A szecesszió arra törekszik, hogy a történeti múlttól elszakadva új, a modern élet lendületét híven kifejező formákat teremtsen, s szabadon áramló formáihoz a növényvilág stilizált motívumait veszi alapul. Kivonulás, elszakadás (secedo, secedere latin: kivonulni), az Osztrák–Magyar Monarchiában Olbrich bécsi épületéről kapja nevét. Elege van a historizmusból, a történelmi stílusok felújított változataiból, a neobarokkból, az emlékműszobrászatból, a sematikussá vált, bábokat mozgató szimpadiasságból, a hivatalos igényeket kielégítő reprezentatív akadémizmusból.
A németeknél "fiatal stílus" (Jugendstil, 1896, München), Secession (Bécs, Drezda, München, Berlin), az olaszoknál egy szecessziós műtárgyakat áruló cég tulajdon neve után "Liberty stílus" (Stile Liberty), a franciáknál "új művészet" (art nouveau), a spanyoloknál "virágos stílus".
A szecesszió mindenekelőtt az iparművészetben, s bizonyos mértékig ahhoz kapcsolódva a képzőművészetben kifejlődő mozgalom. A tárgyalakításban, a grafikában és a festészetben találta meg a maga sajátos munkaterületét. Az építészetben is gyakran folyamodott az ipar- és a képzőművészet segítségéhez.
A szecesszió lényege főleg a vonalasan kígyózó ornamentika túlburjánzása az ábrázolás rovására, a hallatlan mérvű stilizálás, a homogén, dekoratív színfelületek szinte kizárólagos alkalmazása. Kerülte a szögben törő, egyenes vonalakat. A geometriai forma szabályossága helyett a természetes növekedés élményét keltő, szabadon áramló formákat kedvelte. Arra törekedett, hogy az alakulóban lévő élet lendületét, a technikai fejlődés hatására mind jobban felgyorsuló jelent közvetítse. De ugyanakkor volt benne valami romantikus indíttatású szembefordulás is a modern világgal. A gyáripar, a tömegtermelés embernyomorító személytelensége ellen tiltakozott. A termelés folyamatában egyszerű eszközzé vált, mechanikus részmunkát végző embernek az alkotói szabadságot akarta visszaadni. Hitt abban, hogy az egyéniség teljes értékű kifejtésére lehetőséget nyújtó kézműves munka öröme, az alkotó tevékenységben nyert kielégültség a társadalom bajait is orvosolni tudja.
Nem tett különbséget magas művészet és alkalmazott művészet között.
Ilyen gondolati mögöttessel indul, és újraformálja a tárgyi világot a lakberendezési és használati tárgyakat; a plakátot, reklámgrafikát, a nyomtatott betűt, a divatcikkeket, de az erőművek gépein is ott a nyoma. A modern design-szemlélet szándéka ott van benne, és céljaihoz a legkorszerűbb technológiai megoldásokat és anyagokat (acél, bauxit-, vasbeton, üveg) is felhasználja.
Ez a felfogás még a romantika idején Angliában alakult ki. A 19. század közepének nagyhatású teoretikusa, John Ruskin (1819-1900) hangoztatta elsőként azt, hogy a megújulás érdekében vissza kell találni a kézművesség megbecsüléséhez, ahhoz az anyag tiszteletén alapuló őszinteséghez, amellyel a középkori mesterek dolgoztak. Ezt a meggyőződést képviselte s érvényesítette a gyakorlatban Ruskin követője, William Morris (1834-1896). Ő volt a vezéralakja annak az erjedést indító iparművészeti mozgalomnak, amely Angliából hamarosan átterjedt a kontinensre is, s amelynek szelleme áthatotta a századforduló egész művészetét.
A szecesszió festészete főleg a növényi díszítő jellegű stílizáltságot kedvelte. A lokálszíneket használta, tehát a tárgyak fény-árnyék által nem befolyásolt saját, helyi színét, körvonalazott, kontúrozott felületeket, dekorativitást, légiesített alakokat, erős allegorizálást. A preraffaelitákat és Gauguint elődüknek vallották.
