A szecesszió magyar neve a 'kivonulás' jelentésű latin "secessio" származéka. Más nyelveken az irányzat neve más megközelítést fejez ki: németül "Jugendstil" ('az ifjúság stílusa'), franciául "Art Nouveau" ('új művészet'), az angol megfelelője a "Modern Style", ill. a "preraffaelizmus" (1848-tól), az oroszoknál "sztyil modern". Mindezt összegezve a szecesszió újszerű művészetet jelent, a hagyományoktól való elhatárolódást, ill. a klasszikus előtti kifejezésmódokhoz való visszafordulást. A szecessziós művész a szépség kifejezésének újszerű formáit keresi, a művészetet az élet fölé helyezi, de nem kíván megoldást keresni a társadalmi lét ellentmondásaira.
A szecessziós mű dekoratív alkotás, stilizáció ékesíti, és erőteljes atmoszférát, túlfűtött hangulatot sugároz. A díszítő elemek egyszerűsített formák, többnyire természeti eredetűek. A középpontban a személyiség áll, jellemző vonása az énkultusz. Jellegzetessége a dekadencia, továbbá a halálmotívum és az erotika is, de ezek is átesztétizáltan. A hatása esztétikus és egyben bizarr.
A századforduló modern művészei — minthogy a két irányzat tartalma és formanyelve között több ponton átfedés keletkezett — gyakran egyidejűleg fordulnak a szecesszió és a szimbolizmus stíluseszközeihez.
A szecesszióra mint a klasszikus modernség előző irányzatainak összegezőjére is tekinthetünk, ilyen értelemben a századforduló (a "fin de siècle") sajátos jelensége. Ellenhatás a naturalizmusra, a szimbolizmus folytatása, ill. társa, egy újfajta művészi absztrakció keresése. Az 1890-es évtizedben alakul ki Nyugat-Európában, de Közép-Európában (a Monarchiában) is jelentékeny lesz. Társadalmi bázisa a tehetős polgárság, ezért is jelentkezik a városi építészetben. A természeti elemek stilizált megjelenítésével az ősi, természeti kultúrákkal igyekszik kapcsolatot találni. Különleges díszítőelemek idézik meg a távoli és az ősi civilizációkat, a "pogány" mítoszokat.
Az irodalomban a szecesszió kedvelt műfajai: a mese, a verses dráma, a fantasztikus novella, a lélekábrázoló regény és a lélekfeltáró, köztes műfajú lírai vers. Az összművészet, a több művészeti ág találkozási pontján születő műalkotás (pl. Wagner zenedrámája) is szecessziós jelenség, romantikus tartalmai mellett.
Az irodalmi szecesszió eszköztára: a különleges hatású jelzők, a metafora és a szinesztézia.
Az epikában egy-egy életérzés allegóriája jelentkezik, a tér zárt, a cselekmény kevés szerepet kap. A narrációt háttérbe szorítja a reflexió, amely az emberi élet értékhiányairól, tartalmatlanságáról, céltalanságáról szól.
Angliában Wilde szépségeszménye és lírája, valamint Swinburne (Algernon Charles, 1837—1909) költészete képviseli az új stílust, az akadémizmus ellenében. Franciaországban a szimbolizmussal párhuzamban él. Belgiumban a kisugárzó hatású Verhaeren (Émile, 1855—1916) teremt erős szecesziót. Németországban (központja München) az irányzat a romantikához talál vissza.
A végnapjait élő Monarchiában a hanyatlásérzet a szecesszióban erős visszhangot kap, Bécs 1897-ben lesz kiemelkedő szecessziós centrum. Az osztrák "Jugendstil" irodalmi képviselői Schnitzler (Arthur, 1862—1931), Hofmannstahl és Rilke.
A drámában az impresszionista és szimbolista színművekhez, illetve alkotóikhoz csatlakozik a szecesszió, pl. Maeterlinck esetében. Hauptmann 1895 táján — a naturalista és szimbolista korszaka után —került közel a szecesszióhoz is.
A szecesszió törekvései 1915 után — az avantgárd irányzatok közül — az expresszionizmusban találtak új megnyilatkozási lehetőségekre.