A valósághű ábrázolásmód csírái már a XIX. század első felében megjelennek a magyar elbeszélő irodalomban. Kisfaludy Károly — aki a magyar kisepikának is az egyik úttörője volt — már az 1820-as években több írásában visszatérő, karakteres alakokat, ún. "zsánerfigurákat" teremtett; Sulyosdi Simon és Tollagi Jónás a magyar nemesség egyes rétegeinek tipikus vonásait hordozzák magukon, karikírozva. (Fél évszázaddal később pl. Jókai Mór is alkalmaz — tárcáiban, ill. egyik-másik regényében — állandó szereplőket, pl. Tallérosy Zebulont, Kakas Mártont és a "politikus csizmadiát".)
A XIX. század első felében megszületik a magyar regény, ebben a folyamatban a romantika mellett a realista tendenciák is hamar képviseltetik magukat. Fáy András (1786—1864) "a haza mindenese" volt,A Bélteky-ház c. alkotása (1832) irányzatos családregény, a szerző szavával "tanregény". Báró Jósika Miklós (1794—1865) "társadalmi regény"-nek nevezi az Akarat és hajlam c. művét (1845). Báró Eötvös József (1813—1871) A falu jegyzője c. realisztikus irányregénye (1845) a vármegyerendszert bírálja, romantikusan bonyolult cselekményszövéssel, de realista színhelyen ("Taksony" vármegyében, "Tiszarét" faluban), típusalakok megformálásával.
1849 után Magyarországon a realista irodalom egyik feladata a dezillúzió ábrázolása és leleplezése. Gyulai Pál realisztikus regénye az Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857); a főhős Radnóthy Elek öregedése, magára maradása túlmutat önmagán, és a hagyományos nemesi életforma elavulását is jelképezi. Arany Lászlónak (1844—1898) A délibábok hőse c. verses regénye (1873) keserű iróniával mutatja be Hűbele Balázs szalmaláng jellegű lelkesedését, az üres álmodozás öncsalásait, a főhősön keresztül egy egész nemzedék életképtelenségét.
A századközép után Kemény Zsigmond (1814—1875) tette a legnagyobb lépéseket a kortárs nyugat-európai regény irányába. Tudományosan megalapozott világnézetéből következően háromszintű regényvilágot épít (magánszféra, társadalmiság és történetiség), ebben kutatja az eszmék és szenvedélyek természetét, következményeit. Az emberi élet tragikumának tudatos megjelenítője: hősei a sorsváltoztatás eleve hibásnak bizonyuló szándéka miatt sodródnak a magasabb törvények hálójába, és buknak végül el. Jellemtipológiája, többszintes művilága és részletes lélekábrázolása realista jelenség. Legismertebb regényei az Özvegy és leánya (1857), ill. a Rajongók (1859).
Újabb jelentős lépést a valósághű epika felé a magyar rövidpróza (novellisztika) jeles alkotói tesznek az 1880-as évektől. Úttörőként Bródy Sándor a nagyvárosi nincsteleneket mutatja be a Nyomor c. novelláskötetével (1883), a legközelebb a realizmushoz az Erzsébet dajka és más cselédek c. novelláskötetével került (1902).
Petelei István (1852—1910) az orosz realisták, főként Turgenyev hatására ír az elesettekről, a kilátástalan sorsú kisemberekről. Az "erdélyi udvarházak" elavuló világát örökíti meg, realista alapon, gyakran lírai (dickensi) befejezéssel. Stílusa tömör, néhol költői. Gozsdu Elek (1849—1919) is a dzsentrit mutatja be realista szándékkal pl. a Nemes rozsda c. novellájában (1886), naturalista-szimbolista technikával. Gárdonyi Géza (1863—1922) érett novellái a falusi élet pontos rajzát adják; az Egri csillagok c. történelmi regénye (1901) is mentes a romantika szélsőségeitől: puritán ábrázolásmód, aprólékos környezetfestés, krónikás eseménymondás jellemzi. Tömörkény István (1866—1917) a Szeged környéki vidék életének hiteles megörökítője. Előszeretettel alkalmazza az anekdotát és az átképzeléses előadásmódot, mindehhez pontosan illeszkedik a zamatos, sokszínű tájnyelvi stílus. Thury Zoltán (1870—1906) a polgárosodás és kapitalizálódás jelenségeit tárja fel mély társadalmi elkötelezettséggel, Turgenyev és Zola példáját követve. Ambrus Zoltán (1861—1932) parabolisztikus novellákat alkot, a nagyváros írója, hűvös tárgyilagossággal fogalmaz. Papp Dániel (1865—1900) a kisvárosi élet novellistája, az ábrázolásmódja realista, a stílusában viszont már szecesszió és naturalizmus is ötvöződik. Lovik Károly (1874—1918) is az orosz realistákat követve alakítja ki objektív, tömör elbeszélői nyelvét. Csáth Géza a lélek- és tudatábrázolás elmélyítésével teremt feszült légkörű novellákat.
A regényirodalomban Tolnai Lajos (1837—1902) szatirikus társadalombírálata a pálya során egyre sötétebb tónusú műveket eredményez. Iványi Ödön (1854—1893) a dzsentrivilág realista kritikusa; A püspök atyafisága c. regénye (1889) a kor kiemelkedő nagyepikai vállalkozása, a magyar társadalom teljes keresztmetszetét mutatja be. Stílusában naturalista elemek is jelentkeznek. Justh Zsigmond (1863—1894) Turgenyev híve, irányregény-ciklust tervez a magyar társadalom egészéről, de csupán három regénye készül el.