Paul Gauguin: Sárga Krisztus (1889)
Franciaországban a szecesszió francia változata, az "art nouveau" színezte Gauguin művészetét, különösen grafikáit és kerámiáit, és ide sorolható a Nabis tevékenysége is. Louis Anquetint, bár nem tartozott a csoporthoz, hasonló festői problémák foglalkoztatták, mint pályatársait. Stilizáló tendenciái miatt leginkább Maurice Denis és Maillol festményei álltak legközelebb a szecesszió egyetemes stíluseszményéhez. Az iparművészet területén jó ideig a historizmus uralkodott, különösen a 18. századi irányokat utánozták. A 70-es években végiggyűrűzött a japán és a távol-keleti művészet hatása, ez megerősítette a stilizáló tendenciákat. Néhány szervezeti intézkedés is történt az iparművészet fejlesztésére, 1882-ben létrehozták az "Union centrale des arts décoratifs"-ot. Az új stílus első nagyszabású felvonulása az 1889-es világkiállítás volt, ettől kezdve terjedt el különféle műfajokban a stilizált növényi ornamentika, amely olykor a bútorművészetben is feltűnt, és rendszeresen jelentkezett az ötvösművészetben (L. Falise), az üveg- és kerámiaművészetben (Auguste Daum, 1854-1909; Émile Gallé, 1846-1904), bár e két utóbbi művészeti ágban mindvégig érződött az egzotikus művészet hatása. Gallét a kínai üvegedények stílusa inspirálta egyéni technikájú, rétegesen köszörült üvegei megformálásában. Később különösen a japános ornamentikát használta fel. A francia szecesszió jellegzetes termékei voltak Hector Guimard-nak a párizsi metró lejáratait, illetve magánpalotákat díszítő növényi ornamentikájú díszkapui.
A szecessziós grafika legnagyobb hatású mestere az angol Aubrey Vincent Beardsley (1872-1898), neve összeforrott a szecesszió grafikai stílusával. Fő művei illusztrációi (Pope, Johnson, Oscar Wilde műveihez). Rajzai gyakran erotikusak, szimbolista értelműek. A kéjesen vonagló vonal, a fekete-fehér ellentéte alkotta művei formai alapját.
Salome-illusztráció (borító)
Beardsley, Aubrey: A pávaszoknya (1893)
Paris Metro Entrances, at Paris, France, 1899 to 1905
Az osztrák festészetnek is volt kimagasló értékű szecessziós mestere. Gustav Klimt (1862-1918). Képeinek szimbolikája ugyan vérszegény, inkább csak allegória, nem éri el Munch lidérces szimbólumait, mégis az arany és ezüst színeket előszeretettel felhasználó, mozaik hatású festőstílusa a szecesszió egyszerre geometrikus és növényien stilizáló piktúrájának az egyik legizgalmasabb fejezete Allegorikus, dekoratív faliképeket is festett (Bécs, Egyetem, 1900-1903).
A bécsi századvég kultúrájának a pszichológiában a freudizmus képviselt ága Klimt hangsúlyosan erotikus festményeiben találta meg a képi kifejezését.
Gustav Klimt: Aranyhalak
A bécsi szecessziós piktúra Kokoschka és Schiele portréművészetén át az expresszionizmusba torkollott.
Egon Schiele: A művész felesége
Jan Toorop (1858-1928): Halál, hol a te győzelmed? (1892; 62 x 76 cm; Rijksmuseum, Amszterdam). Hollandia a francia kultúrához kapcsolódó Jongkinden és Van Goghon kívül még két jelentős művésszel büszkélkedhetik, a szecessziós, szimbolista Jan Toorop festővel (1858-1928) - aki egyébként 1890-ben, tehát az európai művészetben először festett nonfiguratív képet.
Edward Burne-Jones (1833–1898): A rémfej (1887)
Munch (1963–1944): Sikoly (1899–1900)
Munch (1963–1944): Az élet tánca (1899–1900)
Klimt: Danae (1907-08, olaj, vászon, magángyűjtemény, Graz)
Henri de Toulous-Lautrec: A Moulin Rouge-ban
Henri de Toulous-Lautrec: Angol lány
Henri de Toulous-Lautrec: Cirkusz
Alfons Mucha (1860-1939): Bizánci fej (1897; 50 cm átmérőjű)
Alfons Mucha (1860-1939): Ősz (1900–1897; 73 x 32 cm)
Franz von Stuck (1863–1928): A Szfinx csókja (1895; 160 x 144,8 cm)
Stuck a müncheni Sezession egyik alapítója volt 1892-ben. A femme fatale, az érzékien csábos, démonikus nő halálos ölelése az egyik gyakran visszatérő témája. A feszített, szűk térbe zárt kompozíció, a nyers színek (amelyek az idő múlásával sajnálatosan besötétedtek), valamint a testes formálás a kép hangulatának brutális erotikáját fokozzák.
