Francia nyelvű svájci regényíró, filozófus
1712. június 28-án született Genfben.
Egy szegény órásmester fia volt, ahogy a Vallomásokban írja: „Genfben születtem, mint Isaac Rousseau polgár és Susanne Bernard polgárnő gyermeke. Abból a nagyon szegény vagyonból, ami tizenöt gyerek között oszlott meg, apámra jóformán semmi sem maradt, úgyhogy az órásmesterségből kellett fenntartania magát. Ehhez egyébként kitűnően értett. Anyám, Bernard lelkész leánya gazdagabb volt; szép és okos.” Anyja Jean-Jacques születése után egy héttel, valószínűleg gyermekágyi meghalt. Apja 1722-ben szóváltásba keveredett egy kapitánnyal, emiatt menekülnie kellett a városból; fia nevelését pedig Bernard nevű testvérére bízta, aki a gyereket - saját fiával együtt - egy Lambercier nevű lelkész házába helyezte el. Lambercier lelkész nem hanyagolta el a fiúk nevelését, s a kor szokásainak megfelelően a katekizmust és a latint sulykolta beléjük. Rousseaunak azonban nem sikerült elsajátítani azt a rendszeres, alapos humanista műveltséget, amellyel nagynevű kortársai (Diderot, Vltare, D’Alembert) rendelkeztek.
Jean-Jacques kétesztendei bossey-i neveltetés után tért vissza Genfbe. 1725. Április 26-án lépett be inasnak egy vésnökműhelybe. 1728. Március tizennegyedikén - mivel kapuzárás előtt nem ért vissza Genfbe - elhagyta a várost. Torinóban élt, s áttért a katolikus hitre. Megpróbáltatások után egy fiatal hittérítő asszony, Warensné vette pártfogásába, s a „mama” mellett gyűjtögette műveltsége első alapjait.
1741 őszén Párizsba ment, megbarátkozott a későbbi enciklopédistákkal, s mint zenész némi hírnevet szerzett. A fordulat 1749-ben történt. Rousseau éppen Vincennes-be tartott, hogy ott Diderot-t börtönében meglátogassa, s útközben olvasta a dijoni Akadémia pályatételét: Rombolta-e vagy javította az erkölcsöket a tudomány és a művészet fejlődése? A „megvilágosodás” pillanata volt ez, amikor „mint valami villámcsapás fényénél”, Rousseau meglátta, hogy az élet jó és az ember boldogságra született, csak hamis úton keresi, s éppen az ő, Rousseau hivatása, hogy megtanítsa az embereket, „tegyenek különbséget a valóság és a látszat, a természetes ember és az intézmények teremtette hamis és fantasztikus ember között”. Elküldte pályaművét, amelyet az Értekezés a tudományokról és a művészetekről 1750 címen emlegetnek. Rousseau a kor felfogásával ellentétben tagadó választ adott, mégis első díjat nyert, s egy csapásra híres író lett. Az első Értekezés érdeme, hogy elsőként hívja fel a figyelmet a társadalmi elidegenedés jelenségére. Egyúttal azonban szerzője érzelmi megközelítéséből adódóan téves következtetéseket von le az emberi kultúra fejlődéséből, s önkényesen válogatott példáival éppen abban az időszakban próbálja bizonyítani valamennyi társadalom törvényszerű degenerálódását, amely az emberi szellem egyik legragyogóbb korszaka volt.
Most már életét is összhangba akarta hozni eszméivel, s nagyrészt kottamásolással keresve kenyerét, tisztes szegénységben élt. A következő tíz év életének legtermékenyebb szakasza. Ekkor írta, ugyancsak a dijoni Akadémia pályázatára második értekezését Az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól 1755, majd - d'Alembert enciklopédiai cikkére válaszolva - a Levél d'Alembert-hez a színházakról 1758, s végül három nagy művét, amelyekben választ akart adni a két értekezésben felvetett problémákra: Az új Héloïse 1761, A társadalmi szerződésről 1762 és Emil vagy a nevelésről 1762. Ez utóbbit hamarosan elítélték, és szerzője ellen elfogató parancsot adtak ki, mivel „az értelem vizsgálata alá vonja a vallást”.
A második értekezés fordulópont Rousseau gondolati fejlődésében és életpályáján is. Ez a mű összegzi a felvilágosodás filozófiai eredményeit, tömören megfogalmazza A társadalmi szerződésről és az Emil legfontosabb társadalmi és erkölcsi tanításait és egyúttal esztétikai alapot teremt Rousseau további irodalmi munkásságához is. Az értekezés, mely nem nyert díjat, nagy port vert fel. Legélesebben Voltaire támadta: „Sose pazaroltak még annyi szellemi erőt arra, hogy állatokká süllyesszenek mindnyájunkat: aki az ön könyvét olvassa, szeretne mindjárt négykézláb járni.”
Rousseau Svájcba, majd Angliába menekült, s csak 1770-ben ment vissza Párizsba, ahol megtűrték, csak publikálnia nem volt szabad. Az utókornak írta tehát három önéletrajzi írását: Vallomások (1. rész: 1782. 2. rész: 1789).
