A realizmus, mint ábrázolási mód bármely korszakban megjelenhet, stílustól függetlenül; mint művészi irányzat azonban csak a 19. sz. második harmadában lépett fel a klasszicizmus, főként pedig a romantika ellenhatásaként. Franciaország és Anglia megelégelte a spanyol-, Kelet-, és történelemmániát, következett Courbet kora, akitől az elnevezést is kapta. A realizmus a valóság torzításmentes megragadására törekszik, de nem annak esetleges visszaadására, hanem művészi visszatükrözésére, az egyedi vonásokat tipikussá téve ezáltal az általánosítás szintjére emelve.
A 19. század realista festészetének előzményei elsősorban a spanyol és holland realisták, mindenekelőtt Velázquez, Goya és a holland tájfestők, a francia festészetben pedig a Le Nain fivérek és Chardin. A 18–19. század fordulóján a realista tendenciák háttérbe szorultak, de 1830 táján új hullám indult, az 1850-es évek pedig a realizmus virágkora. Az 1830 körüli kibomlás a romantikával együtt induló tájképfestők tevékenységének a következménye volt. Közvetlen előfutára volt ennek a mozgalomnak az angol tájképfestészet, elsősorban Constable és Bonnington atmoszferikus hatásokra is törő, szabadabb festőiségű művészete, amely egyaránt segítette Delacroix és Géricault - tehát a francia romantika - és a realista, plein air ihletésű tájfestészet útját.
Az 1830-as évek nemzedéke tájfestői indulásakor érintkezett a romantikával.
Hiszen a természet úgyszólván vallásos tisztelete, a panteisztikus világérzés
a romantika sajátja volt. Théodore Rousseau, a realista tájábrázolás egyik legnagyobb
hatású úttörője is arról elmélkedik, hogy aki a természet csendjében él, az
a világ közepévé válik, és rövid időre egy kis mikrokozmikus világ napjának
hiheti magát.
A harmincas években jelentkező francia tájfestő nemzedék - amelynek legjelentősebb
tagjai 1836-tól kezdve a fontainebleau-i erdőben, Barbizon közelében kezdtek
dolgozni, és munkásságuk "barbizoni iskola" néven vonult be a művészettörténelembe.
A hollandok után ismét felfedezték, hogy a tájképet nem színpadi kulisszák szerint
kell felépíteni. A barbizoniak ereje a frázis és sablon nélküli, egyszerű természetlátás
volt.
A részletek festői értékét gyakran többre becsülték a kép egész megoldásánál, bár e vonatkozásban Millet némiképp eltért társaitól. A részletszépségek iránti fogékonyságuk azonban páratlan. Módszerük a látványnak részleteiben való, alapos szemügyrevétele, az „observation”, a „megfigyelés”, az ötvenes években a tudomány és az irodalom jelszavává is vált.
A barbizoniak nem alkottak szoros értelemben vett csoportot vagy művésztelepet, mégis tevékenységük számos ország tájfestőinek vált modelljévé. Théodore Rousseau (1812-1867; Barbizoni táj; 1855), a spanyol-angol származású Narcisso Virgilio Diaz de la Pena (1808-1876), Charles-Francois Daubigny (1817-1878), Jules Dupré (1811-1889), Constant Troyon (1810-1865), Charles-Émile Jacque (1813-1894). 1849-ben került Barbizonba Jean-Francois Millet (1814-1875; Kalászszedők; 1857), és gyakran megfordult a fontainebleau-i festők társaságában Jean-Baptiste Camille Corot (1796-1875; Emlékezés; 1864; Fürdő nők; 1865-70) és Gustave Courbet (1819-1877; Kőtörők; 1849; Sziklás táj; 1868). E két utóbbit azonban már csak fenntartással lehet a barbizoni mesterek közé sorolni. A francia realizmus politikai, szociális és morális témáit Courbet, Honoré Daumier (1808–1879; Mosónő; 1863 k.) Gustave Doré (1832–1883; Felolvasó egy éjjeli menedékhelyen; 1870-es évek) dolgozza föl. A szemléletükre jellemző a monumentalitás, az általános kiemelése és kompozícióba sűrítése, a drámaiság ill. szépítés nélküli valóságábrázolás, a fizikai munka és a szociális problémák ábrázolása.
