámai szerephez jut ebben: nem képes élni az eséllyel, hogy kimozduljon zsarnoksága és bizalmatlansága sötét, hideg magányából, sőt a végkifejletben visszavonhatatlanul magára zárja uralkodása börtönét. Az igazi áldozatok persze Posa és Carlos, de csak a cselekmény szintjén: itt az orgyilkosé és a főinkvizítoré az utolsó szó, a dráma szárnyaló dikcióval kifejeződő eszmei síkján viszont a szabadság és a barátság magasztos ideáljai diadalmaskodnak. Hatezer soros, monstruózus terjedelme és nehezen átlátható cselekménye miatt a Don Carlost nem könnyű előadni, de lenyűgöző és felemelő teatralitása, tirádáinak magával ragadó áriaszerűsége, nagyszabású párjeleneteinek szinte operai fensége, a felvonásvégek sűrített drámaisága mindmáig élteti a színpadokon.
A Don Carlos munkálatai, a hányódás és nyugalom periódusainak váltakozása közben születtek Schiller lírájának első maradandó darabjai, így például Az örömhöz (An die Freude, 1785) című nagyszabású, szárnyaló óda, amely később a IX. beethoveni szimfónia negyedik tételének lett énekszövege. A szeretetnek, örömnek, a zsarnokaitól megszabadult emberiség testvéri összeborulásának ezt az elragadtatott himnuszát az a Carloséhoz és Posáéhoz hasonló, bensőséges és emelkedett barátság ihlette, amely a darab születése idején Schillert loschwitzi vendéglátójához és tanácsadójához, Christian Gottfried Körnerhez fűzte.
Schiller klasszikus lírájának uralkodó témája az elveszett aranykori harmónia keresése volt. A Görögország istenei (Die Götter Griechenlands, 1788) az antikvitás derűs, kiegyensúlyozott, természetes világát, amelyben „semmi más nem volt szent, csak a szép”, szembeállítja a lélektelen modern világgal. Immár a költő, a művészek feladata, hogy szépség, igazság és erkölcs egységét, amely egykor a természet maga volt, most a művészet eszményi síkján teremtsék újjá (A művészek - Die Künstler, 1789). Nagyszabású, veretes-retorikus bölcselkedő versekben variálta Schiller újra meg újra Az eszmény és az élet (Das Ideal und das Leben, 1795) ellentétét. Az eszmény ilyenkor általában a görög mitológia vagy az antik költők napsütéses-aranyló, éterien áttetsző képeibe öltözik - az élet ezzel szemben a schillerihez hasonló gyötrődő szellemek örök heroikus küzdelme a test és az érzékek ellen.
Miután tíz éven át nem írt darabot, Schiller 1797-ben történetírói kitérők és előkészületek után látott neki legnagyobb szabású, gigantikus méretű történelmi drámájának, a Wallensteinnek (1799). Ezúttal olyan drámát akart írni, amelyben a „hiányzó eszményiségért a puszta igazság” nyújt kárpótlást. „Puszta igazságnak” a harmincéves háború realisztikusan megjelenített, konkrét történeti valóságát és egy rendkívüli személyiség tragikus vétségét szánta. Ez a személyiség Wallenstein, a zseniális és nagy hatalmú hadvezér, aki régóta viszálykodik urával, a Habsburg-császárral, és a dráma cselekményének időpontjában, 1634 elején már az a hír járja, hogy a császár le akarja váltani a fővezérségről. Roppant önbizalmában Wallenstein úgy véli, hogy seregével ő diktálja a feltételeket, amelyekkel elsősorban saját személyes hatalmát akarja kiterjeszteni és megszilárdítani. Álláspontja az, hogy ha a császár nem teljesíti őket, átáll az ellenség, a svédek oldalára.
Schiller négy napba összesűrítve mutatja be a végkifejletet, a január 5. és február 25., Wallenstein halálának napja között történt eseményeket. A darab a Wallenstein tábora (Wallensteins Lager) című előjátékkal kezdődik, amelyet utólag, Goethe tanácsára illesztett Schiller a szintén csak később két ötfelvonásos részre bontott dráma elé. A nyitányban még nem lépnek színre a főszereplők. A Pilsen határában táborozó sereg hangulatának és tipikus alakjainak mozgalmas bemutatása, a táborban terjengő szóbeszédek exponálják a konfliktust, és fölkeltik az érdeklődést a bálványozott parancsnok iránt. A két Piccolomini (Die Piccolomini) már a vezérkar köreiben játszódik és kirajzolódik benne a megosztottság, amely Wallenstein tervezett átállását fogadja. Octavio Piccolomini, a vezér régi bajtársa megpróbálja elszigetelni Wallensteint, az ingadozó tábornokokat a császárhű oldalon tartani. Fia, Max Piccolomini, a jellegzetes schilleri idealista ifjú, nem hiszi el apjának, hogy Wallenstein árulásra készül.
