A klasszicizmus Franciaországban bontakozott ki (kezdetei a 17. században), és maradt meg a legtisztább formában. Európában a 18. század közepén induló, a 19. század első felében elterjedő művészeti stílus. Jelölésére gyakran a neoklasszicizmus elnevezést is használták. A 18. század közepén a barokkal, különösen annak késői stílusfázisával, a rokokóval szembeni művészeti törekvésként jelentkezik, az artisztikus intimitással szemben józan, nagyszabású, racionális művészetet hirdet. Mintaképe az antik művészet (elsősorban a római, bár a görög művészetre hivatkoznak teoretikusai, de abból is elsősorban a római másolatokat értik), és az érett reneszánsz, elsősorban Raffaello művészete. Jelentkezésével együtt jár az antikvitás kutatásának fellendülése, a régiségek tanulmányozása (G. B. Piranesi metszetsorozatai az antik világ maradványairól, főleg Rómának fennmaradt római kori építményeinek romjairól. 1764-ben a német Joachim Winckelmann (1717–1768) „az ókori művészet története” címmel közreadja híres munkáját, az első olyan könyvet, amely a fejlődés folyamatát bemutatva tárgyalja egy korszak művészetét.), az első ásatások megindulása (Pompeji, Herculaneum), műgyűjtemények rendezése. A muzeális tanulmányok a klasszicizmus elmélete és gyakorlata szempontjából egyaránt fontosak.A felvilágosodás korának művészi stílusa. Lényege a barokk bonyolultságával szemben visszatér a görög és római művészet tiszta egyszerűségéhez. Hasonlít a reneszánszhoz humanista és az antik kultúrát utánzó eszmeiségében. Ugyanakkor merev szabályokhoz kellett igazodnia a művésznek, melyhez nagyfokú műgond, a formai tökélyre való törekvés járult.
Társadalmi alapja az abszolutizmusban kialakult polgárság és nemesség közötti erőegyensúly és az uralkodó tisztelete.
A klasszicisták racionalisták voltak, az antik remekművek vizsgálatától azt remélték, hogy felfedezik a tökéletes alkotás szabályait. A művészet célja szerintük nemcsak a gyönyörködtetés, hanem az erkölcsi nevelés, és az emberek művelése. Ezért a művészek kerültek minden szertelenséget, fölösleges díszítettséget, céljuk a világosság, érthetőség volt. Winckelmann meghatározása szerint „nemes egyszerűség és csendes nagyság” jellemzi a kor alkotásait.
A klasszicizmus a barokk ellentéteként jött létre és több országban a felvilágosodással összefonódva jelentkezett.
Az építészetben uralkodóvá válik a nyugodt, fegyelmezett szemléletmód. Újra mintának tekintették az ókori művészet nemes pátoszát. Az így létrehozott tudatosan puritán építészet világos, racionális, áttekinthető tereket eredményezett.
A barokk stílussal együtt háttérbe szorult az egyházi építészet is. A városi építészet kerül előtérbe: bérházak, iskolák, egyetemek, kórházak, hidak, alagutak, hatósági és jogi intézményeknek helyet adó épületek készülnek az új stílus jegyében. A szimmetrikus rendező elvet követő görög külsőt és római belsőt egyesítő alkotások szigorú ésszerűsége nem zárta ki az olyan tagoló díszítéseket, mint a lépcsőzettel megemelt, timpanonnal záródó nyílt oszlopcsarnok (portikusz), az emeleteket egymástól elválasztó övpárkányok és a lizénás tagolás. A homlokzatképzésben a barokk rendszereket veszik át: a lábazatszerű földszint, az emeleteket átfogó, a lizénás tagolást. Az egy síkban tartott felületalakítást, a szimmetria hangsúlyozását.
Új szerkezeti anyag jelenik meg, az öntött- és kovácsoltvas.
A lakóházak - a bérpaloták - megjelenése általában palotaszerű. A homlokzat azonban egyszerűbb, a belső megosztottabb, a helyiségek alaprajzi és magassági mérete kisebb.
A fényűző pompa helyébe a hivalkodástól mentes, szerényebb díszítés lép. Fő
törekvés a lakályosság, a meghitt polgári kényelem biztosítása. Megkezdődik
a városok vezetékes vízellátása és a csatornázás. A 19. század harmincas éveitől
kezd elterjedni a vezetéken szállított világítógáz használata.
A hagyományos középületek - a városházák, a barokk idején kifejlődő színházak
s a rendeltetésnek jobban megfelelő kórházak, iskolák, egyetemek - mellett különféle
közigazgatási és kormányzati épületek bíróságok, vásárcsarnokok, könyvtárak
épülnek, s a korra különösképpen jellemző új típusokként megjelennek a monumentális
emlékművek, a közgyűjtemények bemutatására szolgáló múzeumok s a kereskedelmi
tevékenység központjai, a tőzsdék.
Térszervezésben a klasszicizmus barokktól átvett megoldásokat alkalmazza: térkapcsolásnál
- még az igényesebb polgári lakásokban is - az enfilade-ot, reprezentatív belsőknél
az axiális térsort. A részleteket, a formálásmódot változtatja meg. Egyszerűségre
törekszik. Nem tűri az érzékelést bizonytalanná oldó összemosódást. A tér alakját
tisztán kirajzoló, a találkozásoknál pontosan metsződő, nyugodt felületekkel
dolgozik.
A tömegformát töretlen síkokkal határolt, egyszerű geometriai idomokból állítja
össze. Jellegzetes tömeg-motívuma a homlokzat elé kiugratott, gyakran lépcsőzettel
megemelt, háromszögű oromzattal záródó portikusz.
