A felvilágosodás szellemi és politikai mozgalmával párhuzamos művészeti irányt — egymással párhuzamosan — a klasszicizmus, valamint a szentimentalizmus képviselte.
A klasszicizmusban racionalizmus és normativitás fejeződik ki, amelyek a felvilágosodásnak is vezéreszményei voltak. A racionális világszemlélet és a vele együtt járó szatirikus, didaktikus vagy filozofikus jelleg a felvilágosodás írói közül elsősorban a francia Voltaire és az angol Pope művészetét hatotta át.
A klasszicizmus a XVII. századi, franciaországi virágzása után is tovább élt, és összesen mintegy két évszázadon át maradt fenn (kb. 1630—1830 között), ez idő alatt Európa meghatározó művészeti stílusirányzata volt. Uralma nem volt teljes körű, mellette a kései reneszánsz, a barokk, a rokokó, a szentimentalizmus, majd a romantika is élt. Folyamatos jelenlétét az antik művészeteszmény újabb és újabb változatai, a klasszikus művek és műfajok újabb értelmezései biztosították. Új lendületet adtak 1750-ben az ókori Pompei területén folytatott ásatások is, majd a nagy francia Enciklopédia kiadása, illetve 1785-ben a francia David (Jacques Louis, 1748—1825) A Horatiusok esküje c. nagy érdeklődést kiváltó festménye. Az antikvitás értékvilágának csúcsán a XVIII. századi ember az egyszerűséget, a harmóniát és az igazságot látta. A német művészettörténész Winckelmann a "nemes egyszerűség és csendes nagyság" érvényesülését értékelte az ókor művészetében.
A polgári klasszicizmus (főként az ókori egyiptomi formák felújításával) Napoleon korában az "empire" ('császári') stílusában él tovább — főleg a belsőépítészetben és a bútoriparban —, és csak 1820 körül adja át a helyét a romantikának.
A francia klasszicizmus elsősorban a latin ókor örökösének vallotta magát, a német klasszika a görög művészetben lelte meg elődjét.
Voltaire (eredetileg: François-Marie Arouet, 1694—1778) francia író, filozófus, a felvilágosodás vezéralakja. Életműve hatalmas terjedelmű. Írt tragédiát Oidipusz címmel (Oidipe, 1717) — de aztán elfordult a görög-latin tárgykörtől —, epigrammákat, hőskölteményt IV. Henrik francia királyról Henriász címmel (Henriade, 1723), ezt rövid időn belül magyarra fordítja Péczeli József és Szilágyi Sámuel is. Filozófiai tankölteményei is születtek természetbölcseleti kérdésekről. Az értelem nevében támadta a társadalmi visszásságokat, emberi vétségeket. A Candide c. szatirikus regénye (1759) a világban minden szinten uralkodó ésszerűtlenség és erőszak ellen irányul, és végül a magánszférába (ill. a természeti létbe) való visszahúzódást hirdeti: "művelgessük kertjeinket".
Montesquieu (Charles-Louis de Secondat, báró, 1689—1755) jogtudós és író. Nagy műveinek sorát az Elmélkedések a rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól c. könyve nyitja meg (Considérations sur les causes de la grandeur des Romains et de leur décadence, 1734), az ókori latin "res publica" intézményrendszerének és erkölcsiségének elemzésével. Szépirodalmi és egyben filozofikus jellegű a Perzsa levelek (Lettres persanes, 1721) c. levélregény, a korabeli francia társadalom erkölcsi, vallási és politikai szatírája; ezzel a könyvével a szerző műfajt teremt. A törvények szelleme (De l'esprit des lois, 1748) államelméleti vizsgálódásokat összegez; Rousseau ezzel vitába szállva írta meg a Társadalmi szerződést.
A francia racionalizmus csúcsteljesítménye volt az Enciklopédia vagy A tudományok, a művészetek és a mesterségek értelmező szótára (Encyclopédie ou Dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers, 1751—1772, 1777). Szerkesztője Diderot (Denis, 1713—1784) filozófus, esztéta, regényíró, drámaszerző és műfordító; legjelentősebb saját szépirodalmi alkotás a a Rameau unokaöccse (Le Neveu de Rameau, 1761). Társszerkesztője volt a filozófus és matematikus D'Alembert (Jean de Rond, 1717—1783), szócikkeket írt az Enciklopédiába pl. Voltaire, Rousseau, Montesquieu és a kor számos jelentős francia gondolkodója.
Az olasz Alfieri (Vittorio, gróf, 1749—1803) a tiszta klasszicista tragédia kései alkotója. Leghíresebb darabja a Saul (1782), ez is a zsarnokság témaköréről szól.
