A klasszicizmus Magyarországon jelentős késéssel, csak a XVIII. század utolsó harmadában bontakozik ki. Ekkor fordítások születnek az antik szerzők klasszikus műveiről, a magyar költészetben elterjed az időmérték és a mitológia alkalmazása, hódít a harmóniaelv, az antik derű, a sztoikus bölcselet és a humanista szemlélet (a filantrópia).
A klasszicizmus nálunk két hullámban terjedt el. Az első szakaszban (a századvégen) az antik formanyelv hódított, képviselői a "klasszikus triász" tagjai. A második periódus (a XIX. század első két-három évtizedében) Kazinczy vezérletével következett be, és több jeles lírikust is megszólaltatott.
A magyar nyelvű klasszikus verselés kialakulása az 1780 körüli években korántsem formális és perifériális jelenség. A nemzettudat és irodalmi tudat — egymást kölcsönösen erősítve — Magyarországon a felvilágosodás korának kulcsfogalmai. A formálódó magyar értelmiség tekintete ekkor egyszerre fordult az antikvitás és a magyar múlt emlékei felé, a két törekvés egymást segítette. A magyar irodalomtörténet, valamint a magyar történelem megismerésének szándéka a XVIII. században fokozatosan erősödik.
A latinitás különleges magyarországi szerepkörét az okozza, hogy a latin nyelv a reformáció után is még évszázadokig, egészen a XIX. század közepéig a hivatalos nyelvünk. Változást jelentett, hogy Mária Terézia a Ratio educationisc. oktatásügyi rendeletében (1777) növelte az anyanyelvi népiskolák számát, és a magasabb fokú iskolákban a tanítás nyelvévé — a latin mellé — beemelte a németet. 1784-ben II. József az oktatás nyelvévé a Birodalomban egységesen a németet tette, de 1790-ben ezt a rendeletét is (a többiekkel együtt) visszavonta; ezután a középiskolákban az oktatás újra latin nyelven folyt, de a magyar rendkívüli tárgyként megjelenhetett az egyetemeken (pl. a pesti műegyetemen 1791-ben), az akadémiákon és a nem magyar nyelvű területek gimnáziumaiban.
A magyar kultúra úttörői a korábbi időszakokban sem hiányoztak (pl. Apáczai Csere János), a XVII. század során azonban megnőtt a számuk.
Czvittinger Dávid (1676—1743) német származású selmecbányai ifjú lexikont állít össze latin nyelven a magyar irodalomtörténet alakjairól: Specimen Hungariae Literatae ('a magyar irodalom kézitükre', Frankfurt, 1711). A nemzeti kultúra programját is elkészíti, pl. latin-magyar szótárt szorgalmaz, továbbá szókincsünk fejlesztését, a szaknyelvek kialakítását, a nyelvtani ismeretek elmélyítését és fordításokat.
Bél Mátyás (1684—1749) pozsonyi lelkész és iskolaigazgató a latin nyelv és az anyanyelvi kultúra ismeretét egyaránt fontosnak tartja. Megjelenteti — Bécsben, latinul — a Notitia Hungariae novae historico-geographica c. könyvét (Magyarország történeti földrajza, 1735—1747), valamint a Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini c. forrásgyűjteményét (A magyar történelem régi és hiteles írói, 1646—1648), benne Anonymus krónikáját. A latin nyelv korszerű oktatására tankönyveket is ír, 1720-ban latin nyelvű újságot ad ki. Egy magyarországi tudós társaság alapítását már 1718-ban felveti.
Bod Péter (1712—1769) református egyháztörténész már irodalomtörténetet állít össze a magyar nemzeti öntudat eszmélésének újabb jeleként, immár magyar nyelven (Magyar Athenas, 1766). Ő már szembefordul a latinitással, és az anyanyelvű kultúrát pártfogolja; szépirodalmi szövegeket gyűjt össze az Erdélyi Féniks c. művében (1767).
