A naiv és szentimentális költészetről (1795)
Über naive und sentimentalische Dichtung (1795)
Ameddig a természet gyermekei voltunk pusztán, boldogok és tökéletesek voltunk;
szabadokká lettünk és elvesztettük mind a két tulajdonságot. Ebből kettős és nagyon
egyenlőtlen sóvárgás fakad a természet után: sóvárgás a természet boldogsága után és
sóvárgás a természet tökéletessége után.
Solange wir bloße Naturkinder waren, waren wir glücklich und volkommen; wir sind
frei geworden und haben beides verloren. Daraus entspringt eine doppelte und sehr
ungleiche Sehnsuhct nach der Natur, eine Sehnsucht nach ihrer Glückseligkeit, eine
Sehnsucht nach ihrer Vollkommenheit.
A költő, mondottam, vagy maga természet, vagy keresni fogja a természetet. Amaz
teszi a naiv költőt, emez a szentimentálisat.
Der Dichter, sagte ich, ist entweder Natur, oder er wird sie suchen. Jenes macht den
naiven, dieses den sentimentalischen Dichter.
Mert most az a kérdés támad, inkább a valóságnál, vagy inkább az eszménynél akar-e
időzni - vajon a valóságot mint az ellenszenv tárgyát, vagy az eszmét mint a rokonszenv
tárgyát akarja-e kidolgozni. Ábrázolása tehát vagy szatirikus lesz, vagy pedig elégikus
(...), e két érzésmód egyikéhez tartja magát majd minden szentimentális költő.
Denn nun entstecht die Frage, ob er mehr bei der Wirklichkeit, ob er mehr bei dem
Ideale verweilen - ob er jene als einen Gegenstandt der Abneigung, ob er dieses als
einen Gegenstandt der Zuneigung ausführen will. Seine Darstellung wird also entweder
satirisch, oder sie wird (...) elegisch sein; an eine von diesen beiden Empfindungsarten
wird jeder sentimentalische Dichter sich halten.
Szatirikus a költő, ha tárgya a távolság a természettől és a valóság ellentmondása az
eszménnyel (...)
Satirisch ist der Dichter, wenn er die Entfernung von der Natur und den Widerspruch
der Wirklichkeit mit dem Ideale (...) zu seinem Gegenstande macht.
Ha a költő úgy helyezi szembe a természetet a mesterkéltséggel és az eszményt a
valósággal, hogy az elsőnek ábrázolása túlsúlyban van és a benne való gyönyörködés
uralkodó érzéssé válik, akkor elégikus költőnek nevezem.
(Ford.: Szemere Samu)
Setzt der Dichter die Natur der Kunst und das Ideal der Wirklichkeit so entgegen, daß
die Darstellung des ersten überwiegt und das Wohlgefallen an demselben herrschende
Empfindung wird, so nenne ich ihn elegisch.