A Wallenstein halálában (Wallensteins Tod) felgyorsulnak az események, és beteljesedik a késlekedő hadvezér végzete. Mire elszánja magát a döntő lépésre, már felülkerekedett a császárhű párt. Max Piccolomini is elhagyja, pedig ezzel szerelmesét, Wallenstein lányát is elveszti. Wallensteinnel egyik tábornoka végez. A pusztulás komor képeivel végződik a shakespeare-ien nagy ívű történelmi színjáték, amely egyfelől a német nemzet eljátszott egységének tragédiájáról festett monumentális tablót, másfelől a többféle érdek és erkölcsi-érzelmi-politikai megfontolás kereszteződési pontján álló főhős bukásában a történelmi szükségszerűség érvényesülését példázta.
A sűrítés mesterműve a Stuart Mária (Maria Stuart, 1801) című történelmi dráma is. A valóságban Stuart Mária, a skótok királynője tizenkilenc évig, 1568-tól 1587-ig, haláláig sínylődött Erzsébet angol királynő rabságában. Schiller drámája három napba sűríti a cselekményt Stuart Mária szomorú fogságának ábrázolásától kivégzésének és Erzsébet magára maradásának jeleneteiig. Közben sok minden történik részben Mária megmentése, részben elítélésének siettetése érdekében, még találkozik is a két királynő egy nagyjelenetben, a dráma csúcspontján, bár a valóságban sohasem találkoztak. Stuart Mária a rabságában is hatalmi tényező volt, és végül koholt perbe kellett fogni, hogy ne veszélyeztesse tovább Erzsébet uralmát. Történelmi ellentét is szembeállította tehát a két királynőt, de Schillert inkább a pszichológiai konfliktus foglalkoztatta, két egyformán rendkívüli, de végletesen ellentétes alkatú nő vetélkedése. Stuart Mária szép és szenvedélyes, nemes és bátor, bizonyos mértékig azonban könnyelműségének, érzelmi csapongásának áldozata. Erzsébet eszes és hidegvérű, de zsarnoki hajlamú, gonosz és magányos. Féltékeny Máriára, de egyben erélyesen és következetesen képviseli az államérdeket. Mária végül mártírrá magasztosul, ő a morális győztes, Erzsébet nagy áron kivívott történelmi győzelme pedig megintcsak a szükségszerűség beteljesülése.
Következő darabjában, Az orléans-i szűzben (Die Jungfrau von Orléans, 1802) Schiller ismét egy rendkívüli nőt állított a középpontba, de a történelmi realitástól és a téma más, újabb feldolgozásaitól eltérően Szent Johanna itt nem a vallásos-nemzeti-népi küldetéstudata miatt bukik el, hanem mert hazafias kötelességét elárulva beleszeret az ellenséges sereg vezérébe. Ez a romantikusan érzelmes beállítás nem illett a tárgyhoz, amint a „romantikus tragédia” - Schiller maga határozta meg így drámája műfaját - általában nem állt Schiller kezére. A messinai menyasszony (Die Braut von Messina, 1803) ismét klasszicizáló darab, de éppen merev és hideg szabályossága, görögösen elvont végzet-tematikája, ünnepélyes kórusai és öncélúan pompázatos verselése miatt élettelenebb a többinél.
Ezt viszont ismét remekmű követte, a Tell Vilmos (Wilhelm Tell, 1804), amely a svájci kantonok 13-14. századi szabadságharcához kapcsolódó történelmi mondákból merítette témáját. A Tell újra tömegeket mozgat, mint a Wallenstein, és újra a szabadság-eszme megdicsőülése, mint a Don Carlos, ugyanakkor a maga nemében egyedülálló népdráma, amelynek hőse nem egy rendkívüli személyiség, hanem a svájci nép maga. Tell csak annyiban, amennyiben jelképesen megszemélyesíti ezt a népet, szabadságvágyát, föleszmélését és bosszúját. A darab mozgalmas, realisztikus és látványos jelenetek hosszú, epikus során át a nép megaláztatásait, szenvedéseit és lázongását festi.
Tell kezdetben csupán legendás hírű, de magányos hegyi vadász, aki kívül marad a Habsburg-helytartó ellen összeesküvők szövetkezésén. De belekeveredik az eseményekbe, amikor mint szabad svájci polgár büszkeségében nem köszönti Gessler helytartó póznára tűzött kalapját. Elfogják, és az a büntetése, hogy az íjával nyolcvan lépésről lőjön le a fia fejéről egy almát. Nagy kínok árán sikerül ugyan neki a kegyetlen mutatvány, de most már ő a legádázabb ellensége a helytartónak. Lesbe áll, és végez vele, mire kitör a felkelés, amely meghozza a szabadságot. A weimari ősbemutatón mindjárt óriási sikert aratott a Tell, és ihletett előadásai azóta is valóságos ünnepszámba mennek: a rituális-legendás cselekmény, a látványos tömegjelenetek, a szárnyaló szavalatok már nem is annyira drámát, hanem inkább népünnepélyt celebrálnak.
Halála előtt Schiller még egy történelmi dráma munkálataiba fogott bele, de a Rettegett Iván cár holtnak hitt fiáról szóló Demetriusnak (1805) már csak a vázlata és az első felvonása készülhetett el. Az új század első éveiben mind a Faust végleges első részén dolgozó Goethe, mind a romantikával érintkező új színpadi formákat próbálgató Schiller gyakorlatilag túlhaladt klasszicista korszakán. Schiller halála 1805-ben jelképesen is lezárta a weimari klasszicizmus korát.