Az építészeti formálásban meghatározó szerepet játszanak az oszloprendek. Alakításuk
többnyire a klasszikus római mintákat követi, de szívesen alkalmazzák a szigorúbb
hatású görög dór oszloprendet is. A fejezeteket sokszor szabadon alakítják:
előfordulnak a pálma- vagy sáslevelekkel képzett egyiptizáló oszlopfők.
A nyílások egyenes vagy félkörös záródásúak. Kialakításuk egyszerű; ablakoknál
legelterjedtebb a szemöldökpárkányos keretezés.
A homlokzatok tagolása összhatásában vízszintes jellegű. Ezt hangsúlyozzák az
övpárkányok s szintenként a nyílások egyenletesen kiosztott sora. A felépítés
kötelezően szimmetrikus. A középtengelybe rendszerint plasztikusabb tagozással
képzett rizalit vagy antikizáló portikusz kerül. Középületeknél - múzeumoknál,
tőzsdéknél - gyakori a homlokzat teljes hosszán végighúzódó oszlopcsarnok.
Az antik építészet világa a francia forradalom nemzedékének a demokrácia ésszerű rendjét, Napóleon korának a császárság fényét jelképezte. Az angolok a természetességet fedezték fel benne. A németek számára a fenséges múltról tanúskodott. A cári Oroszországot a monumentalitásával nyűgözte le. Ennek megfelelően a stílus területre jellemző, külön változatait alakították ki.
A klasszicizmus nálunk szerényebb keretek között bontakozott ki. A magyar építészetben nem voltak olyan feladatok, amelyek lehetőséget adtak volna a francia vagy a német klasszicizmus formálásmódjának alkalmazására. Az igények s abból következően az épületek is egyszerűbbek. Alakításukban a római császárkor vagy a görög ókor idézése helyett inkább a hasznosság, a józan mértéktartásból fakadó gyakorlati szempont érvényesül.
Jellegzetes alkotások:
A francia klasszicizmus korai szakaszának nagyjelentőségű irányzata a XVI. Lajos idején kibontakozó forradalmi építészet. Fő képviselői, Étienne Louis Boullée (1728-1799) és Claude Nicolas Ledoux (1736-1806) nagyszabású, merész tervekben fogalmazták meg a jövő társadalmának építészetét. Elgondolásaik túlnyomórészt papíron maradtak
Boullée híres Newton-emlék terve 1784
Ledoux (részben felépült; 1775–79) ideális város, amelyet az Arc és Senan közt fekvő sóbányák dolgozóinak tervezett.
A forradalmat követő években a francia építészet a görög dór emlékek példájára szigorú stílust alakított ki. Ez az irányzat a direktórium időszakáról elnevezett directoire: jellemző emléke a párizsi Odeon. Napóleon császársága alatt a stílus megváltozott. A demokratikus berendezkedésű görög városállamok helyett a római császárkorból vették a mintát. Az ebből kibomló ünnepélyesebb stílusirányzat a császárságról elnevezett empire.
Jean Francois Chalgrin (1739–1811) Boullée tanítványa, sokáig ösztöndíjas Rómában. Jelentős művei Párizsban az Odeon és az Étoile diadalív.
Párizs: Odeon színház főhomlokzata, 1782; átépítve 1808 és 1819-ben. Egyedüli dísze a főhomlokzat elé helyezett, hangsúlyozottan egyszerű dór portikusz.
Párizs: Étoile diadalív. A Napóleon győztes hadjáratainak emléket állító, monumentális diadalív a Champs-Elysées tengelyében épült. Méretei lenyűgözőek: a magassága 50, a szélessége 45 m. A félkörű nyílás két oldalán a pillérek homlokfelületét domborművek és szobrok díszítik. Közülük legismertebb Rude híres szoborcsoportja, a Marseillaise (ez már a harmincas években készült, romantikus alkotás).
Charles Percier (1764–1838) és Pierre Francois Léonard Fontaine (1762-1853) együtt voltak Rómában ösztöndíjasok. Közös műveik Párizsban a Carrousel ív, a Louvre északi szárnya és a rue de Rivoli házsora.
Párizs: Carrousel ív. Septimius Severus római diadalívének mintájára
épült, Napóleon 1805-ös hadjáratának megörökítésére.
Párizs: rue de Rivoli. A Tuileriák kertje és a Louvre északi oldalán
húzódó, egységes homlokzatokkal kialakított klasszicista utca.
Pierre Vignon (1761–1828): a párizsi Madeleine. Külső megjelenésében a görög peripteroszok rendszerét ismétli, de római módra magas alépítményen áll, a főhomlokzat előtt vezet fel hozzá lépcső, s a stílusa is római korintuszi. Belső tere - a párizsi Pantheonra emlékeztető megoldással - kupolasoros.
Alexandre Théodore Brongniart (1739–1813) legfontosabb műve a párizsi Tőzsde. A templomhoz hasonló, antik méltóságú épület a kereskedelem szentélyének benyomását kelti. A tágas belső csarnok köré elrendezett, négyszögű tömböt pódiumra állított, korintuszi stílusú oszlopfolyosó keretezte.
Jacques Germain Soufflot (1713–1780): Pantheon (1757–1792, Párizs)
Angliában a klasszicizmus az Iñigo Jones által bevezetett palladiánus hagyományokon alapult.
Marble Hill House palladiánus villa 1724-9-ben épült, II. György szeretője, Henrietta Howard számára
Robert Adam (1728-1792) az antik kor világát egyénien visszaidéző, kifinomult díszítő-stílusa a klasszicizmus mestereire Európa szerte erősen hatott. Legszebb példáinak egyike a Kenwood-i kastély könyvtárterme. Az angol kastélyok hagyományos alaprajzi elrendezését őrzi, de egyben Palladio tartós befolyásáról is tanúskodik a Keddleston Hall.
