A naturalizmus Magyarországon az 1880-as, 1890-es években honosodik meg, és ereszt mély gyökereket. Az első generációban elsősorban Bródy Sándor és Csáth Géza képviseli, majd a legerőteljesebben Móricz Zsigmond művészetére nyomja rá a bélyegét.
Elsőként Toldy Istvánnak (1844—1879) az Anatole c. regényében (1872) jelenik meg a naturalista ábrázolásmód. A regényíró Tolnai Lajos valóságábrázolásában idővel, a pesszimizmus fölerősödésével válnak uralkodóvá a komor tónusok. Gozsdu Elek a kisember hamis tudatának érzékeltetése, kiélezése céljából él az analitikus leírás eszközeivel. Az irányzat elemei Justh Zsigmond műveiben is jelentkeznek.
Bródy Sándor (1863—1924) a századforduló kiemelkedő, sokszínű alkotója. Egyéb hatások mellett Zola, a darwinizmus, a pozitivizmus és az anarchizmus is rányomja bélyegét a műveire. A Nyomor c. novelláskötete mutatja meg az új színt, ebben közelíti először a nyers valóságot fiziológiai szemlélettel. A színtér a csapszékek és prostituáltak világa, az ábrázolásmód részletező és felkavaró. Bródy tehát ekkor szakít az anekdotizmussal, az életképpel, sőt a realizmussal is, és kialakítja a "rút" esztétikáját. Életművének ezen a vonulatán születik az Erzsébet dajka c. novelláskötet (1900—1901), illetve a belőle formált A dada c. dráma (1902).
Thury Zoltán a "keserű igazságok" feltárója, a lelki és társadalmi bajok összefüggéseit keresi. Naturalista drámája a Katonák (1897). Stílusában impresszionista és szecessziós elemek is akadnak.
Csáth Géza (1888—1919) novellisztikájában a naturalizmus kulcsszerepet kap. Írói szemléletében is érvényesül képzettsége és foglalkozása (idegklinikai orvos); az ideg- és tudatbetegség tüneteit pontosan, expresszív módszerekkel érzékelteti. Témavilágában a nyers ösztönök, a brutalitás és a szexualitás a középpontba kerülnek. Írói magatartása a legmegrázóbb esetek bemutatásakor is metszően szenvtelen.
Magyarországon a naturalista színjátszás meghonosítója Paulay Ede rendező (1836—1894), kibontakoztatója és sikeres szerzője Csiky Gergely (1842—1891). Gárdonyi Géza a legismertebb színművében (A bor) naturalisztikus elemeket is alkalmaz. Molnár Ferenc a pályája elején a naturalista drámát művelte.
A naturalizmus XX. századi továbbélésében a Nyugat jelentős szerepet játszik; Zolának és Hauptmann-nak a XX. század első felében is több követője akad.
Móricz Zsigmond jellegzetes témája a társadalmi felemelkedés elemi erejű vágya, amelyet azonban a környezet elfojt, megsemmisít. Így kerül a művilágban előtérbe — a szublimáció révén — a szexualitás, ill. a vegetatív ösztönök szférája, az evés, az "egyszer jóllakni" motívum. A vívódó hősök sorsát az író mélyen átérzi, sajátjaként tolmácsolja, az átképzeléses közlésmód formájában. A naturalista stílus számos művében szerepet kap, pl. a Tragédia c. novellában (1909), a Sárarany (1911) és az Árvácska (1940) című kisregényeiben is.
Tersánszky Józsi Jenő (1888—1969) a hagyományos művészi (irodalmi) kifejezésformákat elutasító, öntörvényű alkotó. A társadalom perifériája foglalkoztatja, a lecsúszott, sodródó figurák (koldusok, hamiskártyások, szélhámosok, részegesek, prostituáltak stb.) élete. Leghíresebb hőse Kakuk Marci. Figuráit a maguk erkölcsiségében, természetes közegében jeleníti meg, művilága anyagszerű. Jellegzetes műformája az epizódok laza sorozata. Stílusa az élő köznyelv, amelyet átszínez a nyelvteremtő szellemesség.
Nagy Lajos (1883—1954) fő témája a nincstelenek sivár élete, ellentpontként gyakran megjelenteti a gazdagok dőzsölését is. Jellegzetes eljárása a nyers valóságelemek puszta, de célzatos és didaktikus felsorakoztatása; reflexióiban gyakran kap szerepet az erős irónia.
Kodolányi János (1899—1969) szociografikus írásaiban, az "ormánsági novellák"-ban alkalmazza célravezetően a naturalista ábrázolásmódot.