Jean-Francois Millet (1814-1875): Kalászszedők (1857)
Jean-Francois Millet: Angelus (1859)
Daumier: Harmadosztály (olaj, vászon; The Metropolitan Museum of Art, New York)
Corot: Bacchanália
Corot: La Marietta (1843)
Daumier: Mosónő (1860-61; olaj, tábla; Musée d'Orsay; Párizs)
Gustave Courbet (1819-1877): Birkózók (1853; olaj, vászon; 252 x 198 cm; Budapest, Szépművészeti Múzeum)
Courbet: A festő műterme
Courbet: Ornans-i temetés (1850)
A 19. század során egész Európán végiggyűrűző realizmus áramának volt sajátos kelet-európai változata az orosz "Vándorkiállítók Társasága" (Peredvizsnyik) művészete, amelyet egyértelmű és hangsúlyozott társadalomkritikai tendenciái miatt gyakran a kritikai realizmus címszó alatt szoktak összefoglalni. 13 fiatal festő 1863-ban fellázadt a cári akadémia merev klasszicista szemlélete ellen, és saját koruk tényleges problémáit akarta ábrázolni. Közöttük: I.J.Repin (1844–1930; Hajóvontatók a Volgán; 1873); V.I.Szurikov (1848–1916; A sztrelecek kivégzésének hajnala; 1881); I.Ny.Kramszkoj (1837–1887; Vigasztalan fájdalom; 1884); A.J.Arhipov (1862–1930; Mosónők; 1901).
Ilja Repin: Hajóvontatók a Volgán (1870-1873; olaj, vászon Rosszija Múzeum, Szentpétervár)
Ilja Repin: A sztrelecek kivégzésének hajnala (1881; olaj, vászon (Tretyakov Képtár, Moszkva)
Ivan Siskin. Erdő belseje (1872; olaj, vászon; Rosszija Múzeum, Szentpétervár)
Vaszilij Perov: Paraszttemetés (Utolsó út) (1865; olaj, vászon; 45.3x57 cm;(Tretyakov Képtár, Moszkva)
Az orosz realista festészet elméleti alapját a forradalmi demokrata filozófusok és írók vetették meg, és párhuzamos jelensége volt az orosz realista irodalomnak - jóllehet annak egyetemes értékét, jelentőségét nem érte el. Ahogy az orosz irodalom fejlődése is az 1812-es honvédő háború korszakos élménye után bomlott ki, úgy a festészeti realizmus első példái is a század első harmadából valók. A portrétista O. A. Kiprenszkij és V. A. Tropinyin vagy a finom festői meglátásokat rögzítő, harmonikus A. G. Venecianov voltak az előfutárok. De ugyancsak a realizmus útját egyengette A. A. Ivanov (Zaharka; 1825), akinek hatalmas kompozíciója, A Messiás megjelenése a biblikus eseménynek romantikus nazarénus elemekkel átszőtt realista ábrázolása.
A barbizoni festők szolid realizmusánál is jelentősebb volt Courbet hatása.
Művei gyakran szerepeltek müncheni tárlatokon, München pedig a század második
felében nemcsak a német, hanem a kelet-európai művészeknek is a gyűjtőhelye
volt, átmeneti állomás Párizs felé. Ezért számos művész tanulmányozhatta közvetlenül
is Courbet műveit. Kendőzetlen realizmusa, plasztikus modellálása, tónusos festése
számos követőre is talált. Igazán rangos követője a magyar Munkácsy Mihály (1844-1900)
és Szinyei Merse Pál (1845-1920). Szinyei mint a plein air festészet korai képviselője,
már az impresszionizmus előtti fázist képviselte, Munkácsy azonban szorosabban
kötődött a realista ábrázolásnak a Courbet által képviselt útjához.
