Francia regényíró
Eredeti neve Henri Beyle.
Grenoble-ban született 1783. január 13-án.
Jómódú, királyhű polgárcsaládból származott, őt azonban már gyermekkori lázongásai szembefordították családja konzervatív nézeteivel, a jakobinusokhoz vonzódott.
1799-ben Párizsba költözött. Rokoni segítséggel Napóleon hivatalnoka, majd katonája lett. Részt vett az olaszországi győztes hadjáratban, a milánói bevonulás élete legnagyobb élménye volt, de elkísérte a császárt Oroszországba is. Napóleon bukása után kezdte meg irodalmi pályafutását, eleinte csak fordításokkal, átdolgozásokkal, útirajzokkal. Milánót, kedves városát választottá lakhelyéül, itt élt 1821-ig, majd apja halálakor visszatért Párizsba, hogy szerény örökségét átvegye.
A Bourbonok bukása után diplomáciai szolgálatba lépett. Konzulként képviselte Lajos Fülöp Franciaországát Triesztben, majd a Pápai államban, Civitavecchiában. Száműzetéshez hasonlatos magányában, amelyet csak ritkán szakított meg egy-egy párizsi utazás, írta remekműveit.
1842. március 22-én halt meg Párizsban. Sírjára kívánsága szerint olaszul vésték rá a nevét „Arrigo Beyle, Milanese”, s utána a maga fogalmazta sírfeliratot: „Visse, scrisse, amó -
éltem, írtam, szerettem.”
Stendhal mindennél jobban tisztelte a szenvedélyeket, és sohasem választotta el a művészetet az élettől. Eszménye a teljes ember, de a felvilágosodás teljes embere, aki még érzelmeit is a rációnak rendeli alá. Híres tanulmányában, a Racine és Shakespeare-ben (1823-25) a romantika mellett szállt síkra; a romantika számára a racine-i klasszicizmustól való elfordulást jelenti, és világnézetileg semmi köze nincs a chateaubriand-i romantikához. Diderot hagyományát folytatja: epikureus vonásokat mutató forradalmiságot képvisel. Útleírások - Séták Itáliában 1817 -, életrajzok - Haydn, Mozart és Métastase élete 1817, Rossini élete 1824 -, s egy rendkívül érdekes, a szerelem pszichológiáját kidolgozó, a „kristályosodási” elméletet megfogalmazó esszé, A szerelemről 1822 után tette közzé első regényét, az Armance-ot 1827. Ujjgyakorlat még, de már feltűnnek benne a jellegzetesen stendhali hősök: a tehetségének teret nem találó ember, és a pénz uralmát megvető, csak szenvedélyének élő nő. A hős arisztokrata ugyan, de osztályából kiábrándulva byroni életre vágyik, „tehetetlensége” az eszményei és lehetőségei közötti összeütközésből fakad vagy legalábbis azt jelképezi.
Stendhal, aki „egész életművében a hazugság ellen emel szót” (Aragon), egy (nővérének szóló) levelében már 1804-ben arról ír, hogy „az a nagyravágyás, amely Tartuffe-öt sarkallja, ma is létezik. Nemegyszer ma is ugyanazt az utat választja (a képmutatást) az érvényesüléshez... A nagyravágyó ember kicsit mindig képmutató.” A restauráció pedig, az író szerint, „Tartuffe sorsára kárhoztatja a harmadik rendből kikerült tehetséges embert.”
Kései remekművének, a Vörös és feketének 1830 vázát több újsághírből meríti az író; legfontosabb nyersanyagául a Gazette des Tribunaux hasábjain olvasott gyilkossági eset szolgál, de a falusi nevelő bosszútörténetét Stendhal kiszélesíti - Julient Párizsba viszi -, és a bűnügy okait, előzményeit vizsgálva társadalmi és pszichológiai magyarázatot ad a tett elkövetésére. Így az igazság elérésére szenvedélyesen törekvő író - l. a mű mottóját - a (színlelés problematikájának felhasználásával) Julien Sorel analitikus karrier-regényében a francia restauráció utolsó éveit ábrázolja, ezért lesz, alcíme szerint, „krónika 1830-ból”.