A cseh és a magyar szecesszió, annak ellenére, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia kulturális fejlődésében számos közös vonás figyelhető meg, korántsem tekinthető osztrák importnak. A cseh szecessziónak az építész Jan Kotéra (1871-1923), a festő Jan Preisler és Max Svabinsky (1873-1962) a legjelentősebb mesterei, az osztrákos igazodást pedig a Párizsban nagy sikereket elérő Alfons Mucha (1860-1939) képviselte. Magyarországon a magyar népművészeti formák transzponálásán keresztül alakult ki sajátos szecessziós stílus. Ennek iskolateremtő mestere volt az építész Lechner Ödön (1845-1914). Az ő művészetéből induló Lajta Béla (1873-1920) el is jutott a par excellence, modern építészethez. Fontos jelenség Kozma Lajos, a Budapesti Műhely megalapítója, kiváló építész, belsőépítész és illusztrátor. A festészetben a Nabishoz csatlakozó Rippl-Rónai József, valamint a preraffaelita igazodású gödöllői iskola élén Körösfői-Kriesch Aladárral (1863-1920) és Nagy Sándorral (1868-1950) voltak a legjelentősebbek, de található szecessziós elem Csontváry Tivadar és Gulácsy Lajos műveiben is, és pályája kezdetén Vaszary János, Egry József is festett szecessziós képeket.
Rippl-Rónai József: Kalitkás nő (1892; Olaj, vászon, 186 x 130,5 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Rippl-Rónai József: Fiatal nő rózsával (1898; szőnyeg, 230 x 125 cm; Iparművészeti Múzeum, Budapest)
Vaszary János: Aranykor (1897-98; olaj, vászon, 92,5 x 132 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Róth Miksa: Felkelő nap (1900; üveg mozaik, 171 x 76 cm; magántulajdon)
Nagy Sándor: Ave Myriam (1904; tempera, olaj, gipsz, 89 x 60 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Moiret Ödön: Mária Magdolna (1909 körül; mázas majolika, magasság: 73 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Ligeti Miklós: Anonymus (1903; bronz, magasság: 190 cm; Városliget, Budapest)
Lesznai Anna: Ady párna (1912; hímzés, 65 x 60 cm; magántulajdon)
Körösfői-Kriesch: A művészet forrása (1907; freskó; Zeneakadémia, Budapest)
Az építészetben a szecesszió legfőbb érdeme, hogy megszabadította a tervezést a történeti formák s az eklektika idején akadémikussá merevült szabályok kötöttségeitől. Képessé tette arra, hogy a rendeltetésből, a tényleges használatból kiindulva jobban megfeleljen a korszerű követelményeknek.
A kínálkozó lehetőséggel a mesterek - egyéniségüktől függően - más-más módon éltek. Volt, akinél a funkcionális alakítás, másoknál a korszerűséget hangsúlyozó dekoratív forma került előtérbe. S voltak olyanok is, akik szinte képlékeny anyagként kezelték az épületet s a plasztikus forma kifejező erejét juttatták érvényre. Az építészet addigi történelme során soha nem volt annyira sokszínű, mint a szecesszió idején. Az alkotók szándéka szerint most minden feladat megismételhetetlenül egyedi volt s megoldása a feltételekhez illően egyéni.
A szecesszió vágya a homogén stílus megteremtése volt. Ha nem is teljes mértékig, célját megvalósította. Mégpedig elsősorban azokban az irányokban, ahol egyértelműen az ornamentika dominált. Ugyanakkor egyazon művészeti ágon belül is már kezdettől fogva olyan eltérő irányok érvényesültek, amelyek megkérdőjelezték a stílus homogenitását, és szükségképp a szecesszió felbomlásához vezettek. A szecesszió építészetében például két egymással opponáló tendencia érvényesült. Az egyik inkább csak néhány felületi formajegyben hordozza a kor bélyegét, a szerkezeti elem, az új térértelmezés és a funkció tiszteletben tartása miatt lényegében már a funkcionalista építészet közvetlen előképe, míg Gaudi vagy a bécsi szecesszió székházát építő J. M. Olbrich sokkal inkább az ornamentális, festői, atektonikus elemeket hangsúlyozta, s mint ilyen, a romantika építészetének a folytatója.
