A naturalizmussal (és mellette az impresszionizmussal, a szimbolizmussal és a XIX. század második felének számos egyéb művészeti irányzatával) a klasszikus modernség korába lépünk. Ez az irányzat-csoport a modernség első szakaszát alkotja. A modernség második lépcsőfoka az avantgárd lesz a XX. század első évtizedeiben, harmadikként egy átmeneti kor következik a klasszikus kifejezésmód felé való visszafordulással a XX. század derekán, végül a posztmodern korhoz érkezünk el — saját korunkba — kb. az 1970-es évtizeddel kezdődően.

A modernség fő jelenségcsoportjai: a hagyományos világkép elvesztése, ill. újfajta világlátás kialakításának kísérletei; az egyén (a művész) helyzetének gyökeres megváltozása; úttörő próbálkozások a művészi kifejezésmód és nyelv megújítására vagy átalakítására.

A naturalizmus a köznapi jelenségek aprólékos ábrázolásának, a rideg tények puszta közlésének művészete. A realizmus valóságábrázolásával elégedetlen alkotók alakították ki. Ezek az alkotások a társadalom legmélyebb rétegeinek életét tárják fel, az ösztönök nyers világát tükrözik. A naturalista mű az érzékletekre épít, direkt hatások kiváltására irányul, egyúttal azonban — legalábbis az eredeti intenciói szerint — óvakodik mindenfajta előítélettől és általánosító elmélettől.

Az irányzat elnevezése a latin "natura" ('természet') szóból ered.

A naturalizmus ellenlábasa a klasszikus modernség művészeti irányzatai között a szimbolizmus, amely a valóság felszíni jelenségei mögötti, ill. fölötti értékvilág megközelítésére és kifejezésére törekszik.

A naturalizmus legjellegzetesebb műfajának, a naturalista regénynek a színtere a társadalom legalsó szférája, a nyomorgó tömegek élettere, konkrétan a külváros, ill. a falu- vagy tanyavilág tengődő és kallódó figuráié, valamint a bűnözés és a fülledt erotika.

A naturalizmus mint ábrázolásmód és korstílus a XIX. század második felében alakul ki és terjed el Európa nagy részén; szülőhazája Franciaország. Elméleti alapjait a természettudományos szemlélet, a biologizmus és a fajelmélet (Darwin), illetve a pozitivizmus (Comte és Taine) adta, innen a naturalizmus ténytisztelete, illetve a spekulációktól, téves következtetésektől való elhatárolódása. A naturalista művészet fő feladata annak ábrázolása, hogy az egyén sorsát az öröklött vonásai, valamint a környezete milyen mértékben és hogyan determinálja.

Az irodalmi naturalizmus elődje Flaubert volt (a Bovaryné című regényével), a legfőbb képviselője Zola.

Zola (Émile, 1840—1902) dolgozta ki a természethű ábrázolás technikáját, mégpedig a természettudományos módszerek (a pontos megfigyelés, a laboratóriumi kísérlet és az adatgyűjtés) alkalmazásával. Az egyes szenvedélyek, törekvések kifutását vizsgálta, meghatározott társadalmi környezetbe helyezve őket. Zola szerint a regény a kísérlet jegyzőkönyvének szerepét tölti be. Húsz kötetes regényciklust írt Rougon-Macqart címmel (1871—1893), ezekben a művekben a címben jelzett két család összefonódott történetén keresztül mutatja be az átöröklési és társadalmi folyamatokat. Főműve a cikluson belül is a Nana c. regénye (1880), amely a prostituáltak világát tárja fel. A Patkányfogó (L'Assommoir, 1877) a külvárosi proletárok életének képe. Zola "kísérleti regény"ében a cselekmény háttérbe szorul, az írónak ugyanis nem a hős sorsfeladatának teljesítését kell elbeszélnie. Stílusában — eredeti törekvései ellenére — poétikai eszközök (szimbolizmus, mitológia stb.) is jelentkeznek.

Zola kísérleteit, újításait néhány kortársa átvette, illetve továbbfejlesztette. Pl. Daudet (Alphonse, 1840—1897) francia író a mindennapi megfigyeléseit jegyzeteibe rögzítette, és a regényeit, elbeszéléseit ezek alapján alkotta.