A forradalom utáni első nemzedék fiataljait Napóleon alakja, szerencséje kápráztatta el. „Nyugat Mohamedjének” (Hugo) bukása után, a restauráció idején az alulról felemelkedni szándékozó, de gyökértelenné váló becsvágyó fiatalemberek - vagyon és összeköttetések híján - reményeiket, illúzióikat vesztik. A katonai érvényesülés lehetősége odalett, csak a papi pálya, az egyházi karrier útja marad. (A Napóleon-mítosz nemcsak a karrierista fiatalok népes családjára döntő hatású - maga „Beyle is egyetlen embert tart tiszteletben: Napóleont.” (Friedell) A kicsinyes, polgári világban, a „korcs, unalmas században” a nagyságra, hősiességre vágyó hősök kiábrándulnak a fényes karrier helyett csak intrikát és gáláns kalandokat kínáló korszakból; a hatalomra jutottakból hiányzik a nagyság és az erkölcsi tisztaság; a törtető középszerségben az érvényesüléshez a hazugság, a színlelés elsajátítása éppúgy szükséges, mint a jómodoré, a divatos öltözködésé. („Mi lenne ma Dantonból a Valenod-k és a de Ręnalok századában? Még főügyészhelyettes sem!”, Julien, II.9.) Így a m, miközben mindenekelőtt egy „szegény jurai ács” fiának története, aki, miután nem lehetett tábornok a csatamezőkön, kénytelen a „század öltözékét, a feketét magára ölteni”, egyben olyan Tartuffe sorsa is, aki „már nem felelős a tetteiért, aki egy adott társadalom gyümölcse; és Stendhal pontosan ennek a társadalomnak és nem Julien Sorelnek a perét folytatja le előttünk.” (Aragon) Az író úgy fest tipikus rajzot egy szerencsétlen korszakban induló ifjúság életéről, hogy bemutatja az arisztokrácia-egyház-polgárság köreinek lezüllését (az igazságszolgáltatás gépezetét, a kinevezések menetét, a főrendi társaság tagjainak szalonéletét, a szeminaristák képmutatását, a vidéki polgárság nagyzási mániáját). Julien végső ítélete szerint Valenod, aki elítélte, nála „százszor ártalmasabb a társadalomra.” („Ha nem téveszt meg annyira a külső ragyogás, észrevehettem volna, hogy Párizs szalonjaiban vagy olyan becsületes emberek mozognak, mint az apám, vagy olyan ügyes gazemberek, amilyenek ezek a fegyencek... Ha esküdtek, gőgösen elítélik a tolvajt, aki... lopott, mert már-már összeroskadt az éhségtől. De ha valami nagy dologról van szó, egy miniszteri tárca megszerzéséről vagy elvesztéséről, a szalonok becsületes lovagjai rögtön ugyanazokra a
bnökre vetemednek, mint amiket ez a két fegyenc az ebédért követett el”, Julien, II.44.)
Julien Sorel franciaországi körútja során jut ezekre a végkövetkeztetésekre, miután végigjárja a társadalom különböző rétegeit. A képzeletbeli „költött” kisvárosból, Verrières-ből Besanonba, majd Párizsba kerül, aztán életútját szülővárosában fejezi be; fiatalkori „alvó”-búvóhelye, kedvenc barlangja lesz végső nyughelye. Szimmetrikus kerethelyszín a verrières-i templom is: a sejtető előjelek (a baljós újságcikk-foszlány L. J. kivégzéséről és a vérnek tűnő szenteltvíz jósjele, I.5.), ill. a végzetes lövés eldördülésének (II.35.) helyszíne - Julien „egész élete előkészület volt egy szerencsétlenségre, és sohasem próbálta elhessegetni magától a legnagyobb szerencsétlenséget, a halál gondolatát.” (II.36.)