Sajnovics János (1733—1785) nyelvész a magyar nyelv finnugor rokonságát bizonyítja a Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse c. könyvében ('a magyar és a lapp nyelv rokonságának bemutatása', 1770); ez az összehasonlító nyelvtudomány világra szólóan példaértékű műve.
A XVIII. század második felében a nemzettudat erősödése, az irodalom önállósulásának folyamata 1772-ben Bessenyei György Ágis tragédiája c. drámájának megjelenésével tetőzik, amely esemény a magyarországi felvilágosodás kezdőpontja. (Szóba jöhető határ még pl. Bél Mátyás forráskiadványainak ideje a század közepén.)
A nemzeti kultúra bontakozását nyelvi-irodalmi viták, véleményütközések sora fémjelzi. A magyar időmértékes verselés szabályainak kialakítására jött létre a "prozódiai vita" a dunántúli Rájnis József és a székely nyelvjárású Baróti Szabó Dávid között; csatlakozott hozzájuk Révai Miklós és Batsányi János is.
Rájnis József (1741—1812) jezsuita paptanár Keszthelyen. Már 1760 körül hexameteres verseket írt. Sokat fordított, főképp Vergilius műveit. Vitairata, azaz utószóval ellátott versgyűjteménye, amely elindította a "prozódiai vitát": A' magyar Helikonra vezérlő kalaúz, az az a' magyar versszerzésnek példái és regulái (1781).
Baróti Szabó Dávid (1739—1819) székelyföldi származású jezsuita költő, szerkesztő, nyelvművelő. 1777-től Kassán tevékenykedett, Kazinczyval és Batsányival itt folyóiratot is szerkesztett. Időmértékes verseiből álló kötete: Új mértékre vett külömb-külömb verseknek három könyvei (1777). A ritka magyar szavakról verses szótárt állított össze, hexameterben. Latinból fordít Miltont (!) és Vergiliust.
Révai Miklós (1750—1807) piarista paptanár majd világi tanár, nyelvész és költő. Bessenyei híve, az ő nemzeti kulturális programjának megvalósítása volt élete fő célja. A magyar nyelvű oktatás úttörője, pl. 1802-ben a pesti egyetemen. Elindította az Antiquitates Literaturae Hungaricae c. sorozatot (A magyar irodalom régi szövegei, 1803), benne szövegmagyarázattal elsőként jelentette meg a Halotti Beszéd szövegét. Az Elaboratior Grammatica Hungarica (Tüzetes magyar nyelvtan, 1803—1805) c. kéziratával Európában megalapozta az egyetemes történeti nyelvtudományt. Hozzákezdett irodalomtörténetünk összeállításához, népszerűsítette a magyar nyelvű időmértékes verselést.
A klasszicizmus a bécsi testőrköltők művészetében is jelentkezett.
Bessenyei György (1747—1811) a nemzeti kultúra programjának megfogalmazója. A magyar felvilágosodás első szépirodalmi alkotásaként ismeretes Ágis tragédiája c. műve (1772) is jelzi az antikvitással való kapcsolatát, későbbi vígjátékai is ókori típusú drámák. A testőrtársai, Báróczy Sándornak (1735—1808) és Barcsay Ábrahámnak (1742—1806) verseivel együtt kiadott Bessenyei György társasága című kötet egyes darabjai szintén magukon viselik a klasszicizmus jegyeit.
A legelső magyar irodalmi folyóirat Magyar Museum címmel Kassán jelent meg 1788-ban, a szerkesztői voltak: Batsányi János, Baróti Szabó Dávid és Kazinczy Ferenc.
Kazinczy Ferenc (1759—1831) költő, a magyar irodalom első vezéralakja, a nyelvújítás megszemélyesítője. Klasszicista elveket vall, ízléseszménye a "fentebb stíl", azaz a szépség ideája. A klasszikus minták hű követését előbbre tartotta, mint az eredetiséget. Versei klasszicista ódák, anakreóni dalok, tanköltemények, episztolák és epigrammák. Egyedül adja ki 1790-ben az Orpheus c. folyóiratot, az 1790-es évek elején támogatja a magyar színjátszás kibontakozását, Kelemen Lászlóék kezdeményezéseit. Az anyanyelvünk megújítását célzó korszakos jelentőségű programját 1808-ban hirdeti meg, a nyelvújítási harcot elindító rövid epigrammás kötete a Tövisek és virágok (1811). A Fogságom naplója (1831) és a Pályám emlékezete (1831) történelmi és egyben kultúrtörténeti dokumentum. 1823-tól háttérbe szorul: a helyébe Kisfaludy Károly lép.
