A szimbolista művész a jelenségvilág mögötti lényegi tartalmakat, az "ideákat" törekszik megragadni, ehhez fő eszközül az önmagukon túlmutató, sejtelmes jelentésvilágú jelképeket választja. Egy-egy mű képei rendszert alkotnak, melyek végtelenül sokféle jelentés-összefüggések felvillantására képesek. Más megfogalmazásban a szimbolizmus célja — a mű témájától, tárgyi világától függetlenül, ill. ezeken keresztül — a szépség, a magasrendű értékvilág megközelítése és kifejezése. A szimbolizmus ilyenképpen átfedésbe kerül a klasszikus modernség másik két irányzatával, az öncélú művészettel (a "l'art pour l'art"-ral) és a parnasszizmussal.
Jellegzetesen szimbolista nyelvi eszköz még az újszerű szókapcsolat, az erőteljes zeneiség és a szinesztézia is.
A szimbolizmus — a klasszikus modernség irányzatain belül — a nyers valóságábrázolásra törekvő naturalizmus ellentéte.
A szimbolista művészek (költők) vezető csoportja az 1880-as, 1890-es évtizedben szerveződött, eleinte dekadenseknek nevezték magukat, szembehelyezkedve a kisszerű polgársággal. A hagyományos kultúra és művészet elavultságát érzékelték, el kívántak attól különülni (ld. "elefántcsonttoronyba" vonulás), szellemi arisztokratizmusba menekültek, vagy elvállalták akár a bohém magatartást is. A "szimbolista" megnevezés utólag, Moéras (Jean, 1856—1910) programadó cikke (1886) révén született.
A "szimbólum" szó etimológiája: a görög "szümballein" ('összeilleszteni, egybevetni') a latin "symbolum" szón keresztül jelenti a titokzatos, csak a beavatottak számára megfejthető jelt. (A kettétört tárgy csak összeillesztés révén azonosítható, és így érvényesíti pl. a megállapodást vagy az információt.) A szimbolizmus mint irányzat azonban már mást, többet jelent: a jelképek rendszerével élő sajátos kifejezésmódot.
A szimbolizmus elődje Baudelaire (Charles, 1821—1867) aki a Kapcsolatok c. versében (Correspondances, 1857) ölti szavakba, hogy "jelképek erdején át visz az ember útja". Ő a modern francia líra elindítója; az elvont eszmények, elsődlegesen a szépségeszme híve. Tematikusan felépített kötete A Romlás virágai (Les Fleurs du Mal, 1857), melynek alapellentéte az ideál és a romlottság kontrasztja. Jellegzetes versformája a szonett. Híres verse a művész elkülönültségérőlAz albatrosz (L'Albatros, 1841).
Verlaine (Paul, 1844—1896) a szimbolizmus vezéralakja, bohém, az "elátkozott" generáció tagja. A Költészettan (L'Art poétique, 1874) című szimbolista programversében a költészet legfőbb elemének a zeneiséget hirdeti. Az Őszi chanson (Chanson d'automne, 1864) a dekadens életérzés kifejeződése magas fokú poétikussággal.
Rimbaud (Arthur, 1854—1891) "kölyökzseni". Virtuóz verselő, látnok-poéta; az érzékek tudatos, aprólékos összezavarásával alkotott. Legismertebb verse A magánhangzók szonettje (Voyelles, 1871), ebben a "megfelelések", azaz kapcsolatok, korrespondanciák teremtésére sorol fel példákat, a szimbolista költői technika ujjgyakorlataként. A Részeg hajó (Le Bateau ivre, 1871) a szimbolista látásmód egyik legteljesebb megnyilvánulása.
Mallarmé (Stéphane, 1842—1898) francia költő. Parnasszista műgonddal dolgozott, fellazította a grammatikát, megnövelte a szó értékét. A szépség és a szellem költője volt; a költészetet a szépség egyetlen tökéletes megvalósítójának tekintette. Műveit sejtelmesség, mitikusság és zeneiség hatja át. (Pl.: Sóhaj, 1864). Az Egy faun délutánja c. költeményét (L'Aprčs-midi d'un Faune, 1865) Debussy megzenésítette.
A szimbolizmus őshazája Franciaország, de ez az irányzat a klasszikus modernség egyik legmozgékonyabb, legváltozékonyabb ágának bizonyult, így az angol és a német lírában is jelentős szerepet kapott.
Wilde (Oscar, 1845—1900) az angol "l'art pour l'art" legjelentősebb képviselője, a művészi szabadság és szabad szellem megvalósítója. A művészetet az abszolút szép kifejeződésének tartotta.
Yeats (William Butler, 1865—1939) költő, drámaíró és színigazgató volt, költészete a romantikában gyökerezett, majd fokozatosan szerves szimbólumrendszert épített fel. Versvilágában a rózsa kapta a központi szerepet. Kiemelkedő költeménye A második eljövetel c. alkotása (The second Coming, 1920), az európai civilizáció széthullásának veszélyéről.
Rilke (Rainer Maria, 1875—1926) osztrák szimbolista költő, az objektív (tárgyias) líra legnagyobb alakja. Az élet teljességének igénye hajtja, misztikus istenkeresés fogalmazódik meg költeményeiben. Híres versei: Archaikus Apolló-torzó (Archäischer Torso Apollos, 1908) és A párduc (Der Panther, 1903).
George (Stefan, 1868—1933) német költő, Mallarmé híve. Impreszionista, majd patetikus verseket költ, pályája csúcsán a költészettel az isteni szféra meghódítására vállalkozott. Hatott pl. Szabó Lőrincre.
Hofmannstahl (Hugo von, 1874—1929) osztrák költő, drámaíró és elbeszélő; a szimbolizmus főként a pályája elejét jellemzi.
Az orosz irodalomban Brjuszov (Valerij Jakovlevics, 1873—1924) és Blok (Alekszandr, 1880—1921) a vezető szimbolisták.
Valéry (Paul, 1871—1945) kései francia szimbolista költő.
A szimbolizmus a színpadon is megjelent.
Ibsen életművét a második pályaszakaszán jellemzik szimbolista drámák.
Maeterlinck (Maurice, 1862—1949) belga költő lírai verseiben a dekadencia fejeződik ki a szimbolizmus formanyelvén. Drámáiban is a lélek titokzatos mélységei, a sors kiismerhetetlensége, a meseszerűség jelenik meg hallucinációkkal, homályos utalásokkal, elmosódó jelzésekkel, folklorisztikus elemekkel. Kiemelkedő színdarabja A kék madár (L'Oiseau bleu, 1909). A Pelléas és Mélisande (P. et M., 1892) c. színművéből Debussy operát írt.
Hauptmann a naturalista korszaka után szimbolista drámákat is szerzett, pl.: Az elsüllyedt harang (Versunkene Glocke, 1896). Ezután a klasszicizmus felé fordult.
Strindberg szibmbolista drámái pl. az Álomjáték (Ett drömspel, 1901) és A kísértetszonáta (Spöksonaten, 1907).
Yeats a naturalista drámajátszást elutasította, és a japán színház eszköztárából kölcsönözve alakított ki újszerű színvilágot (a vers, a zene, a tánc, az ének és a maszkok alkalmazásával).