A cselekményidő a konkrét, adott jelen történelmi idejéhez kötött; de miközben Stendhal végig 1830-ról beszél, az események majdnem öt évet fognak át Julien Sorel életéből. (Amikor de Rênalékhoz szegődik, még nincs 19 éves; 14 hónapot tölt a besanoni szemináriumban; a dühöngő márkinak odaveti, hogy „még csak 22 éves”; a m végén pedig: ő „is 23 évesen” hal meg, II.44.)
Taine tömör cselekmény-összefoglalása szerint: „Julien szegény, paraszti származású fiú; a plébános latinra tanítja, házitanító lesz egy Franche-Comté-i nemesnél, de Rênalnál, és elcsábítja ennek feleségét. Amikor a gyanú kipattan, elhagyja a házat, és papnövendéknek megy. Az igazgató titkári állást szerez neki de la Mole márkinál Párizsban. Hamarosan nagyvilági emberré válik és szeretőjévé teszi de le Mole kisasszonyt, aki feleségül akar menni hozzá. De Rênalnénak egy levele cselszövő hipokritának festi le. Julien dühében kétszer rálő pisztolyával; halálra ítélik és kivégzik.”
A lineáris cselekmény a központi hős egyszálon futó sorsát követi, kitérők, epizódok, leírások nélkül; várakoztató feszültségkeltő elemektől mentesen. „Mindegyik fejezet olyan parancsoló szükségszerséggel következik, hogy mindegyiket az elsőnek érezzük” (Ch. du Bos), de nem teljesen zárt az eseménysor láncolata, és még a legfontosabb jelenetekben sem ad mindenre magyarázatot az író.
Az expozíció - Verrières világának bemutatása - után Julien életútja, választásainak sora alakítja a cselekményt. „Betölti a vad vágyakozás”, hogy karriert csinálhasson, „feltörni” akar; felismeri a felemelkedés egyetlen útját: „Papnak kell lennem és képmutatóskodnom kell!” (Zola szerint Julien „rendkívüli képességekkel megáldott fiatalember, akit vérmérséklete fényes pályára szólítana, de aki túlságosan későn jött, hogy Napóleon marsallja lehessen és elhatározza, hogy a sekrestyén keresztül tör magának utat.”) Próbatételek elé állítják, sikerek és veszélyhelyzetek variálódnak sorsában; csábítások és „memoriter-próbák” (l. Biblia-mondás, küldetése az összeesküvők megbízásából), mélypontok-tetőpontok váltakoznak; állandó a mozgás, hullámzás; folyton döntéshelyzetbe jut („mint Herkules, ő is válaszútra került, de nem a bűn és az erény, hanem a jómóddal járó középszerség és ifjúsága hősi álmai között kellett választania”, stb.) Pártfogói ajánlásokkal még kudarchelyzeteiből is egyre feljebb jut: Elisa árulása után, amikor el kell tűnnie, Chélan abbé Pirard-hoz ajánlja; a besanoni összeütközésekből pedig éppen Pirard menekíti de la Mole titkárának. A papi szeminárium lenne a felemelkedés, a valós karrier útja - Julien egyik példaképe éppen (a „fellépésének” gyakorlása közben ironikusan megjelenített) fiatal agde-i püspök -; de nem tudja egyeztetni a papi pályát sem a napóleoni mítosszal, sem magánéleti vágyaival. Be is teljesülhetne karrier-története („Mindent magamnak köszönhetek!”); de (de Rênalné leleplező levele után) már hagyja, hogy - szerepei helyett - valódi személyisége nyilatkozzon meg; - ekkor egészen felgyorsul a mű tempója, majd (a kifejtetlen, hiányos jegyzetek után) újra lelassul a ritmus a börtönben. „A halál árnyékában becsületesebb lett, mint bármikor életében”; mert „nem zavarja többé a nagyravágyás.” Már nyugodtan gondolkodhat: nem kell állandó készenlétben döntenie, cselekednie. (A műben a politikára is jut majdnem négy fejezet az összeesküvés történetével, ami fontos eleme a pszichológiai kibontakozásnak is (mert Julien tehetségével nyerte el de la Mole bizalmát), és „az összeesküvés csukló a mű két szárnya között, ekkor fordul meg a regény” (Aragon): Julien londoni orosz barátjának, Korasoffnak a (hódításról szóló) tanácsaira tér át az író - és ezután de Fervaques marsallné megkísértése, Mathilde terhessége, a házasság kitűzése, a börtön, a tárgyalás, a kivégzés gyors egymásutániságban következik.)