Az angol irodalom a felvilágosodás korában szakít a klasszicizmus művészeti formáival (itt erősebb a rokokó hatás), bár a racionalizmust és a kritikus szemléletmódot átveszi, sőt jellemző lesz a metsző irónia is. Divatos szépirodalmi műfajok Angliában is — ekkor is— az eposz és a tragédia, gyakori ábrázolás-, ill. közlésmód lesz a szatíra. Az angol klasszicizmusban a tudományos jelleg volt erős. Az emberi értelem vívmányainak összefoglalása itt valósul meg először; 1728-ban jelenik meg — a francia Enciklopédia közvetlen előzményeként — A művészetek és tudományok egyetemes szótára (Cyclopaedia of an Universal Dictionary of Arts and Sciences).
A stílusa alapján elsősorban rokokó költő Pope a klasszikusok fordításával szerzett hírnevet magának, majd a London melletti (Twickenhamben felépített) villájában az angol szellemi élet egyik központját teremtette meg. A homéroszi eposzok átültetésekor (Iliász 1720, Odüsszeia 1726) — eltérve az ógörög szöveg hangnemétől — az angol hősi költészet párrímeit alkalmazta, a neoklasszicista újrateremtés jegyében. Pásztorverseket is költött. Négy episztolát írt Horatius modorában; az Értekezés a műbírálatról c. verses tanulmányában (Essay on Criticism, 1711) a klasszicista irodalom normáit rögzítette, a francia Boileau alapján. Komikus eposza a Fürtrablás (The Rape of the Lock, 1714), egyszersmind a rokokó stílus remeke is, pl. Csokonai Dorottyájának ihletője.
A XVIII. századra Angliában már kibontakozott a polgári kultúra. Az irodalom (benne a szépirodalom) elsődleges feladata a valóság sokrétűségének és érdekességének a kifejezése. A polgári életforma kialakulása magával hozza az üzletiesedés általánossá válását; a kultúra is árucikk lesz. Ebből következnek az irodalmi élet egyéb újszerű jelenségei: a szerző immár nincs közvetlen kapcsolatban a közönséggel, de siker esetén megélhet az irodalomból; a mű főképp a publicisztika révén jut el az olvasóhoz (a regények is gyakran folytatásokban jelennek meg).
A polgári kultúra első szakaszában a jellemző irodalmi műfajok az érdekes, megtörtént eseményekről szólnak: ilyen mindenek előtt az önéletrajz, a napló és az úti beszámoló. A valóban megtörtént kalandok helyét azonban fokozatosan a kitalált (fiktív) történetet elmondó regény veszi át, és ez a modern nagyepikai műfaj lesz a XIX. századra a polgári irodalom egyik legnépszerűbb ága. A közélet színterén (jobbára a sajtóban) a nézetek ütköztetésének új keletű műfajai: az értekezés, a röpirat és a pamflet.
Defoe (Daniel, 1660—1731) a felvilágosodás képviselője. A Robinson Crusoe című szigetregénye (The Life and Strange, Surprising Adventures os R. C., 1719) az ember diadalát mutatja a természeti erőkkel szemben, egyszersmind a civilizáció kritikáját is sugallja.
Swift (Jonathan, 1667—1745) szatirikus író. A Gulliver utazásai (Gulliver's Travels, 1726) meseszerű kalandok sorozatán keresztül szenvedélyesen bírálja az angol társadalmat, a civilizációt — sőt magát az embert is. Hasonló szelleműek pamfletjei (éles gúnyiratai) is.
Dryden (John, 1631—1700) költő, drámaszerző és kritikus. Jellegzetes művei a klasszikus dicsőítő énekek és a verses szatírák. Kritikai írásaiban a drámaírás szabályaival foglalkozott.
Johnson (Samuel, 1709—1784), a kortársak elnevezésével "Doctor Johnson" szatíráival és értelmező szótár készítésével vívta ki tekintélyét. A józan ész és a kíméletlen szókimondás képviselője volt. Angol írókról, költőkről szóló életrajzi esszéket és moralizáló tanregényeket is írt. Kiadta Shakespeare műveit.
A romantikus lírikusok közül Shelley és Keats még több szálon kötődik a klasszicizmushoz.
A kor német irányzata a "klasszika", amelyet sajátos vonások színeznek. Az ógörög kultúrából annak "dionüszoszi" változata, a szenvedélyek és ösztönök kultusza vezérli itt a művészet meghatározó vonulatát. A kor monumentális alkotása, a Faust a végtelenbe törő emberi akarat sorsát példázza, ez pedig már a romantika programja. A német klasszika tehát egyszersmind a romantika kezdetét is magába foglalja.