Osterley Park House, Isleworth, Middlesex
John Naxh (1752–1835) a romantikához közeledő felfogásmódot képviseli. Az ő tervei szerint épült ki Londonban a Regent Street és a Regent's Parkot körülfogó házsor együttese.
Robert Smirke (1784-1867) a görög építészetet új életre keltő irányzat egyik vezetője. Hűvösen klasszicizáló stílusának nagyszabású, ismert emléke a londoni British Museum. A bejárat görög templomhoz hasonló portikusz.
A British Museum
A német klasszicizmus két fontos központja a porosz Berlin és a bajor München. Előbbiben a vezető mester s egyben az európai klasszicizmus nagy egyénisége Karl Friedrich Schinkel. A másik királyság vezető építésze Leo von Klenze (1784-1864). Ő tervezte többek között a müncheni Régi Képtár
(Alte Pinakothek) és a Szobortár (Glüptothek) görögös jellegű épületeit. Nagyszabású műve, s egyben a német romantikus klasszicizmus jellemző emléke a regensburgi Walhalla.
A Napóleon fölött aratott lipcsei győzelem (1813) után épült, azzal a szándékkal, hogy a győzelmet megörökítve a német egység erejét hirdesse. A mintát hozzá az athéni Akropolisz adta. Egy dombtetőn a Parthenón rendszerét megismétlő, 8 x 17 oszlopos görög dór templom áll, melyhez a domboldalban kialakított monumentális lépcsőzet vezet.
Az orosz klasszicizmus elsősorban a cári udvar és a nagybirtokos nemesség igényeit elégíti ki. Nagyszabású alkotásaiban, városépítészeti együtteseiben az önkényuralmi rendszert szolgáló állam hatalma tükröződik.
Andrej Nyikiforovics Voronyihin (1759–1814) főműve a pétervári kazanyi székesegyház. Latinkereszt formájú, öthajós keresztházas templom. Négyezete fölött tambúrra ültetett hármas kupola emelkedik. Főhomlokzatához s kétoldalról a keresztházakhoz korintuszi oszlopokkal képzett portikusz csatlakozik. A déli oldal portikusza mellől félkörívben hajló kolonnád nyúlik előre: mintaképe a római Szt. Péter tér Bernini tervezte kolonnádja volt. Az eredeti elképzelés szerint az oszlopfolyosó megismétlődött volna az északi oldalon is, de az nem került kivitelre.
Andrejan Dimitrijevics Zaharov (1761–1811) legismertebb műve a pétervári
Admiralitás. Az U alaprajzú, hatalmas épület két különálló részből rakódik
össze. Közöttük keskeny, U alakú udvar húzódik. Az egymással párhuzamosan futó
szárnyakat csak a két végüknél kapcsolják össze diadalkapuhoz hasonló pavilonok.
A hosszan elnyúló főhomlokzatot nagyoszloprenddel képzett rizalitok tagolják.
Hangsúlyos motívuma a boltíves bejárat fölött emelkedő, zömök arányú kaputorony,
amelyet az orosz építészetben előszeretettel alkalmazott, lándzsa alakú hegyes
sisak zár le.
Karl Ivanovics Rossi (1775–1849) az orosz klasszicizmus kimagasló egyénisége.
Közismert nagy műve a pétervári Palota tér íves oldalát határoló Fővezérkar
épülete. A térfal alaprajzi vonala adott volt, ahhoz igazodva alakította
ki a nagyoszloprenddel tagozott, monumentális homlokzatot.
Az ő tervei szerint épült fel a kor legjelentősebb pétervári együttese, a Puskin
színház, s a hozzá vezető Rossi utca. Az ünnepélyes hatású utat a
színházzal egységben megkomponált - a földszinten árkádívekkel, az emeleten
páros háromnegyedoszlopokkal tagozott - kulisszahomlokzatok szegélyezik.
Hild József (1789–1867): Az esztergomi bazilika
1831-tő1 1839-ig épült. A térszervezés jellege szerint az alaprajza centralizáló. Tambúros kupolával kiemelt középteréhez a tengelyben lapos kupolával fedett, négyzetes térszakaszok, kétoldalról pedig harántdongával fedett, rövid keresztszárak csatlakoznak. Ezt a megnyújtott görögkereszt alakú tércsoportot bővíti tovább az előcsarnok, a négyszögű szentély és a keresztszárak közeit kitöltő, a főtértől oszlopokkal elválasztott négy oldalkápolna. A tiszta rendszerben felépített, jól áttekinthető belső tér kissé rideg hatású.
Péchy Mihály: Nagytemplom
Péchy Mihály (1755–1819): A debreceni református kollégium
Pollack Mihály (1773–1855) 1809-ben a (József nádor intézkedésére előző évben megalakult) Szépítési Bizottság tagjává, majd elöljárójává választották. Nagy művei közül a legfontosabbak a pesti Nemzeti Múzeum, a szekszárdi Megyeháza és az alcsúti kastély.
Budapest: Nemzeti Múzeum. A gyűjteményt 1802-ben Széchényi Ferenc alapította.
1837-től 1847-ig épült. A keresztirányban megnyújtott, négyszögű tömbön belül
két szimmetrikusan elhelyezett udvara van. A közöttük húzódó, a főhomlokzatra
merőleges épületszárnyat nagyvonalúan kialakított reprezentatív térsor foglalja
el: a föld szinti előcsarnok, az abból nyíló kör alaprajzú tér, majd a háromkarú
díszlépcső, annak érkezésénél az emeleti kupolacsarnok s végül a díszterem.
A stílus általános jellemzésekor már tárgyaltuk, hogy a klasszicizmus átvette
az axiális térsorolás barokk módszerét. Ennek európai viszonylatban is az egyik
legszebb példája a Nemzeti Múzeum térsora.