Julien eleve (szándékosan) Tartuffe-ként lép színre (önbüntetésül két hónapig felkötött karral jár, irtózattal beszél Napóleonról is, ha kell, még egyetlen barátjának is hazudik papi elhivatottságáról); de Stendhal két Orgont ad mellé: de Rênalt és de la Mole-t. Verrières-ben még öntudatlan, akit társadalmi helyzete kényszerít szerepére (de Rênal eszén azért könnyen túljár); később tudatos harcot folytat a társadalom ellen, a de la Mole családba már így kerül be („sátáni vigyorral biztatta magát: okosabb vagyok, mint ők, ki tudom választani a század egyenruháját” - ekkor Julien idéz is Molière Tartuffe-jéből. (Mathilde-ot éppen Julien kétszínűsége ragadja meg: azért szereti, ami valójában, és nem azért, aminek látszani akar.) De Rênalné levele után Julien, utolsó képmutató példaképként, még Jágót idézi Mathilde-nak, azután ítélkezik saját maga felett. (Stendhal eléri, hogy az olvasó, aki végig tanúja az ifjú Sorel üzelmeinek, mégis pártjára álljon: Julien nemes jellem, büntetése túlzott és igazságtalan, és valójában nem ő, hanem a társadalom lepleződik le.)
A kirekesztettség érzése végre nyugalmat hoz: a börtöncellában Julien tisztázza magában kapcsolatait. Mathilde már terhére van, idegesíti; ismerősei között összesen két embert talál, aki őt magát szerette: Fouquét és de Rênalnét - az elmúlás és a halálközelség tudatosítja benne a valódi értékeket: az igazi szerelmet, a visszahozhatatlan vergy-i , verrières-i napokat. Rájön, hogy de Rênalné mindennél fontosabb számára; Mahilde-nak pedig csak saját álmai és szeszélyei megvalósulását jelentette.
Stendhal csodálja az erős egyéniségeket; az önmegvalósítás vágya és az erkölcsi szenvedélyesség (az „egotizmus” és az „éréthisme moral”) hajtja őt magát és figuráit is. Kalandos lelkű, romantikus jellemeit valós körülmények között szembesíti a realitással; „kedvét leli abban, hogy folyvást ütköztesse hőseit, mint ahogyan két kovakövet üt össze egymással valaki, hogy lássa, milyen szikrák csapnak ki belőlük” (Ch. du Bos). Számára a tudati, érzelmi mechanizmusok, a lelkivilágok analízise, az aprólékos, részletes jellemzés fontosabb a (mozgalmas) cselekménynél; Julien Sorel belső vívódásai „programatikus” példát adnak a regényben elérhető lélektani ábrázolásra. ( Stendhal „egyike a lélekelemzés legfinomabb és legérettebb mestereinek; zseniális élve-boncnok, olyan hideg és olyan kegyetlen is, amilyennek ehhez a szakmához lennie kell”, Friedell.) A fontos szereplők elemzik saját cselekedeteiket, reakcióikat, (keményen, gúnyosan) bírálják magukat - a stendhali lélektani regényforma egyik meghatározó közlésformája ezért a belső monológ.
A mellékszereplők látszólag alkalomszeren, epizodikusan bukkannak elő. Julien egyetlen barátja, Fouqué, a segítőkész fakereskedő a zárlatra szinte hőssé emelkedik. A Valenod-de Rênal vetélkedés nemcsak a látszatoknak élő, kisszer vidéki féltékenykedés és sznobéria-úrhatnámság példázata, de a szegényház-igazgató felfelé ívelő pályája azt is mutatja, hová (meddig) juthatott volna Julien a kisvárosi körülmények között.