A német irodalmi klasszika megteremtői és vezéregyéniségei Goethe és Schiller; mindkettejük életműve már áthúzódik a szentimentalizmus és a romantika területére is.
Goethe (Johann Wolfgang, 1749—1832) német írófejedelem, mindhárom műnemben kimagasló jelentőségű szerző. Enciklopédikus látókörű személyiség, a modern polgári kultúra első nagy összegezője és értékelője. A hagyományt és a modern kultúrát egységben szemlélte, látókörének teljessége a világirodalom ("Weltliteratur") fogalmának meghatározásához is elvezette. Az antikvitás felé a római elégiáiban fordult (Römische Elegien, 1788—1790), ezeket egy itáliai utazás ihlette. A Schillerrel kialakult művészbarátság termékei "xéniák" (szatirikus epigrammák, Xenien, 1797) és balladák. A német klasszika vezető értékének a harmóniát tekintette, amelynek megvalósulása a művészetben a valós lelki összhangot is magával hozza. Kiemelkedő műve a Wilhelm Meister tanulóévei c. fejlődésregény (W. Meisters Lehrjahre, 1796). Elméletíróként a normák és fogalmak tisztázása vezérelte. Az univerzalitásra való törekés jegyében írja a Nyugat-keleti Díván c. 12 könyves gyűjteményét (Westöstlischer Divan, 1819). Antik tárgyú tragédiája az Iphigenia Taurisban (Iphigenié auf Tauris, 1779—1787). Főművében, a Faust c. drámai költemény második részében a hős a harmóniát keresve a klasszikus ókorba kerül, sőt (klasszikus eposzi mozzanatként) az alvilágba is eljut, a "klasszikus boszorkányszombaton" mitológiai szépségisteneket lát. Szerelembe esik a világszép Helénával, gyermekük Euphorión, a költészet és az ifjúság megszemélyesítője (a klasszikus és a modern kultúra találkozásának gyümölcse), de ő halandó. A főszereplő a záró jelenetben az embertársakat szolgáló tevékeny életben leli meg a boldogság lehetőségét.
Schiller (Friedrich, 1759—1805) költő, drámaíró és esztéta, a német klasszika vezéralakja, a romantika előfutára. Drámáiban, "polgári" színműveiben az eszmények és érzelmek ütköznek össze a gátlástalan hatalmi gépezettel; pl. Ármány és szerelem (Kabale und Liebe, 1784), Don Carlos (1787). Költészetében a klasszikus értékek — a szépség, az igazság, a szeretet, a testvériség, a barátság és az erkölcs — dicsőségét zengi, pl. Az örömhöz c. ódájában (An die Freude, 1785). A naiv és szentimentális költészetről írott tanulmánya (Über naive und sentimentalische Dichtung, 1796) az irodalomtörténet alapkérdéseit tárgyalja, és két alapkategóriát állít fel (vö.: Kölcsey kultúrtörténeti nézetei).
Hölderlin (Friedrich, 1770—1843) a tiszta eszményekért rajongó, a klasszikus kultúrát követő és megújító költő. Fő művei a Hüperión vagy a görögországi remete c. lírai monológ (Hyperion oder Der Eremit in Griechland, 1797—1799), valamint a Menón panasza Diotimáért c. elégia (Menons Klagen um Diotima, 1802).
Lessing német író és esztéta a Winckelmann német kultúrtörténész által definiált klasszicista szépségideált a művészeti ágak (festészet, szobrászat, irodalom) összehasonlításával értelmezte, és az arisztoteleszi katarzis-fogalmat is továbbfejlesztette, abban az erkölcsi készséggé alakulás mozzanatát hangsúlyozta.
A XVIII. századi klasszicizmus jellegzetes szépirodalmi műfajai voltak az eposz (komikus változataival is), a tragédia, az óda (a pindaroszi dicsőítő és gyönyörködtető változataiban, ill. a horatiusi tanító válfajában), az epigramma, a tanmese, a tanköltemény, a nevelődési regény, az államregény, a szatirikus regény és az episztola.
A klasszicista harmóniaelvet szolgáló nyelvi jelenségek: a magasztos hangulatú, választékos szókincs, az egyetemesítés pl. elvont főnevekkel, a dinamizmus igei stílussal, a világos, egyedi képek, a közeli névátvitelen alapuló metaforák, az ok-okozati alapú metonímiák, a tömörség és sűrítettség, a lezárt szerkezet pl. a klasszicista körmondatban, a mitológia felelevenítése, antik időmértékes ritmus; általában a harmóniát és a fennköltséget kifejező mindenféle eszköz.