A szimbolizmus a XIX. század második felében — az impresszionizmust követve, a naturalizmussal párhuzamosan — a magyar irodalomban is létjogosultságot nyert. Elődei nálunk is "elátkozott költők", azaz Magyarországon olyan szerzők, akik a hivatalosan elfogadott és elismert (népnemzeti) irányzaton kívül álltak, és a dekadencia korérzésének művészi kifejezését vállalták. Az úttörő mindenek előtt Vajda János volt, valamint az ő generációjából még néhányan.
Vajda János (1827—1897) rakja le a szimbolikus kifejezésmód alapjait; ez a technika nála a látomás-líra költői eszköze.
Reviczky Gyula az impresszionizmus mellett a szimbolizmusnak is az úttörője volt. Verseinek gyakori eleme az álom, az elrévedés és a szelíd belenyugvás a megváltozhatatlan sorsba. Elutasítja a naturalizmust, és a legmagasabb rendű értékvilág felé keresi az utat. Kiemelkedő alkotása a Pán halála (1889), amelyet színpadi szavalatával sikerre vitt a költő késői szerelme, Jászai Mari.
Komjáthy Jenő (1858—1895) a szimbolista líra kialakítója, messianisztikus-mítikus költeményei a legjelentősebbek, pl. A homályból (1894). Magányban él, rajongó alkat, mély lelki élményekre vágyik; Juhász Gyula közvetlen elődje. Verseiben a lírai én a világegész fölé emelkedik.
Czóbel Minka a modern líra egyik háttérben maradó, de nagy jelentőségű költőnője, a szimbolista-szecessziós kifejezésmód egyik legelső művelője.
A szimbolizmus kezdeteihez kapcsolódik még a századfordulón Endrődi Sándor (1850—1920), Szalay Fruzina (1864—1926), Rudnyánszky Gyula (1858—1913) és Telekes Béla (1873—1961).
Az elbeszélők közül Gozsdu Elek és Csáth Géza is élt a szimbolikus ábrázolásmóddal.
Krúdy Gyula műveinek centrumában az én áll, minden tőle nyeri el jelentését. A valóságelemek a hős eszményeit, ábrándjait, emlékeit képviselik, azokat elevenítik fel.
A szimbolizmus első számú költője (egyszersmind a szecesszióé is) Ady Endre. Az Új versek után két évvel induló Nyugat a szimbolikus költői nyelvet már széles körben elfogadtatta, a nyugatos költők, sőt az írók jó része is átvette az új formanyelvet és látásmódot — talán egyedül Móricz Zsigmond volt a kivétel.
Ady Endre (1877—1919) a modern magyar líra vezéralakja, a teljességigény és mindenségvágy megszólaltatója. A XX. század emberének drámai küzdelmeit a lélek ősi rétegeinek megszólaltatásával fejezte ki. Költészetének középpontjában a személyiség áll, de a magyarságnak is vátesze volt, prófétai küldetéstudattal és szerepvállalással. A szimbolizmus és szecesszió jegyében költészeti forradalmat hajtott végre. Egyéni mitológiát teremtett, verseinek középpontjában az ő énje áll. A tér és az idő fiktív. A versvilág elemei jelképesek, a történések lelki-tudati folyamatokra utalnak. Jellegzetes szimbólumai (amelyek csaknem az egész életművet behálózzák): ugar, Léda, pénz, halál, magyarság, kurucság, Isten, forradalom, háború, vénülés, őrzés.
Babits Mihály költeményeiben a jelképiség a rájátszás költői technikájával ötvöződve hoz létre gyakran újfajta jelentés-együtteseket. Szimbolista képrendszer adja az alapját pl. a Petőfi koszorúi vagy A gazda bekeríti házát c. versének (1925).
Kosztolányi Dezsőnek a korai költészete élt a szimbolista eszköztárral.
Tóth Árpád stílusában az impresszionizmus mellett a szimbolizmus és a szecesszió is szerepet kap. A Körúti hajnal c. versében (1923) az impresszionista képcsoportban szimbolista (önkényes, ill. szinesztéziás) szókapcsolatok is felbukkannak.
Nagy Lajos stílusában a naturalizmus mellett a szecesszió és a szimbolizmus is megjelenik: a felsorolt és megvilágított valóságelemek sejtelmes jelentéstöbbletet hordozhatnak.
Balázs Béla A kékszakállú herceg vára (1911) című misztériumából Bartók Béla írt világhírű operát.
A szimbolizmus az újavantgárd jegyében pályára lépő magyar költők körében is jelen van a XX. század második felének kezdetén, pl. Juhász Ferenc és Nagy László versvilágában.