Alkalmi beszéd

A bemutató beszéd egyik fajtája; Egy bizonyos alkalom, esemény szertartásos kereteit megteremtő beszéd. Lehet társas összejövetelek, megbeszélések, tárgyalások ünnepélyes megnyitója, a megjelentek köszöntése, üdvözlése, vagy az összejövetelek lezárásaként elmondott szöveg. Pl. Eötvös József Kazinczy Ferenc születésének századik évfordulóján című emlékbeszédében így jelöli meg az alkalmat:

...mert kitűnő férfiaknak való jutalma csak az lehet, ha nevök - s tetteiknek emléke tiszteletben tartatik, de azért is, mert a megérdemlett borostyán, melyet a nemzet dicső gyermekeinek szobraira tesz, egyszersmind reménység, mely arra emlékeztet, hogy valamint a hatalmas cser után annak legalább sarjadékai maradnak, úgy oly haza, mely valóban nagy férfiakat nevelt, később is felfogja polgárai között azokat, kik a jövő vészeivel szembeszálljanak.
Ily ünnepet ülünk mi ma, midőn Kazinczy Ferenc születésének századik évfordulóján összegyűlve, azon férfiúnak emlékét tiszteljük meg, kinek nyelvünk s irodalmunk újabb kifejlődését köszöni, ki ezt nem csak fél századig irányadólag vezeté, s kinek dicsőségét nem e szobor, nem e gyülekezet, nem e beszéd vagy költemény, mely magasztalására mondatik, de minden szó hirdeti, mely e hazában magyar ajkakról hangzik; mert minden érzés vagy gondolat, melyet kifejezünk, csak azon hatásnak újabb bizonysága, melyet ő édes anyai nyelvünkre gyakorolt; s ez az ok, melyért a magyar Akadémia, midőn Kazinczy születésének századik évnapját megünnepelni elhatározá, nemcsak az irodalom barátait, de mindazokat felszólítá, kiknek nemzetiségünk szívökön fekszik; mert nem egyedül az irodalom barátait vagy tanítványait, hanem a nemzetet illeti a kötelesség, hogy ünnepélyes módon tiszteletet nyilvánítson azon férfiú iránt, kiben újabb kifejlődésének egyik fő tényezőjét ismeri el.

Mint csillag ragyogott ő is az égen, mint csillag hullott alá. Nem a közelgő szürkület fénye sápasztá el őt, delelő fényében hullott le az égről... És nem akadt, ki a költőt megsirassa. Sajnálták, megsiratták benne az embert, ítéletet hozának felette, az ember fölött, koporsóba tették, koporsóját felcímerezték és egyetlen szó költőtárs ajkáról nem kísérte a költőt sírjába. Azon halálos hang, mely lelkét testétől megszabadítá, egy kebelben sem bírt összhangzó húrt megpendíteni? Nem volt senki, senki, ki őt meg bírta volna érteni? Senki sem sejté azon kínokat, mik őt megölék, miknek gyanító tudása is egy neme a boldogtalanságnak. A költészete volt élete, a költészet volt halála is. Oh, hogy a halál minden nemeinek csak egy neve van! A bátor, ki a csatatéren elvérzik s a gonosztevő, ki a hollók kövén végzi életét, a gyáva, ki kétségbeesve szakítja el önélte fonalát s az ábrándos rajongó, ki költői fanatizmusában letépi lelkének földi bilincseit... Mindez halál, sötét, gyűlölt, irtózatos eszme, melyet elfogadni fájdalom, adni vétek... Az ember elérte célját, nyugalma van, nem bántja semmi fájdalom többé. A költő elérte célját, lelkét nem köti többé semmi a földhöz. Ne mondjatok az emberre ítéletet, holtak fölött csak isten mondhatja azt -, a lélek arcát csak lélek szemei látják. Ne mondjatok a költőre ítéletet, élni fog ő, mikor bíráinak mindegyike fölött zöld lesz a fű. Lelke szép volt a földön, szép leend az égben, mert ami szép, nem múlik el soha.