Munkácsy korai korszakában gyümölcsöztette leginkább a Courbet művészetéből
tanultakat, bár nála a realizmus romantikus és irodalmias elemekkel telítődött.
A közép- és kelet-európai festészetben a nemzeti és társadalmi mozgalmak fáziseltolódása
következtében a romantika is későbben jelentkezett, ezért jobban keveredett
a realizmussal, mint a negyedszázaddal korábbi francia vagy német romantikában.
Munkácsy Mihály: Ásító inas (1868-69; olaj, fa, 31 x 24 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Világsikert aratott korai fő műve, a Siralomház (1870) drámai kontrasztos festőiségével, jellemábrázolásbeli erejével a kritikai realizmus nemzetközileg számottevő terméke.
Munkácsy Mihály: Siralomház (1869-72; olaj, fa, 87,5 x 115,7 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Munkácsy Mihály: Sztrájk (1895; olaj, vászon, 159 x 251,5 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
E művét több zsánerkép követte, amelyet ugyancsak jellemábrázoló képessége
és erőteljes, kontrasztos festésmódja emelt a zsánerképek átlaga fölé (Éjjeli
csavargók, 1873; Búcsúzkodás, 1873; Köpülő asszony, 1873,
Magyar Nemzeti Galéria; Zálogház, 1874, New York, Metropolitan).
Poros út című festménye elszigetelt példája életművében a plein air jellegű
színfelfogásnak.
A 70-es évek közepétől művészetével mindinkább kiszolgálta a műkereskedelem
igényeit, hatásos, attraktív témák foglalkoztatták, nagyméretű, kosztümös képeket
festett. Néhány szép tájkép, gazdag festőiségű intérieur mutatta, hogy milyen
tehetség lakik benne, de késői művei már nem érték el a kritikai realista periódusának
festői értékét. Így is nagy hatást gyakorolt a kortárs Paál Lászlóra, Mészöly
Gézára és a későbbiekre, a 20. sz. elején működő alföldi festőkre. Utóbbiak
a paraszti sorsot, küzdelmet, az alföldi népéletet ábrázolták konzervatív, megbízható
kifejezésformában.
Ugyancsak a realizmus nemzetközileg is rangos képviselői közé tartozott az emberlátása
mélységében csaknem Dosztojevszkijhez mérhető Mednyánszky László (1852-1919).
Mednyánszky László: Ágról szakadt (1900k)
Mednyánszky László (1852-1919): Szerbiában (1914; olaj, vászon, 67,6 x 100 cm)
Panteista ihletettségű tájai a barbizoniakhoz álltak közel, néha impresszionisztikus elemek is színezték stílusát. Fő műveiben, a csavargó fejeket ábrázoló festményeiben a realizmus már-már látomássá gazdagodott.
A szolnoki művésztelepen, melyet formálisan 1901-ben alapítottak, már az 1870-es évektől dolgoztak naturalista élet- és tájképfestők Közöttük: Bihari Sándor (1855–1906; Bíró előtt; 1885; Varró asszony; 1890); Boruth Andor (1873–1955); Hegedűs László (1870–1911); Katona Nándor (1864–1932); Kernstok Károly (1873–1940); Mednyánszky László (1852-1919); Mihalik Dániel (1869–1910); Pongrácz Károly (1872–1930); Szlányi Lajos (1869–1949); Aba Novák Vilmos (1894–1941); Vaszary János (1867–1839).
A szolnokiak mellé lehetne még sorolni a hódmezővásárhelyieket (Tornyai János, Endre Béla; Rudnay Gyula; Pásztor János), valamint a debreceniek közül Medgyessy Ferencet.