Utolsó heteit egy tisztelője ermenonville-i kastélyában töltötte, s ott halt meg 1778. július 2-án. Hamvait 1794-ben a Pantheonban helyezték el.
Felületi s inkább látszólagos ellentmondásai ellenére, amelyeket már kortársai, s főleg Voltaire a szemére vetettek, Rousseau életműve egységet alkot. Az alapot a két Értekezés adja. Az emberi természet jó, de a magántulajdonon nyugvó társadalom megrontotta. Az ember természetes állapota, amelyet Rousseau leír, nem egy valóságos történelmi szakasz, hanem hipotézis. Lényege az önszeretet és mások szeretete, ami nem adott, de lehetséges, mivel az ember virtuális lény, aki a történelemben valósítja meg magát. De a magántulajdon a kapzsiság és a hiúság forrása, s az embernek a dolgok feletti hatalmát az ember feletti hatalmává teszi; az önszeretet önzéssé romlik, az ember elidegenedik önmagától s a látszatok rabja lesz: nem természetes ember már, hanem az ember embere. De a társadalom, bár romlott, mégis szükséges: a sajátos emberi tulajdonságok, az értelem, a nyelv, a tudat, a moralitás, csak benne fejlődhetnek ki.
A gyógyulás útját Rousseau elsősorban három művében (amelyeken párhuzamosan dolgozott, s amelyek csaknem egy időben jelentek meg) vélte megmutatni.
Az új Héloïse, ez a levélformában írt regény, amely a század legnagyobb könyvsikere volt - 1760 és 1800 között hatvan kiadása jelent meg -, egy kis közösséget mutat be, ahol, a városok romlott társadalmával szemben, az emberek az igaz értékek szerint élnek, s ha nem is lehetnek maradéktalanul boldogok (hiszen a természet szerint való élet ott sem lehetséges), meg tudják őrizni emberi méltóságukat.
A regény címe a középkori szerzetes filozófus, Abélard és Héloïse, az apáca tiltott szerelmére utal, melynek tragikus történetét levelezésük őrizte meg az utókor számára (a történetet Villon is említi a Nagy testamentumban). Rousseau a maga levélformában írt regényében új emberideál típusát teremti meg. Az előkelő Júlia d’Étanges és házitanítója, a szegény sorból származó Saint-Preux úgy vélik: a szerelem nem játék, hanem a szív legmélyéből fakadó, kiapadhatatlan szenvedély. Egyetlen bírát ismernek el érzelmeik felett, és ez a bíró saját lelkiismeretük. A lelkiismeret pedig az erény törvényeit követi. A regény a szenvedélyes szerelem jogát hirdeti a társadalmi előítéletek felett, de hitet tesz a kölcsönös megbecsülésen alapuló házasság eszméje mellett is.
Saint-Preux és Júlia egymáshoz írt leveleikben nemcsak szerelmükről szólnak, hanem beszámolnak egymásnak szellemi fejlődésükről, utazásaikról, a társasági életben szerzett tapasztalataikról, a helyes gazdálkodásról vallott elveikről. A fiatalok lelkes hívei Rousseau eszméinek.
Rousseau jelentőségét az európai regény fejlődésében nemcsak az adja, hogy diadalra juttatta az érzelmeket, hanem, hogy elsőnek ábrázolta a természetet, s fedezte fel a tájat, mint szereplői lelkének visszatükröződését. Bár Rousseau előtt is akadtak, akik megörökítették az Alpok szépségeit, de Jean-Jacques tolla nyomán a a Genfi-tó környéke örökre egybeforrott Júlia és Saint-Preux szerelmének történetével. A természet Rousseau-nál legmagányosabb pillanataiban is az ember közelségét sugallja, s visszhangozza Az új Héloïse szereplőinek érzéseit.
A társadalmi szerződésről arra a kérdésre felel, hogyan nyerheti vissza az ember régi szabadságát egy fejlettebb társadalomban. Elméletének alapja az a mély és eredeti belátás (amelyet később Kant, a célok birodalmába vetítve, erkölcstanának egyik meghatározó tételévé tesz), hogy akkor vagyunk szabadok, ha a magunk alkotta törvényeknek engedelmeskedünk, mert így megvalósul a szabadság és a társadalom iránti kötelesség dialektikus egysége. A hatalomnak a népet kell képviselnie, s ezért közvetlenül függővé kell tenni azoktól, akiket képvisel: biztosítani kell, hogy a nép bármikor visszahívhassa választott vezetőit. Rousseau megoldási javaslatai többnyire utópikusak és ellentmondásosak. Egyszerre adja meg a népnek a jogot, hogy felkeljen a hatalom ellen, és a hatalom számára, hogy a közakarat nevében terrort alkalmazzon polgáraival szemben, ha azok ellen szegülnének. Rousseau éppoly félelmetesnek tartotta a forradalmat, mint azt a bajt, melyet orvosolna. Elképzelései így is rendkívüli hatásúak voltak, s gyakorlati megvalósításukra hamarosan, a jakobinus diktatúra idején sor is került.