A nőkkel Julien célja a kezdetben fennálló hierarchikus viszony megszüntetése. A megjelenő két típus közül az „egyszerű, tiszta lélek”, de Rênalné, „nem volt képmutató”. A szelíd, érzékeny, szerelmétől leleményessé váló asszony - l. a névtelen levél - befolyásolható és vakbuzgó lesz - l. a gyóntatója sugalmazására írt, Julien elleni levél -; de őszintén, önmagáért szereti a fiút. Mathilde féktelen, szenvedélyes - „büszkeségének állandóan szüksége volt közönségre” - energikus, érzelmeiben következetlen jellem. Ő is a vágyott múltat ütközteti az unalmas jelennel - neki a cinquecento az eszménye -; egymás iránti érdeklődésük alapja éppen a különbözőségük környezetüktől, lázadó hajlamuk. Rettegnek a visszautasítástól, dacosak, gyűlölik magukat is, mert vonzódnak a másikhoz. Találkozásaik összecsapások; nem szerelmet, inkább diadalt éreznek. („Itt fekszik a gőgös a lábam előtt”, Julien, II.19.) „A legizzóbb pillanatokban is csak saját magukra képesek gondolni, imádatuk leghevesebb pillanataiban nem is látják, mit érez a másik. Innen a csodálatos, visszatérő motívumok, azok a részletek, ahol Stendhal azt mondja: ’Mathilde éppolyan lelkiállapotba került, amilyenben Julien volt néhány nappal ezelőtt’ és fordítva. A stendhali hősöknek olyan mélysége van, hogy a szerelem még legteljesebb önzetlensége óráiban is csak tovább mélyíti s egy árnyalattal még jobban érezhetővé teszi a lélek magányosságát” (Ch. du Bos). Mathilde teljes meghódítása, azaz „legyőzése” is csak a féltékennyé-tevés klasszikus módszerével (a de Fervaques marsallnénak másolt levelek segítségével) történhet meg.
Julien Sorel lélekrajza kivételesen gazdag, árnyalt, változatos. Bonapartista és jakobinus eszmények lelkesítik, machiavellisztikus jelszavakat hangoztat. („Aki akarja a célt, akarja az eszközöket is!”) „Majdnem mindennap vihar tombol benne”; félénk és gőgös, „komplikált és paradox” jellem; becsvágyó és „érzékeny, gyöngéd természet, aki, mert nyíltan már nem elégítheti ki becsvágyát, a képmutatásba és a legbonyolultabb cselszövésekbe veti magát.” (Zola). Sértődötten szenved kisebbségi érzéseitől, „a lenézés ellen fellázad” (de la Mole); „örökösen színlel”, visszafojtja érzéseit; valódi énjét, eszményeit leplezi hipokrízisével. („Makacsul ragaszkodott Don Juan szerepéhez”; „jól játszottam a szerepemet.”) Ebben az állandó szerepkényszerben az önfeledtségre képtelen; bizalmatlan és betegesen gyanakvó (Mathilde levelének másolatát a biztonság kedvéért elküldi Fouquénak, stb.).
„Megvetette azokat az embereket, akik között élt”, az egész társadalommal szemben áll - és annak kíméletlenségével szemben ugyanazokat az eszközöket alkalmazza. Lépésről lépésre halad: „életének döntő lépéseit mindig okosan kiszámította, de sohasem vigyázott a részletekre” (I.26.). Céltudatosságát, taktikázását, tetteinek kiszámítottságát a katonai élet kifejezéseinek sokasága jelzi: „feladatot teljesített, hősi feladatot”, „részletes haditervet dolgozott ki”, „megnyertem egy csatát”, „fegyverre!”, „naplót kell vezetnem az ostromról” stb. Más perspektívában gondolkodik, mint verrières-i környezete; elutasítja a kompromisszumokat (Elisát is, Fouqué ajánlatát is), keresi a kiélezett szituációkat, a kockázatot (l. párbaj, létra). Keretként ismétlődő jelenet jelzi, hogy apjához fűződő viszonya nem változhat, ellentétük kibékíthetetlen; meg is tetszik neki törvénytelen származásának (de Beauvoisis lovagtól származó, de a de la Mole-ok által is felvetett) ötlete.