Mikszáth Kálmán (1849—1910) a magyar elbeszélő próza mestere, a népi mesemondó hagyományok örököse, az élőszóbeli előadás fordulatainak alkalmazója a szépirodalomban. Kiemelkedő emberábrázoló, éles szemű megfigyelő. A kisepikában van leginkább otthon: az anekdota, a karcolat, a rajz kiemelkedő mestere. Első sikereit a Tót atyafiak (1881) és A jó palócok (1882) c. novellásköteteivel aratja. Publicisztikájában a karcolat uralkodik (pl.: A pénzügyminiszter reggelije, 1882). Kiemelkedő regényei: a Szent Péter esernyője (1895) és a Beszterce ostroma (1894). A Jókai-féle romantikán túllép, az eszményítést és a pátoszt fokozatosan hátrahagyva alkot. Jellemei: különleges, érdekes, egyéni életfelfogású alakok, a sivár jelennel szemben egy patriarkális-idillikus, háttérbe szorult értékvilág képviselői. A kompozíciót széles expozícióval indítja, több szálon szerkeszti, ellenpontozza, csattanószerűen zárja. Regényei jellegzetesen anekdotafüzérek. Hangneme rendkívül változatos és összetett, a gyarlóságokat a lélek derűjével ellensúlyozza. Utolsó regényei épp ennek az életbizalomnak a csökkenése miatt különös erejűek: A Nosztyfiú esete Tóth Marival (1908), ill. Afekete város (1910).
A realista tendenciákat a XIX. század végén az elméletírók és kritikusok is támogatják, pl. Gyulai Pál, Péterfy Jenő (1850—1899), Bodnár Zsigmond (1839—1907) és Palágyi Menyhért (1859—1924). Évtizedeken át erős marad Magyarországon Balzac és Turgenyev közvetlen hatása.
A realizmus a századforduló után is fenntartja pozícióit a magyar irodalomban, sőt újabb formákat is felvesz.
Babits Mihály elsősorban a Halálfiai c. regényében (1927) ad átfogó képet a XX. század eleji magyar társadalomról.
Kosztolányi Dezső művészete a realizmus talajára épül, elsődleges szándéka a köznapi, értékszegény valóság megragadása (erre épül majd értékfelmutató, értékteremtő törekvése). A lélekábrázolás mestere mind novelláiban, mind regényeiben.
Móricz Zsigmond (18979—1942) Mikszáth és Jókai anekdotázásával, ill. eszményítő ábrázolásmódjával szakítva a realista tényfeltárást mélyíti el. Valósághű művilága naturalista vonásokat is tartalmaz, a felszín alatti indulatok megjelenítésével társadalmi eredetű energiákat jelez. Hősei önmagukkal, környezetükkel viaskodnak, ennek ábrázolási formája a szabad függő beszéd. Nagy gondot fordít a cselekvések, magatartások motiválására, a belső történések jelzésére. Műveinek jellegzetes konfliktusa a férfi-nő kapcsolat. A nemzeti kultúra népi értékeit világítja meg, a magyar falu differenciált társadalomképét írja le. Főként a parasztság életének ismerője és ábrázolója, de középső pályaszakaszában a történelmi osztály, a nemesség múltját és jelenét is elemzi, bírálja. Legsikeresebb műveiben feszes, drámai, a hős köré épített szerkezetet hoz létre. Műveiből: a Hét krajcár (1908) és a Tragédia c. novella (1909), a dzsentrit ábrázoló Úri muri (1927) és a Rokonok c. regény (1932), a Barbárok c. drámai elbeszélés (1931), végül az Árvácska c. kisregény (1940).
Nagy Lajos a szegények, a kilátástalan helyzetű kisemberek ábrázolója és szószólója. Ábrázolásmódjában a tárgyszerűséget a szimultanizmus technikájával erősíti.
Németh László (1901—1975) regényeiben elsősorban a lélekrajz aprólékossága, a jellemfejlődés részletes ábrázolása és motiválása, a külső és belső történések közti kapcsolatok érzékeltetése realista jelenség — a nagy elődök és példaképek, elsősorban Tolsztoj, Dosztojevszkij követésének eredményeként.
A realista valóságábrázolást erős érzelmességgel ötvözi pl. a népi szemléletű Gárdonyi Géza, a parasztábrázolásban kimagasló Móra Ferenc (1879—1934) és a nősorsot mélyen elemző Kaffka Margit (1880—1918). Gelléri Andor Endre (1906—1945) a "tündéri realizmus" megteremtőjeként a sivár valóság pontos képeit idillel párosítja. Stílusában naturalista és expresszionista elemek is jelentkeznek.
A realizmus a magyar költészet egy részében is érvényesül, már a XIX. század közepén, elsősorban az elbeszélő és leíró költészetben. Ennek jegyében a költő a valóságról tárgyszerű, részletes képet fest, de ugyanakkor a poétikai eszközökkel a személyes reflexióit is jelzi. A "lírai realizmus" magas szinten valósul meg előbb Petőfi Sándor és Arany János műveiben, majd Illyés Gyula és Radnóti Miklós költészetében is.
Arany János népi szemléletű, tárgyias lírát kialakító költő (pl. A rab gólya, 1847), sőt már az objektív líra előfutárát is láthatjuk benne, Rilke pályatársát, Babits Mihály elődjét. Kései lírájában az impresszionizmus és a szimbolizmus mozzanatai is feltűnnek (Őszikék, 1877-1882).