Az Emil vagy a nevelésről sikere csak Az új Héloïse-hez fogható: a mű megjelenése után a feltűnést kedvelő arisztokrata és nagypolgári hölgyek az Operába is magukkal vitték csecsemőjüket, és nyilvánosan megszoptatták őket, hogy ezzel is hitet tegyenek Rousseau nevelési elvei mellett. Az Emil nagy jelentőségű hatással volt a nevelés fejlődésére: a 18. század végén fellépő reformpedagógusok, Pestalozzi, Basedow és mások elméleti és gyakorlati tevékenységüket a műben kifejtett elvekre alapozták.
Az Emil vagy a nevelésről „az emberi szív története”, amely feltárja, „hogyan születnek meg benne a bűnök”, de azt is, hogyan előzhetjük meg őket. Vagyis a nevelés regénye, s bár egy absztrakt helyzetre épül (mert csak ez adhatja meg a természetes nevelés lehetőségét egy romlott társadalomban), Rousseau a valóságos gyermekből indul ki, és a nevelést és az oktatást a gyermeki lélek megfigyelésének alapjaira helyezi.
Az ideális nevelés és a mű célját így írja le Rousseau: „Élni - erre a mesterségre akarom megtanítani. Beismerem, hogy ha kezemből kikerül, nem lesz sem bíró, sem katona, sem pap. Először is ember lesz. Mindaz, ami egy ember kell hogy legyen, az lesz ő, s ha kell, éppen úgy, mint bárki más. És a sors teheti majd, ahová akarja, mindig a maga helyén lesz.” A gyermek hibái nem az egyéniségéből fakadnak - hiszen „minden jó, midőn kilép a dolgok alkotójának kezéből” -, hanem társadalmi jellegűek, ezért Emilt a várostól és a civilizációtól távol, falun kell fölnevelni. A gyerek ne ismerje a parancsolgatást, a kíváncsiságot, a színlelést, egyszóval mindazt, ami az emberek közötti egyenlőtlenség következménye. Ezzel a módszerrel kell megalapozni a gyermekben azt az erkölcsöt, amely, ha elterjed, boldoggá teheti az egész emberiséget.
Élete utolsó másfél évtizedében Rousseau elsősorban önéletrajzi írásain dolgozott. Mindenekelőtt önmagát akarta megmutatni „a természet teljes igazságában”, hogy megcáfolja azt a hamis képet, amelyet ellenségei rajzoltak róla. De ugyanakkor „áttetsző lelkét” is fel akarta tárni, a jót és rosszat egyaránt, hogy semmi se maradjon homályban, mivel minden titok bénítja, és végső fokon lehetetlenné teszi az emberek szabad és természetes kapcsolatát.
A Vallomások, amelyben életéről szól, születésétől angliai útjáig, csodálatos sodrú költemény, valóság és a valóság transzponálása, sok tévedése, sőt, valótlansága ellenére mélyen őszinte, nem a tényekben, hanem érzéseiben és érzései elemzésében. Azt akarja megmutatni, ami csak ő, rögzíteni futó és megfoghatatlan lényegét, hogy az emlékezés édességén, a boldogság eltökélt keresésén keresztül megtalálja élete titkát. Rousseau, Jean-Jacques bírája a végső kétségbeesés, a reménytelen harc világa, valóságos kafkai légkör, de amelyben a rettegés és a már-már esztelen lázálmok a rousseau-i mű mély és világos elemzésével keverednek. Egy „francia” vitázik Jean-Jacques-ról, mégpedig magával Rousseau-val, s mivel először a látszat után ítél, meglátja eszméinek egységét, és a mű és az alkotó azonosságát.
Utolsó és talán legszebb művében, a lírai Álmodozásokban, Rousseau még egyszer visszatekint nyugtalan, sok megpróbáltatással, csalódással teli életére, és sorra veszi nagy témáit és fordulatait; lassanként mindenről lemond, ami kis öröme még volt, hogy ebben a lemondásban találja meg szabadságát, és emlékezéseiben megnyugvását.
Rousseau hatása felmérhetetlen az emberi gondolkodástörténetre: ő volt a francia forradalom szellemi atyja; Mirabeau, Robespierre, Saint-Just és Marat tanultak tőle, idézték beszédeiben. Az Emil annyira lenyűgözte Kantot, hogy még rendes napi sétájáról is elfeledkezett, s a német filozófus szobájának egyetlen dísze Rousseau képmása volt. Tolsztoj egy kései levelében így írt: „Rousseau volt a mesterem tizenöt éves korom óta. Rousseau és az Evangéliumok - ez a kettő volt a legerősebb, legjótékonyabb hatás életemben.” A magyar irodalomban Bessenyei Györgyre, Kármán Józsefre, Kisfaludy Sándorra, Eötvös Józsefre és Petőfire hatott. Csokonai egyenesen versbe szedte a második értekezés fő gondolatait (Az estve), s megidézte őt A tihanyi Ekhóhoz című költeményében is.