Közösködés
(lat. communio)
Retorikai beszédalakzat. A szónok a hallgatók vagy ellenfele oldalára áll, a második személyű névmások (te, ti) első személyűre (én, mi) változtatásával. A beszélő közösséget vállal a jelenlevőkkel, a tárgyalt ügy közös ügyként tűnik fel a beszédben. Pl. a Szózatban a megszólításban az egyes szám második személy található a birtokos személyjelben és az igeragozásban:
Hazádnak rendületlenűl
Légy hive, oh magyar.
; a közösködés az ötödik versszakban jelenik meg: S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
(Vörösmarty Mihály: Szózat); Édes atyámfia, ne hagyd magadban meghűlni a lelki előmenetelre való bizodalmat, míg üdőd és órád vagyon hozzá! Miért akarod naprúl napra halogatni szándékodat? Kelj fel, s mindjárt kezdj hozzá... Jaj nekünk, ha úgy akarjuk magunkat a nyugodalomnak adni, mintha immár békesség és bátorság volna, holott magunkviselésében csak nyoma sem tetszik a szentségeknek. Bezzeg nagy szükségünk volna rá, hogy újonnan taníttatnánk a jó erkölcsökre...
(Pázmány Péter: Az emberi nyomorúságnak szemlélésérűl). A közösködés lehet az irónia eszköze is pl. társalgási stílusban: Nos, fiatalember, szomorkodunk a vereség miatt?