Csokonai Vitéz Mihály (1773—1805) a felvilágosodás korának kimagasló magyar költője. A klasszicista formáktól indulva sokoldalú, sokhangú poézist hozott létre: megszólal műveiben a radikális felvilágosodás, az érzelmes szentimentalizmus, a rokokó játékosság, a népies humor. Az antik irodalmat a debreceni iskolaévek alatt alaposan megismeri, a klasszikus stílust és a szemléletet egyaránt magyarrá tudta formálni. Latin nyelven is kiemelkedő diákköltő volt. Ódákat, leíró verseket, állatmeséket, anakreóni dalokat (pl. A bóldogság, 1797) is alkot. Népies paródiát ír a pszeudo-homéroszi vígeposzból Békaegérharc címmel, vígeposza a Dorottya, vagyis A' dámák' diadalma a' Fársángon (1799), de elkezd egy saját komoly eposzt is Árpádról. Belefog Vergilius Georgicájának átültetésébe.
A klasszicizmus magyarországi második hulláma Kazinczy körül, az őt követők körében alakult ki.
Virág Benedek (1754—1830) pálos szerzetes költő, az antik versformák mestere, Berzsenyi fellépéséig az óda legjelesebb művelője. Lefordította Horatius összes költeményét, kortársai őt nevezték a "magyar Horác"-nak. Kazinczyt követve műgonddal költött, de merész fordulatokkal.
Kis János (1770—1846) evangélikus lelkész, költő és műfordító, akadémiai tag. Diákkorában a soproni evangélikus líceumban önképzőkört szervezett. Később Kazinczy lelkes híve és levélbarátja lett, Berzsenyit — egykori soproni diáktársát — ő fedezte fel a magyar irodalomnak.
Berzsenyi Dániel (1776—1836): klasszicista, egyszersmind preromantikus költő. Nemesi megelégedés, majd rezignált válságérzet fejeződik ki létösszegző verseiben, utolsó költeményeiben viszont a felvilágosodás eszméit hirdeti. Hazafias tartalmú, horatiusi ihletésű, klasszicista formájú ódákkal indul a pályán (két vers A magyarokhoz címmel 1807, ill. 1810 körül), Kazinczy táborába kerül. Középső pályaszakaszán romanticista elégiák (A közelítő tél 1804-1810) tanúskodnak a világképe megrendüléséről, és klasszicista episztolák fémjelzik utolsó költői szakaszát (Vitkovics Mihályhoz 1815). A tudományokkal is foglalkozik, esztétikai és mezőgazdálkodási tanulmányokat készít. A megalakuló Magyar Tudós Társaság egyik első tagja.
Ungvárnémeti Tóth László (1788—1820) költő ógörög nyelven is írt pindaroszi ódákat. (Irodalomtörténeti jelentőségét az őt felfedező Weöres Sándortól kapja a XX. században.)
Dukai Takách Judit (1795—1836) klasszicista stílusú költőnő, Berzsenyi feleségének rokona.
A XIX. század elején Pesten is kialakult a Kazincy-hívek tábora. Horvát István (1784—1846) nyelvész és történész, nyelvemlékeink egyik legelső elemzője volt. Vitkovics Mihály (1778—1829) költő, meseíró és műfordító adott otthont a Szerb utcai házában a baráti körnek. Szemere Pál (1785—1861) költő, műfordító és szerkesztő. Kazinczy mellett gyakran megszólal, pl. a nyelvújítási harcban — barátjával, Kölcseyvel — a Felelet a Mondolatra c. ellenpamflet szerzőjeként (1815).