Asszonánc
(lat.assonare) ‘összehangzani’
Verstani fogalom. Részlegesen egyező, rokon hangokat egybecsengető rím. A magyar asszonánc leggyakrabban két szótagra terjed ki. Irodalmunkban Vörösmarty alkalmazza először, Petőfi megújítja, Arany János elméletének megalapozója. A tiszta asszonáncban a magánhangzók csengenek egybe, s a mássalhangzók merőben eltérőek, pl.
Nem is, nem is azt a forgószelet nézi,
Mely a hamvas utat véges-végig méri
(Arany János: Toldi); a mássalhangzós asszonáncban (pararím) fordítva: pl. Az erdő hallgatag
nyugosznak a vadak
lankadt állal hevernek
ágyán a hűs avarnak,
mit a szelek levernek
majd újra felkavarnak.
(Babits Mihály: Paysages intimes, 3. Alkony); Groteszk asszonánc az ún. kancsal rím, melyben a mássalhangzók azonosak, de a magánhangzók eltérőek, pl. fél hat - félhet. ...méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.
(Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat); Egyesek asszonáncnak nevezik a magánhangzók alliterációját.