A barokktól lényegében különböző szervezésbeli sajátossága az, hogy itt a térsor
minden eleme önmagában is teljessé záruló művészi egységet képez. Különlegesen
szép az emeleti kupolacsarnok. Arányaiban a római Pantheon mintáját követi.
A kör alakú tér magasságát felezi a párkány, úgy borul fölé a tetején opeionnal
megnyíló, kazettázott félgömbkupola.
A kétemeletes épület földszintje alacsony, lábazatszerű. Az egymástól könyöklőpárkánnyal
elválasztott két emelet azonos értékű. Fölöttük határozott lezárást adva háromtagú
koronázópárkány húzódik. A főhomlokzaton a középső szakasz (a bejárati csarnok
és a díszterem) rizalitként előre ugrik. Hozzá nyolcoszlopos, korinthoszi stílusú,
oromzattal záródó portikusz csatlakozik, s ahhoz - az első emelet szintjére
- a portikusz teljes szélességében pofafalak közé fogott tágas lépcső vezet.
A Nemzeti Múzeum a magyar klasszicizmus legjelentősebb középülete.
A szobrászok az ókori klasszikus műveket tekintették mintaképül. A klasszicizmus szabályait, szigorú előírásokat követve örök szépségű alkotásokat akartak létrehozni. Tanulmányozták és másolták az Itáliában feltárt görög és római szobrokat. Az arányok harmóniájára, a felület gondos kidolgozására törekedtek. Fő témájuk a görög-római mitológia lett, valamint művészek, politikusok mellszobrai római köntösben. Az épületek díszítettsége az oromzatok domborműveire, kút- és fülkeszobrokra korlátozódott.
A szobrokat is hűvös nyugalom jellemzi, valami örök, de élettől távoli. A mezítelen test természetessége, dísztelen egyszerűsége érvényesült.
Jean Antoine Houdon (1741–1828) művészete jellegzetes átmenet a barokkból az erősen racionális polgári klasszicizmusba. Első sikerét Voltaire - halotti maszk alapján mintázott - ülő szobrával aratta, de legérettebb művészi fogalmazását a Comédie Francaise-ban 1781-ben felállított Voltaire-szobor nyújtja. A megtört testű aggastyán, mégis méltóságteljes, a szellemi fölény és a diadalmaskodó gunyorosság megtestesülése.
A Vadászó Diana a leginkább tanúskodik klasszikus képzettsége mellett a római barokk iránti rokonszenvéről is.
Antonio Canova (1757–1822) a venetói származású szobrász majd kétszáz befejezett és számos vázlatban ránk maradt művet alkotott. Köztük IV. Kelemen pápa síremlékét (1787), majd (a San Pietróban oly emlékezetes) XIII. Kelemen pápáét (1792).
Canova: XIII. Kelemen pápa síremléke (1783-1792; Szent Péter templom; Vatikán; márvány)
Az utóbbival (a legfelül térdelő imádkozó pápa fennkölt és mégis élethű, elevenként ható alakjával) - amely a 19. század szobrászatának visszatérő motívuma lesz -, s főleg a Halál géniuszának ábrázolása révén, amely a lírai belenyugvás és az eszményi szépségű ruhátlan testnek a kettősségével új és találó jelképet formál.
Foglalkoztatja a csoportfűzés kérdései is, erre bizonyíték az „Ámor és Psyché” csoportja.
Canova: Ámor és Psyché (1787–1793, márvány; Louvre, Párizs)
Canovának Itáliában jó néhány követője akadt. Pl.: Lorenzo Bartolini/1777–1850/ (Zamoyska hercegnő síremléke); Pompeo Marchesi/1789–1855/; Pietro Tenerani/1798–1869/ (VIII. Pius síremléke).
A dán Bertel Thorvaldsen (1777–1844) koppenhágai tanulmányai után akadémiai díjat nyer, és 1797-ben Rómába megy, hogy itt töltse élete nagy részét. Canova vonzó kecsességével ellentétben alakjait valami oldatlan merevség és hűvösség jellemzi, ami legjobb műveiben, még arcképeiben is, elnyomja a nemes mintázást és alakfelépítést. Thorvaldsen Rómában német művészek, Carstens és Koch baráti köréhez tartozik, a komorság és monumentalitás iránti igény talán Carstens emberfeletti arányainak és feszültségének hatására erősödik benne. Korai főműve, a
Jászón az aranygyapjúval szobra e körből is kap ihletést.
Vénusz
Napóleon római látogatása tiszteletére készítette, Nagy Sándor babiloni
diadalmenetét ábrázoló 35 méter hosszú reliefjét. A klasszika legjobb hagyományai
uralkodnak itt, anélkül hogy igazán életteli és megkapó lenne az alkotás. E
monumentális törekvéseinek záróköve „VII. Pius pápa síremléke” (1823,
Róma, S. Pietro. Legismertebb kompozíciója, a „Sast itató Ganümédész”-t
ábrázolja: világos kontúrhatás, hangsúlyozottan egyetlen főnézetre felépített
kompozíció, keskeny térsávon lejátszódó jelenet.
Thomas Bankset (1735-1805), aki 1772-ben kerül Rómába, Füsslivel és
Sergellel köt barátságot, és így belekerül a sajátos olasz-angol ízlésáramlatba,
amely sokáig hatott az angol művészetre.
Banks néhány fennmaradt, főleg az antik történelem vagy irodalom hőseit ábrázoló
bozzettójánál értékesebbnek tűnik néhány arcképe. Elsősorban „Warren Hastings”-é
(1791), melyen a mellkép feszes mintázása és öntudatos tartása a hősként ábrázolt
modell karakterisztikus jegyeit hordozza.