Mindhárom pártfogója („apahelyettese”) tudja, hogy különleges, tehetséges, de félelmetes alak: Chélan plébános Julien jellemében „sötét erőt” lát, szerinte a fiú „nem ismeri a mérsékletet”; Pirard abbé úgy fogalmaz, hogy van benne valami, „ami sérti a közönségeseket”; de la Mole márki szerint „különlegesen tehetséges fiatalember... vakmerő, sőt már-már zseniális... de lappang benne valami, ami ijesztő!” Minden elképzelést túlteljesíthetne felmerülő érvényesülési lehetőségeivel: Korasoff herceg felajánlja unokatestvérének, egy gazdag moszkvai örökösnőnek a kezét (II.24), de Fervaques-né püspöki helynökséget szán neki (II.29.); a márki (kényszerhelyzetében) viszont nemessé (de la Vernaye) és huszárhadnaggyá teszi, és beleegyezik a mésalliance-ba (így de Croisenois márki helyett vehetné feleségül a parasztfiú a gőgös Mathilde-ot, II.33.).
Mivel Stendhal Julien gondolatainak mindig két oldalát láttatja (a képmutatás mellett őszinte vívódását, okfeltárását), állandóan számot ad arról, ami lejátszódik benne, így nem teljesen váratlan a fordulat: Julien szabad akar maradni; emberi méltóságát a szinte önként vállalt halállal szerzi vissza; „az öngyilkosság valamiféle változatát választja” (Frilair abbé, II.44.); - Chélan jóslatával ellentétben („a hatalmasoknak fogsz udvarolni”) - szinte közönyösen lemond fényesnek ígérkező karrierjéről. A bíróság előtt a romlott társadalom vádbeszédét mondja el, így azért ítélik halálra, mert ő „senki”; politikai beszéde a „gyökértelen zendülő vallomása”. (Ő az „első regényhős, aki állandóan tudatában van plebejus voltának, aki minden sikerét az úri osztály fölött aratott diadalnak érzi, minden vereségét megaláztatásnak”, Hauser.)
Ismétlődő szimbolikus motívumok hatják át a szöveg egészét: a lenn-fönn társadalmi ellentét képileg is gyakran megjelenik (sokszor elemzett jelenet Julien első megjelenése a magasban, amint éppen olvas...; a visszatérő „létra” pedig hódításainak tárgyiasult szimbóluma: gyanakvását és félelmeit legyőzve egy szintre kerülhet a társadalmilag felette álló nőkkel.) A színszimbolikát is túlegyszersítés csak a vörösre és a feketére, a katonai és papi pályára vonatkoztatni: mindkét szín a végzetet sejteti; ’a vörös’ a végig kísértő, baljós (elő)jel, viszont a fekete öltözéket Julien gyakran kékre cseréli (l. katonai egyenruhája; új öltözete de la Mole márkinál). (Nemcsak az egyes történelmi korok példája, hanem az irodalom is hivatkozási alap a regényhősök számára. Julien a Bibliának és Rousseau-nak köszönheti sikereit, Mathilde Voltaire-t olvas; a m irodalmi mottói gondolatirányítók - és kizökkentenek.)
Stendhal részletező leírásoktól mentes stílusa legendásan száraz, dísztelen. Előadásmódja szinte rögtönzésszer, mvéből „patakzó scherzo-szer frissesség árad” (Gyergyai). „Megengedheti magának, hogy mindent elmondjon, ami csak eszébe jut, mert már kész állapotban jutnak eszébe a dolgok: gondolkodásának magas fejlettségi foka a belső síkok sokaságának köszönhető” (Du Bos). Néha közvetlenül az olvasóhoz fordul („Megvalljuk, szeretjük Mathilde-ot”; „Az olvasó elnézését kérjük, hogy Julien életének erről a szakaszáról csak kevés világos és pontos részletet mondunk el”; „Végre a vidéket választotta valaki”) - de hiába szeretné az író többször elhitetni, hogy a valóságot úgy adja vissza, mint a tükör - „és maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? A tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utat...”, II.19. -; ő is válogat, magyarázza, bírálja a valóságot. A Vörös és fekete „támadás egy olyan társadalmi környezettel szemben, melyet meg kell változtatni, ez realizmus” (Aragon); Stendhal - romantikus jellemeivel és hatáseszközeivel is - ’kritikai realistaként’ áll a romantika kellős közepén.
