Szonett

A szonett: itáliai eredetű 14 soros versszerkezet. Hangzása kivételes (Virág Benedek elnevezése: "hangzatka"); kötöttsége nagy fokú, ezért a legintenzívebb, ambivalens lírai tartalmak kifejezésére a leghatásosabb.

Szakasztagolása a leggyakrabban 4+4+3+3, a négysoros strófa a "quartina", a háromsoros a "terzina".

Ritmikailag a sor eredetileg hendekaszillabus.

Az alaptörvényektől való eltérések száma és mértéke idővel megnőtt, a szabad vers korában már akár minden 14 soros vers szonettnek tekinthető.

A versforma két klasszikusa: Petrarca és Shakespeare.

Petrarcánál az alapforma: a b a b  a b a b  c d e  c d e (vagy: c d c  d c d)

Shakespeare-nél az alapforma: a b a b c d c d e f e f g g

Például:
Pó, földi kérgem bárhogy is sodorjad
vized hatalmas, száguldó folyásán:
a szellemem mélyen belül tanyázván,
erőd nem féli s másétól se borzad;

vitorlát jobb vagy bal felé se forgat,
mégis jó széllel, nyílként, vágya szárnyán
az arany Lomb felé lebegve száll már,
s erősebb, mint a hab, szél, lapát s vitorla.

Egyéb folyók közt te királyi büszke,
ki ott éred a napot, merre támad,
nyugaton százszor szebb Fényt hagyva messze:

csak földi részem hordja szarvad-ágad;
a másik, vágya szárnyával fedezve,
repül révébe édes Otthonának.
Petrarca: Pó, földi kérgem bárhogy is sodorjad... (Szedő Dénes fordítása)
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg.
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt,
Egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is adhatok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok
    Koldus-szegény királyi gazdagon,
    Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Shakespeare: LXXV. Szonett (Szabó Lőrinc fordítása)
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Babits Mihály: A lírikus epilógja