Epifonéma
(lat. epiphonema)
Az érvelő vagy narratív gondolatmenetet lezáró sententia; pl. Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, aki a mi kedvünkért örömest szerencséltesse a maga békességes voltát a mi veszedelmünkkel. A vízen haló embertül fél a hajóban ülő is, hogy őtet is be ne vonja magával.
(Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosság);
Hajh! ne várd most, te pedánt agg,
Hogy a rímben egy nehán' tag
Összecsengjen végtelen;
Mikor törvényt holmi rossz szab:
Hogy a kelleténél hosszabb
S mesterkélt rím éktelen.
A bizony, mert el nem érik
- ágas szőlő, lassan érik -
Akad mentség, ok, vagy más... (Arany János: Báró Kemény Zsigmondhoz);
Mit akartok? azt várjátok-e, hogy a halottak sírból felszálljanak? hogy rémletes arccal jelenjenek meg álmaitoknak? És mit fognátok felehetni, ha szavaikat felemelnék? mondván: - Nép, mi vagy? hol a bizonyság, hogy tőlünk származtál? Hazát alkotánk, s te reánk nem emlékezel; hidegen taposod győzedelmeink mezeit; s a pusztákon, hol ezrenként hullánk el, sirhalmainkra nem vetsz tekintetet. Jaj neked! a meg nem hálált örökségen átok fekszik, melyet csak a hosszú megbánás törülhet le.
(Kölcsey Ferenc: Mohács).