Banks kortársa Josef Nolekens (1737-1828) 1760-70 között restaurátorként él Rómában, majd visszatér Londonba, és csakhamar az akadémiai szobrászok vezető egyénisége. Életteli közelséggel, szinte személyes élénkséggel ruházza fel szobrait, amelyek sorából különösen az arcképek emelkednek ki. Közülük „Mrs. Pelham” 1776-ban készített mellképét említjük, amely lágy mintázásával, méltóságteljes arckifejezésével, jó arányú szoborépítésével Houdon és Canova erényeit egyesíti.
Jelentősebb a korszak német szobrászata, hisz itt egyszerre kellett az új igényeket hazai erőkkel kielégíteni, és egy racionálisabb reprezentáció szobrászi kifejezését kialakítani.
Az első lépést Johann Heinrich Dannecker (1758-1841) munkássága jelenti. Előbb Párizsban, majd Rómában, Canova körében tanul, majd hazatérve stuttgarti akadémiai tanár lesz. Főleg mitológiai tárgyú szobrokat, olykor csoportokat készít (”Ariadne a párducon” vált a legismertebbé), de számos méltóságteljes arcképet is alkot. Ezek sorából Schillere emelkedik ki. Dannecker főként a porcelánszobrászatra hatott.
Jelentősebb Johann Gottfried Schadow (1764-1850). A nyolcvanas években Rómában az antik szobrászatot tanulmányozza. Canova is hatott rá. Itáliai tanulmányai után, 1787-ben Berlinbe kerül, 1815-től a Művészeti Akadémia igazgatója. Megőrzött valamit az előző kor életteli hagyományából, ami főleg emlékszobrain (Nagy Frigyes stettini szobra, 1793, Blücher szobra Rostockban stb.) fedezhető fel. Bennük egyúttal az új monumentális szobrászatnak az az áramlata jelentkezik, amelyre a megelevenítő erő és az élénk történelmi érzék a jellemző. Korai műve a gyermek „Erich van der Mark síremléke” (1791), ahol rajta a felmagasztosított álom szépsége ével; legkedveltebb alkotása: „Lujza és Friderika hercegnő kettős szobra” a görög ruhás nőalakok hagyományát ülteti át nőiesen bájos és vonzóan ünnepélyes hangnembe. Kecses állásuk, reliefszerű csoportfűzésük, érzékletes mintázásuk múlt és jelen egybefonódását jelzi. Minden művét közvetlenség, frissesség jellemzi.
Tanítványa, Christian Daniel Rauch (1777-1857) „hangosabb”, mint mestere, jobban ért a gyors hatás felkeltéséhez és fojtott szenvedélyessége már a romantikus magatartás és szemlélet kezdetét jelzi. Számos arcképe mellett fő művének Nagy Frigyes berlini lovas szobra tekinthető, amely már túlmutat korszakunkon (1839-51), túlzásaival pedig, amelyek főleg a formákkal, alakokkal zsúfolt talapzaton ötlenek szembe, azokat a veszélyeket is jelzi, amelyek irányába a reprezentatív akadémikus szobrászat haladt.
A korszak főalakja, Franz Anton Zauner (1746-1822) a klasszicizáló késő barokkból nőtt ki; első munkái, a schönbrunni park kerti szobrai (az egész sorozat Ch. W. Beyer műve volt) a múlt hagyományainak folytonosságát igényelték. Rómában Mengs, Canova és David tartoztak barátai közé. Hazatérése után friss természetlátása egy kissé magasztos ünnepélyességnek ad helyet. Művei közül kimagaslik és művészileg a legsikerültebb „II. József lovas szobra” (1795-1806), egyike a legjobb, valóban a Marcus Aurelius-szobor ihletéből fakadt emlékműveknek. Monumentális építészeti szobrászati alkotása a Pallavicini–Fries-palota atlaszai. Síremlékeket is mintázott. Zauner követői, mint például a Magyarországon többször szereplő Johann Martin Fischer (1740-1820), inkább megrekednek a klasszicizáló késő barokk fokán, amit a pécsi dóm számára készített oltára (ma Somogyban) vagy az 1776-ból való gyulai Harruckern-síremlék is bizonyít.
Az osztrák szobrászat másik ágát Josef Klieher (1773-1850) képviseli gazdag munkásságával és széles körű tanítványi gárdájával. Nála a nemesen formált, érzékletes alakok kissé köznapivá, érzelgőssé válnak. Nemcsak Ferenczy István tanult nála Bécsben, hanem ő maga is több szobrot készített magyarországi megrendelésre, egyébként sohasem járt Magyarországon (Pannonhalma: „István király”, „Ferenc császár”; Pest: Német Színház: „Apolló és a kilenc múzsa”, Festetich-palota előcsarnoka stb.) Szobrainak kissé üres bájában és dagályos méltóságában már alig érződik az a nemes tisztaság és közvetlenség, amely a megelőző nemzedék legjobbjainak műveit élteti.
Ferenczy István (1792-1856) a hazai szobrászat „megalapítója". A bécsi akadémián nyert némi szobrászi képzést. Rómában Canovát, a kor vezető szobrászát keresi fel, aki romló egészsége miatt a Rómában élő neves dán szobrászhoz, Thorvaldsenhez küldi.
Ferenczy István: Pásztorlányka (1820-22, fehér márvány, 94 cm, Magyar Nemzeti Galéria)
Kölcsey Ferenc (1841-46, márvány, 153 cm, Magyar Nemzeti Galéria)
akadémizmus merevségébe torkolló festészet előírásokat, antik mintákat követett a formai tökély elérése érdekében. A racionalizmus hatására intellektuálissá vált: valamilyen erkölcsi eszméért való áldozatos küzdelmet ábrázolt. Elszaporodtak a mitológiai témák, a jelképes, allegorikus jelenetek. A mítoszteremtés eltávolította az alkotást a szenvedélytől, a mindennapi élettől. A szín háttérbe szorult a vonal, a szoborszerű ábrázolás javára.
