(lat. figura)
A nyelvben érvényesülő átalakítás, változtatás folytán kialakuló, a nyelvi normától eltérő jelenség. A XIX. sz.-ig a nyelvi rendszer belső összefüggései, normái elleni vétségnek tekintették az alakzatokat, a barbarizmusokat, a kétértelműséget. A költői használatban és a retorikában stíluserénnyé válik, ha az adott szöveg külső és belső összefüggésében az író és a beszélő szándékának megfelelően hat.