A másik nagy regény, a Pármai kolostor 1839 már arisztokrata hőst választ (bár Fabrizio vér szerinti apja egy francia katonatiszt), Napóleon emléke éltet minden rokonszenves szereplőt, maga Fabrizio is részt vesz 17 éves fejjel a waterlooi csatában. Stendhal páratlan realizmussal írja le a csatát. Annyit látunk belőle, amennyit egy tapasztalatlan kamasz megérthetett: nagy freskók helyett apró mozzanatokat. A franciabarátsága miatt gyanússá váló ifjú ezután a pármai udvar cselszövényeinek középpontjába kerül. Balzac, aki a regényről rendkívül alapos kritikát írt, s talán elsőként fedezte fel Stendhal írói nagyságát, épp azt méltányolta e műben, hogy az abszolút monarchiák bonyolult harcait egy áttekinthetően szűk világba ültette át. A küzdelem valódi olasz szenvedéllyel folyik, Stendhalt épp az vonzotta Itáliához, hogy ott még nem a pénz és a hiúság áll minden hátterében. Anyagát reneszánsz krónikákból merítette, s azt vizsgálja: mennyit őriz meg a reneszánsz szelleméből a franciák által felébresztett Itália. Jól megrajzolt figurák egész sorát vonultatja fel eközben, akik közül külön is kiemelkedik San Severina portréja: a ragyogó szépségű, bátor asszonyé, aki megvet minden konvenciót. A címet magát csak az utolsó sorok magyarázzák meg : zátonyra futott kísérletek után Fabrizio a pármai kolostorban fejezi be életét. „Kilépésének” formája ez; a világtól kezdettől fogva menekül, anélkül, hogy valaha is megfogalmazná, mi taszítja el. A rendkívül finom börtön-idill, ahol a halálos veszélyben forgó ifjút Clélia szerelme maradéktalan boldogsággal ismerteti meg, már ezt a menekülésvágyat jelezte. A Pármai kolostor Stendhal legköltőibb műve: sűrítve megtaláljuk benne mindazt, amiért alkotója az életben vagy a művekben rajongani tudott. A testi-lelki szépség itt már nem kivétel, mint a Vörös és fekete hasznot istenítő francia kisvárosában volt, hanem az életet átszövő természetes közeg. Az emberi lealjasodást képviselő udvaroncok még inkább kiemelik a rokonszenves hősök merész és büszke jellemét, féktelen gyűlöletük és határtalan szerelmük elemi erejét.
Harmadik, 1835 körül írt nagy regénye, a Vörös és fehér csak jóval Stendhal halála után jelenik meg (1894-ben). Magyarul 1907-ben adják ki, ez az első magyar nyelven megjelenő műve. Hőse ezúttal nem az elnyomott nép fia, s nem is szegény. Apja bankár, egyúttal azonban rendkívüli műveltségű, a XVIII. század embereire emlékeztető nagyúr is. Lucien előtt minden lehetőség nyitva áll, de ő saját erejét szeretné kipróbálni. Pályáját azzal kezdi, amire Julien és Fabrizio hiába vágytak: katonai karrierrel, majd a polgári életben, állami szolgálatban próbál érvényesülni, anélkül azonban, hogy lénye valódi értékeit feláldozná. A mű befejezetlen. A tervek szerint az apa hirtelen tönkremenetelével, halálával zárult volna, s azzal, hogy Lucien is megtalálja a maga „kolostorát” (diplomáciai szolgálatot vállal).
Stendhalt saját korában nem méltányolták igazán, bár Goethe elismerte művészetét. Általában inkább az életélvező művészetkedvelőt, a jó értelmében vett ’dilettánst’ látták benne. Maga is azt jósolta, hogy 1880 körül fogják csak megérteni. Meghökkentő pontossággal így történt. A Stendhal-kultusz újabb reneszánszát a második világháború után éri meg.