Goya: A korszak legnagyobb egyénisége a festő Goya, akit nehéz bármilyen stíluskategóriába besorolni. Réginek és újnak, életörömnek és melankóliának, szépségnek és abnormitásnak olyan ötvözete tárul elénk műveiben, méghozzá a legmagasabb művészeti szinten, amelyre e korban utána is alig találunk példát. Mellette David és Runge, Blake és Füssli, ha Goyával nem is egyforma szinten, de ugyancsak valódi rangot szereztek a festészetnek.
Francisco Goya y Lucientes (1746–1828) egyike a legösszetettebb egyéniségeknek.
Fontos képviselője a kor minden áramlatának, de egyiknek sem kizárólagosan.
Embertípusokban, a lelkialkatok különféleségében már a 19. század egész festészetének
problémaköre jelentkezik nála.
Kalandos életútja itáliai tanulmányúttal és gobelin manufaktúrákkal indul az
1780-as évek derekáig. 1781-ben végleg Madridba költözik, 1786-ban királyi festő,
majd 1799-től az udvar első festője. Ekkor rendkívül termékeny arcképfestői
tevékenysége. E korszak legszebb sorozata 1790-ben indul. Önarckép sorozata
a rembrandti művel rokonítható, viszont az idő haladtával egyre tragikusabbak.
A népi ünnepségek festészetének egyik kedvenc témáját jelentik.
A napernyő (1777; olaj, vászon; 104 x 152 cm. Museo del Prado, Madrid)
Saragossában alkotja első egyházi művét, a S. Francesco el Pilar-templom freskóit (1777). Egyidejűleg indul meg grafikai tevékenysége, mely igen fontos. A leghíresebb a négy nagy sorozat. De ha alszik az értelem - írja a címszöveg - felébrednek a szörnyek.
Caprichos (Ha alszik az értelem, előjönnek a szörnyek) (El sueño de la razón produce monstruos); (1799. Los Caprichos, 43. tábla; 21.6 x 15.2 cm)
Hallucinálós rémlátásai, ingadozó hangulatai ellenére Goya e sorozatban („Caprichos”) - és többi sorozatában is - oly szabadnak, mindenféle konvenciótól, kötöttségtől mentesnek mutatkozik, amire e korban alig van példa; alapvetően eltér mindattól, amit a klasszicizmus fontosnak tartott. A démoni elem olyan domináló, mint a legérettebb romantikában - és mégsem tagadhatja meg Goya a saját korát. Elég, műveinek moralizáló, erkölcstanító voltára utalunk. Alkotásaiban az emberi életnek olyan gazdagsága tárul fel, aminővel csak e korszak legnagyobb alkotóinál, Goethénél, Mozartnál, Beethovennél találkozunk.
Szaturnusz fölfalja gyermekeit (1820–23; olaj, vászon; 146 x 83 cm; Museo del Prado, Madrid)
A fantasztikum vagy a borzalom nem rémlátás, sem nem látomás, hanem az élet
egyik oldala: ezért érezzük Goyát annyira mainak. Mindent az egyetemesség magaslatára
tud emelni, nemcsak emberábrázolásban, hanem az események megelevenítésében
is. Nem a nemzete ellen folyó, szeme előtt kibontakozó háború, szörnyűségeit,
hanem általában a háború borzalmait veszi célba, és eléri, hogy művei maradéktalanul
ezt az értelmezést sugallják a szemlélőnek.
Többalakos festményeit főként a történelmi és politikai témák jellemzik.
Festői erények gazdagsága, ragyogó színek jellemzik a Maya-képeit.
Meztelen Maja (La Maja Desnuda) (1799–1800. olaj, vászon; Museo del Prado, Madrid)
Felöltözött Maja (La Maja Vestida) (1800–03; olaj, vászon; Museo del Prado, Madrid)
A 18. században közel egy százados hanyatlás után az aragóniai születésű Goya emelte ismét európai színvonalra a spanyol festészetet. Első megbízatásait az udvari gobelinszövő műhelytől kapja, ahol friss, mozgalmas zsánerjeleneteket készít a kárpitok előképeihez. Később ünnepelt arcképfestő, aki főként
IV. Károly és családja (1800; olaj, vászon; Museo del Prado, Madrid),
valamint az udvarhoz közel álló személyiségek portréit készíti el. Budapesten a
A vízhordó leány (”La aguadora”; 1816 előtt; olaj, vászon, 69 x 51 cm; Szépművészeti Múzeum)
és párdarabja, „A köszörűs” működésének utolsó szakaszából való. Nagyvonalú ecsetkezelés, újszerű, realista látásmód jellemzi őket. Korai vízhordó nőit, akiket egy gobelinsorozat számára 1787–88 körül festett, még rokokó bájjal és könnyedséggel jellemezte, a budapesti kisméretű vásznak azonban már a modern festői szemlélet, az impresszionizmus előkészítői.
A klasszicista festészet példaképként tisztelt, a kor ízlésáramlatait irányító alakja Anton Raphael Mengs (1728–1779) volt, aki Csehországból származott, és Európa valamennyi udvarának dolgozott, miután megjárta Itáliát. Sokáig Rómában élt, ahol megismerkedett Winckelmann-nal. A festészetben reprodukálta az antik szobormintákat és előírásokat, mivel az ókorból nem maradtak fenn képek és nagyon kevés antik freskót ismertek, nem tehetett egyebet, mint hogy szobrokat utánozta.
A klasszicizmus első jelentős festőegyénisége Jacques Louis David (1748–1825), aki később Napóleon kedvelt festője lett. Az Akadémián tanult; Rómában Mengs, Winckelmann és Angelica Kauffmann köréhez csatlakozott, s ő is a klasszicizmus híve lett.