Szinyei Merse Pál: Majális (1873; olaj, vászon, 128 x 163,5 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Paál László: Út a fontainebleau-i erdőben (1876; olaj, vászon, 91,5 x 63 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Mészöly Géza: Balatoni halásztanya (1877; olaj, vászon, 140 x 226 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Bihari Sándor: Bíró előtt (1886; olaj, vászon, 111,2 x 167 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Koszta József (1861-1949): Domboldalon, (1902; olaj, vászon, 119 x 150 cm)
Koszta József: Kapáló nő (1906 körül; olaj, vászon, 38,5 x 36,5 cm; Móra Ferenc Múzeum, Szeged)
Fényes Adolf (1867-1945): Kisvárosi délelőtt (1904; olaj, vászon, 70 x 88,5 cm)
Fényes Adolf: Babfejtők (1904; olaj, vászon, 86 x 78,5 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Endre Béla: Bölcső mellett (1905; olaj, vászon, 125 x 170 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Deák-Ébner Lajos: Baromfi vásár (1885; olaj, vászon; 132 x 97 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Deák-Ébner Lajos: Hazatérő aratók (1881; olaj, vászon, 94,5 x 131 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Tornyai János: Bús magyar sors, önéletrajz (1908; olaj, vászon, 111 x 150 cm; Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely)
Rudnay Gyula: Nagybábonyi utca (1921 körül; olaj, vászon; 39 x 57 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Ellentmondásos eredményekre jutott a realizmus a szobrászatban. A plasztikában ugyanis, már csak a műfaji sajátosságok miatt is, nehezebb volt elhatárolni a realizmust a naturalizmustól. Courbet-hoz mérhető szobrászt csak egyet találunk a század közepén, Jean-Baptiste Carpeaux-t, ő azonban nem olyan értelemben volt realista, mint festő kortársai. Inkább a múlt őrizője, és igazán jelentőssé egyéni mintázó készsége, invenciója tette. Fő műve, a párizsi Opera homlokzatára készített A tánc című kompozíció mozgalmasságával, fény-árnyékeffektusaival inkább a barokk és a rokokó káprázatosan finom újraidézése. Carpeaux művei friss mintázásuk, plasztikai gazdagságuk miatt Rodin közvetlen előképének minősíthetők.
Jean-Baptiste Carpeaux (1827–1875): Nápolyi halászfiú (1857; 35.5 x 90 cm; magángyűjtemény)
Constantin-Émile Meunier: Kohómunkás
Öntők
A realizmus igazán jelentős szobrásza a belga Constantin-Émile Meunier (1831-1905) volt. 1885-ben állította ki a Kohómunkás című, világhírűvé vált szobra első változatát. Zola Germinal-jának a világát formálta meg a szobrászatban, a Liége és Borinage közötti ipar- és bányavidék munkásalakjait mintázta típusteremtő erővel. Kontraposztos ritmusú szobraiban valódi monumentalitás feszült. Az ő realizmusa némiképp Daumier súlyos tömegekkel operáló, sommázott festői stílusával rokon. Ám a Meunier-hez mérhető, plasztika kompozíciós kérdéseivel és lehetőségeivel is törődő, ökonomikus szobrászi gondolkodás ugyancsak ritka volt a század második felében. A természethű ábrázolásra törő szobrászok közül nehéz kiemelni néhányat, akik plasztikai érzékenységük vagy monumentális érzékük révén túlléptek a naturalista sablonon vagy a hivatalos emlékműplasztika panoptikumvilágán. E kevesek közé tartozott kis terrakottáiban a magyar Izsó Miklós, néhány kompozíciójában a cseh Josef Václav Myslbek (1848-1922), akinek fő művei emlékművek (prágai Vencel-szobor) és a prágai Nemzeti Színház allegorikus figurái.
Medgyessy Ferenc: Súroló asszony (1913; bronz; magasság: 19 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Medgyessy Ferenc: Kövér gondolkodó (1910, 1919; kő; magasság: 60 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)