Maupassant (Guy de, 1850—1893) realista törekvésű novellista és regényíró. Stílusátnagy fokú tömörség, tényekre szorítkozás, ezzel együtt többletjelentések felvillantása jellemzi. Alakjai élesen megrajzolt, szókimondó figurák. A szépfiú c. regényének (Bel Ami, 1885) főszereplője a szerelmes nőkön átgázoló, az érzelmekkel visszaélő, gátlástalan fiatalember — a társadalmi környezetben elénk tárul a korrupt politikai, pénz- és sajtóvilág. Nem a valóság "fotográfiáját" akarta adni, hanem "magának a valóságnak még teljesebb, még magával ragadóbb, még meggyőzőbb vízióját".

Az olasz irodalomban a "verismo", azaz verizmus a naturalizmus párhuzama, ennek vezéralakja Verga (Giovanni, 1840—1922).

A természethű ábrázolás a színház világában új korszakot nyitott. A naturalista színjátszás a romantika ellenében lép fel. A látványosság és a múltba fordulás helyett a naturalizmus a kortárs valóság tökéletesen hű színpadi megjelenítésére törekedett. A színész már nem deklamál, hanem életszerűen mond életszerű szöveget. A naturalista dramaturgiában nincs nagyra törő, magas rendű eszményekért harcoló hős, mert a szereplőket az öröklött tulajdonságaik és a környezet korlátjai (törvényei, elvárásai) tartják fogva. A színpadi történések mindössze a magánszféra apró-cseprő fordulatai, intimitásai. A dráma szerkezete kisimul, nincsenek végsőkig kiélezett jelenetek, uralkodik a változatlanság, a monotónia, a kilátástalanság.

Ibsen a színpadon alkalmanként végletekig feszíti az ellentmondásokat, és direkt eszközökkel él, kerüli, sőt leleplezi az eszményítést.

Hauptmann (Gerhart, 1862—1946) fiatal korában a naturalista színjátszás legnagyobbja. Ibsen társadalmi drámáját a nyers ösztönök színpadra vitelével keveri, pl. A takácsok c. alkotásában (Die Weber, 1893). Pályája végén azonban — szimbolista formanyelvvel — az újromantika képviselője lesz.

Strindberg (Johan August, 1849—1912) drámaszerző, regényíró és költő, a svéd naturalizmus vezéralakja. A vörös szoba c. naturalista kulcsregénye (Röda rummet, 1879) úttörőnek bizonyul, ez emeli a szerzőt a svéd széppróza élvonalába. A Júlia kisasszony c. egyfelvonásos drámája (Fröken Julie, 1888) a naturalista dráma remekműve.

Csehov dramaturgiájában a direkt valóságábrázolás is szerepet kap, a földhözragadtságot és kisszerűséget nyers valóságelemek hitelesítik.

Gorkij (Makszim, 1868—1936) fiatalkori elbeszéléseiben romantika és naturalizmus vegyül. Az Éjjeli menedékhely c. drámája (Na dnye, 1902) a társadalom perifériájára süllyedt embereket sorakoztatja fel a színpadon.

A naturalista színpad kiemelkedő alakja az orosz Sztanyiszlavszkij (Konsztantyin Szergejevics, 1863—1938), a moszkvai Művész Színház rendezője. Színészeitől a szerepre való maximális ráhangolódást követelte, az átélést állította a színjátszás középpontjába.

Shaw (George Bernard, 1856—1950) a mindennapi élet fonákságainak, az illúziók vagy a megszokott gondolkodási klisék hamisságának leleplezésére írja darabjait, eszköztárában a naturalizmus is helyet kap.

Pirandello (Luigi, 1867—1939) a XX. századi dráma egyik úttörője. Darabjaiban verista mozzanatok is helyet kapnak (pl. a hőst fojtogató családi légkör ábrázolásakor). Pirandello fellazítja a drámaszerkezetet; technikai újítása a színpad és a nézőtér összekapcsolása. Jellegzetes hatásminősége a tragikomikum és a groteszk.

A naturalizmus XX. század középi fejleménye az olasz film neorealista irányzata.