Jacques-Louis David: Horatiusok esküje (1784; olaj, vászon; 330 x 425 cm. Louvre, Párizs)
Párizsban, 1784-ben kiállította a Horatiusok esküje című képét,
amelyen a bátor római ifjak hazafias áldozatként életüket ajánlják fel.
Később David - Marat és Robespierre barátja részt vett a forradalom eseményeiben,
és a nemzetgyűlés megbízta A labdaházi eskü megörökítésével.
A labdaházi eskü (1791; toll, barna tinta; 66 x 101 cm. Musée National du Chateau de Versailles, Versailles)
A nemzetgyűlés tagjaként azok közé tartozott, akik megszavazták XVI. Lajos halálát, és a Konvent megbízásából megszervezte a Legfőbb Lény tiszteletére rendezett ünnepséget. Robespierre bukása után öt hosszú hónapot börtönben töltött, ez alatt tervezte meg híres képét, A szabin nőket.
A szabin nők elrablása (1799; olaj, vászon; 385 x 522 cm. Louvre, Párizs)
Napóleonban az antik hőst vélte felismerni, és testestül-lelkestül csatlakozott a császárhoz, aki több kép elkészítésével is megbízta.
Jacques-Louis David. Bonaparte a Szent Bernát hágón (1800; olaj, vászon 260 x 221 cm. Musée National de Malmaison, Rueil-Malmaison, France)
Napóleon koronázása 1804. december 2. (1808; részlet; olaj, vászon; 621 x 979 cm. Louvre, Párizs)
Megrendelésre festette többek között a Napóleon koronázását,
benne néhány szép portréval. Ugyancsak megrendelésre készült a Sasok című
képe.
A forradalom hőseit megörökítő képei közül a Marat halála monumentális
egyszerűségével, visszafogottságával, nemes pátoszával egyik legjobb műve, s
kitűnően reprezentál egy egész korszakot.
Jacques-Louis David: Marat halála (1793; olaj, vászon; Musées Royaux des Beaux-Arts de Belgique, Brüsszel)
A Madame Récamier-t ábrázoló arcképe jellemzőerejével, a háttér vibráló, egyéni festés módjával is kiemelkedik művei közül.
Jacques-Louis David: Mme Récamier portréja (1800. olaj, vászon; Louvre, Párizs)
XVIII. Lajos a restauráció után megbocsátotta a nagy festő Napóleon iránti
lelkesedését, és David Párizsban maradhatott. Mikor azonban Napóleon visszatért
Elba szigetéről, David az elsők között írta alá a Bourbonokat Franciaország
trónjától megfosztó császári rendelkezést, és így érthető, hogy Waterloo után
a festő számára nem maradt más lehetőség, mint hogy Brüsszelbe emigráljon. A
forradalom és Napóleon festője 1825-ben Brüsszelben halt meg.
David nagy hatással volt a 18. század végének és a 19. század elejének festőire,
de igazi és közvetlen tanítványai Gérard, Ingres és Gros voltak.
Francois Pascal Gérard (1770–1837) 1789-ben lépett be a mester műhelyébe. Gérard a század nagy arcképfestői közé tartozik. Több ízben megfestette Napóleont, babérkoszorúval a fején, császári palástban vagy az eylaui csatatéren. Készített portrét Mária Lujzáról is.
Mária-Lujza, Franciaország császárnője fiával, II. Napóleonnal, Róma királyával (olaj, vászon; Musée National du Chateau de Versailles)
Napóleon közvetlenül Austerlitz után a győzelem emlékére dekoratív, nagy festményt rendelt tőle.
Antoine Jean Gros (1771-1835) még tizenöt év sem volt, amikor belépett David műtermébe. A forradalom kitörésekor Itáliába ment, ott ismerte meg Bonapartét, aki ekkor Milánóból irányította ragyogó ifjúkori hadjáratait. Gros többször megfestette Napóleont, amint csapatai élén fedetlen fővel harcol ellenségével, az
Antoine-Jean Gros: Napóleon Arcolánál (1796–97; olaj, vászon; 134 x 103 cm;. Ermitázs, Szentpétervár)
Arcole hídját készül elfoglalni vagy a jaffai pestiseseket látogatja meg. Napóleon annyira elégedett volt vele, hogy bevette Gros-t abba a bizottságba, amelynek a meghódított városokban ki kellett válogatnia a párizsi múzeumokba szánt művészi alkotásokat. Gros a császári kormány megbízásából később is több ízben megfestette a napóleoni eposz egy-egy jelenetét.
A festészeti klasszicizmus talán legjelentősebb képviselője Jean-Auguste-Dominique Ingres (1780–1869), szintén David tanítványa volt. Montaubanban született, és a hagyomány szerint attól a pillanattól kezdve, amikor Toulouse-ban néhány Raffaello másolatot meglátott, határozott elhivatottságot érzett; Raffaello egész életében hatott rá.
Jean-Auguste-Dominique Ingres. Mademoiselle Rivière portréja (1805. olaj, vászon; Louvre, Párizs)
1806-tól többször, hosszabb időt töltött Rómában, majd a francia akadémia vezetőjeként élt itt 1834 és 1841 között. A festészet alapjának a rajzot tartotta. Művein sokáig, aprólékos gonddal dolgozott: A forrás a hagyomány szerint több mint negyven éven át készült.
Jean-Auguste-Dominique Ingres: A forrás (1856; olaj, vászon; Louvre, Párizs)
Ingres művészetében a klasszicizmus már elválaszthatatlanul összefonódik a romantikával. A klasszicista esztétika szabályait betartva alkotott: szimmetrikus, kimért kompozíció; hideg színek, klasszikus témák jellemzik műveinek egy csoportját
Homérosz apoteózisa (1827; olaj, vászon; Louvre, Párizs).