A szecesszió nevesebb építészei: Angliában Mackintosh (1868-1928); Belgiumban Victor Horta, Spanyolországban Antoni Gaudi, Németországban Olbrich, Ausztriában Otto Wagner, Magyarországon Lechner Ödön.
Victor Horta (1861-1947) műve, a brüsszeli Tassel-ház (1892-93) az első épület, amely a szecesszió jegyében fogant.
Antoni Gaudi (1852-1926) az építészet történetének egyik legrendhagyóbb, utánozhatatlanul eredeti nagy egyénisége. Stílusát nehezen lehet bárhová besorolni. A szecesszióra jellemző szabad formálás megtalálható nála is, de az ő formáit az ösztönélet mélyéről a felszínre törő szenvedély hevíti. Kézműves gondossággal alakított, megnyerő épületei néha a természeti alakzatokhoz hasonulva a mintázott anyag kifejező erejével hatnak. Valamennyi műve Barcelonában épült. Közülük legjelentősebbek a Sagrada Familia templom, a Batlló-ház, a Mila-ház és a Colonia Güell kápolnája.
Antoni Gaudi (1852-1926): Sagrada Familia templom
Gaudí: Batllo-ház (1904-07)
Ausztriában Otto Wagner (1841-1918) a bécsi szecesszió vezető mestere. Szecessziós munkái közül a legismertebb a bécsi Karlsplatz két pavilonja, amelyek a városi vasút állomásai. Főműve a bécsi Postatakarékpénztár. Az osztrák fővárosban dolgozott Joseph-Maria Olbrich (1867-1908) (legfontosabb műve a darmstadti művészkolónia 1901-ben felavatott épületegyüttese); Klimttel együtt az egyik alapítója volt a bécsi Sezession csoportnak. Ő tervezte 1897-ben a csoport székházául a bécsi Sezession pavilont. Az emlékműhöz hasonló épület jellegzetes dísze a fém-levelekből formált, áttört mintájú gömbkupola.
Joseph Maria Olbrich (1867–1908): Secession épülete (1897–1898)
A tárgyformálásban, az iparművészetben az új stílus meghatározó jelentőségű nagy egyénisége a belga Henry van de Velde (1863-1957), aki bútoraival, különféle berendezési és dísztárgyaival iskolát teremtett. Mellette a szecessziós iparművészet másik hírneves mestere a francia Émile Gallé (1846-1904), akinek főként lendületesen formált üvegtárgyai a jelentősek.
Emile Gallé (1846-1904): Kerámiák
A historizálást megtartva olyan formanyelvet teremtett, amely a tervezésben szinte korlátlan szabadságot adott, s alkalmas volt egyedi feladatok hangsúlyozottan egyéni megoldására. A szemléletnek ez a nagyjelentőségű változása nyitotta meg az utat a modern építészet fejlődése előtt.
Agostino Lauro (1861-1924): Sordevolói villa belseje (1900-1901)
René Lalique Szitakötőnő
Zsolnay Vilmos (1828-1900): Váza (1899)
Tiffany-lámpa (1902; bronz, üveg)
Lechner Ödön (1845-1914) a szecesszió sajátosan magyar irányzatának kezdeményező mestere. Otto Wagnerhez hasonlóan ő is az új stílus képviselőinek idősebb nemzedékéhez tartozott. Behatóan tanulmányozta a magyar népművészetet, majd a keleti népek művészetét, s azok motívumaiból merítve teremtett egy nemzeti jellegű szecessziós díszítő-stílust. Így tervezte meg 1891-ben a budapesti Iparművészeti Múzeumot, s pár évvel később - szintén a fővárosban - a Földtani Intézetet és a Postatakarékpénztár épületét. E két utóbbira jellemző a síkban kiterülő homlokzat egységének hangsúlyozása s a felületet díszítő színes kerámiaburkolat.
Jeles építészeink: Medgyaszay István (1877–1959; Színház, Sopron; 1909); Kós Károly (1883–1961; Madárház az Állatkertben;1908–1909; Városmajor utcai iskola; 1910–1912); Márkus Géza (1872–1912; Cifrapalota, Kecskemét; 1902).
A Gresham palota; ornamentika, üvegfestés az épületről