Paolo és Francesca (1819; Musée Turpin de Crissé, Angers, Franciaország),
Jean-Auguste-Dominique Ingres: Rogier megszabadítja Angelicát (1819; olaj, vászon, Louvre, Párizs) -, középkorszeretete már romantikus.
Jean-Auguste-Dominique Ingres: Ossian énekei (1811–1813? tinta, színes papír; magángyűjtemény)
Jean-Auguste-Dominique Ingres: Ossian énekei (1813. olaj és vászon. Musée Ingres, Mountauban, France)
Ugyanez a kettősség él vonalkultúrájában: egyrészt folytatja a klasszicizmus szabályos, világos, nyugodt rajzát, másrészt a vonalnak új kifejezőerőt ad, szinte a színeket pótló értéket. Portréi - elsősorban a Riviére családról készült képek - tiszta, világos kompozíciók, amelyeken szigorúan követett festői elvei kifejező emberábrázolással párosulnak.
Török fürdő (1862, olaj és fa; Louvre, Párizs)
Ingres-t támadások is érték a klasszikus szabályokhoz való merev ragaszkodása miatt: a festészet szabadságát hirdető, ragyogó színekkel dolgozó fiatal romantikus festők vagy Delacroix szinte természetes módon kerültek szembe vele.
A klasszicizmus festészetének másik francia áramlatát, amely formai és tartalmi vonatkozásban egyaránt erősen visszautal a múltra, főleg a ma mind magasabbra értékelt Pierre-Paul Prudhon (1758–1823) képviseli. Valami légiesség, szinte sfumato jellemzi alapjában világosan komponált képeit, amelyek a szerkezet tekintetében a klasszicista felfogás képviselői. De akár
„A Bosszú és az Igazság üldözi a Bűnt” című híres művének (1804–1808, 243 x 292 cm; olaj, vászon; Louvre, Párizs)
allegorikus alakjait, éji homályát, számos szállal a barokkban gyökerező kifejezőerővel teli gesztusait nézzük, akár a „Psyché elrablásá”-nak fátyolos formáit, színeit, rendkívüli festő egyéniségét érezzük mögötte.
Első jelentős tájfestőnk, id. Markó Károly (1791–1860) is külföldön, Itáliában tölti élete nagy részét. Aranyló megvilágítású, nyugodt képszerkezetű, finom kidolgozású tájfestményein valóságos vagy képzelt olasz táj bontakozik ki, a többnyire előtérben elhelyezett kisméretű embercsoportok csupán mellékes szerepet játszanak. Ezek az álom és valóság ötvözéséből keletkezett, nagy sikernek örvendő képei - az úgynevezett „ideális tájkép” késő barokk örökségének képviselői - eltérítették Markót a fiatal kori, közvetlen természetszemléleten alapuló tájfelfogásától, amilyen pl. a Visegrád képe, vagy néhány alföldi tája, amelyeknek felhős-napos távlatai, csöndes gémeskútjai ma is magával ragadóak.
id. Markó Károly: Visegrád (1826–30; olaj, vászon, 58,5 x 83 cm; Nemzeti Galéria, Budapest)
Donát János: Lanton játszó nő (1811; olaj, vászon; 38 x 28 cm; Nemzeti Galéria, Budapest)
Barabás Miklós: Galambposta (1843; olaj, vászon; 106 x 84 cm; Nemzeti Galéria, Budapest)
Barabás Miklós az első nálunk, aki megélt festészetéből, igaz hogy ennek több műfaját és technikáját gyakorolta. Bécsi tanulmányai után tudását olaszországi utazással fejlesztette, ott egy angol akvarellfestővel találkozott, és így ebben az akkor még kevéssé otthonos technikában tökéletesítette magát. 1835-ben telepedett le Pesten, mindvégig itt élt és munkálkodott. Főként arcképeket festett, illetve metszett. Az 1848-as eseményeket előkészítő szellemi életnek szinte minden szereplőjét megörökítette, ha nem festményben, akkor litográfiában. A litografált képmellékletek ekkor kedvelt és megkívánt tartozékai voltak a folyóiratoknak. Ezek révén Barabás művészete és az ábrázoltak személye népszerűvé vált. Vezető egyénisége lett a művészeti közéletnek. Bensőséges hangulatú, főleg a fej és az arc ábrázolásában gondos kidolgozású, finoman idealizált arcképei dekoratív elhelyezésben ábrázolják a modellt.
Barabás Miklós: Vásárra induló román család (1843/44; olaj, vászon; 138 x 109 cm; Nemzeti Galéria, Budapest)
Barabás Miklós (1810-1896): Bittó Istvánné arcképe 1874
Borsos József (1821-1883): Zitterbarth Mátyás építész portréja (1851) Megkapó érzékletességgel, a bécsi akadémián elsajátított alapos festői tudással közvetítette a kor igényének megfelelő, bensőséges hangulatú és érzelmes tárgyú életképet.
Györgyi (Giergl) Alajos (1821–1863): Deák Szidónia (1861)
A zenében az 1750–1820 közötti korszakot nevezik klasszikusnak. A barokkal szemben a stílus itt is egyszerűsödött, a mű szerkezete világos, áttekinthető és harmonikus lett. A vízszintes szerkesztési elvet a függőleges váltja fel: megszűnik a szólamok egyenrangúsága, egy dallam van, a többi ennek van alárendelve.
A szimfónia és a szimfonikus zenekar ekkor alakul ki. A szimfónia elnevezése is a harmóniára utal: együtthangzást jelent. A legfőbb rendező elv a szimmetria, az ellentétes témák szembeállítása és a variációk, vagy hangszeres párbeszédek. A kor kedvelt műfajai a versenyművek, ahol a szólista az első tétel végén bemutatja virtuozitását – ez a kadencia.
Joseph Haydn:
Wolfgang Amadeus Mozart:
Ludwig van Beethoven: