Vörös és fekete (1830)
Le Rouge et le Noir (1830)
Eleget éltem s már megtanultam: aki kiválik, azt meggyűlölik.
(Julien Sorel, I. 27.: Az első élettapasztalat)
Eh bien, j' ai assez vécu pour voir que différence engendre haine...
(Julien Sorel, I. 27.: Premiere expérience de la vie)
Igen, uraim, a regény: tükör; hosszú úton vándorol. Hol az ég kékjét tükrözi, hol az út pocsolyáinak sarát. És maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? A tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utat, még inkább az útbiztost, aki tűri, hogy ott poshadjon a víz s megszülessék a pocsolya!
(II. 19.: A vígopera)
Eh, Monsieur, un roman est un miroir qui se promène sur une grande route. Tantôt il reflète à vos yeux l' azur des cieux, tantôt la fange des bourbiers de la route. Et l' homme qui porte le miroir dans sa hotte sera par vous accusé d' etre immoral! Son miroir montre la fange, et vous accusez le miroir! Accusez bien plutôt le grand chemin où est le bourbier, et plus encore l' inspecteur des routes qui laisse l' eau croupir et le bourbier se former.
(II. 19.: L' opéra bouffe)
Ha nem téveszt meg annyira a külső ragyogás, észrevehettem volna, hogy Párizs szalonjaiban vagy olyan becsületes emberek mozognak, mint az apám, vagy olyan ügyes gazemberek, amilyenek ezek a fegyencek. Igazuk van; a társasági emberek reggelenként sohasem ébrednek a kínzó gondolattal: miből ebédelnek? Dicsekszenek becsületességükkel; és ha esküdtek lesznek, gőgösen elítélik a tolvajt, aki valamiféle ezüsttárgyat lopott, mert már-már összeroskadt az éhségtől.
De ha valami nagy dologról van szó, egy miniszteri tárca megszerzéséről vagy elvesztéséről, a szalonok becsületes lovagjai rögtön ugyanazokra a bűnökre vetemednek, mint amiket ez a két fegyenc az ebédért elkövetett. (...) Nem, akiket tisztelnek, azok csak szerencsés gazemberek, nem érték őket tetten! A főügyész, akit ez a társadalom rám uszított, gazságból gazdagodott meg!... Gyilkolni akartam, jogosan ítéltek el: de ettől eltekintve, Valenod, aki elítélt, százszor ártalmasabb a társadalomra.
(Julien Sorel, II.44.)
(Ford.: Illés Endre)
A mesure que j' aurais été moins dupe des apparences, se disait-il, j' aurais vu que les salons de Paris sont peuplés d' honnêtes gens tels que mon père, ou de coquins habiles tels que ces galériens. Ils ont raison, jamais les hommes de salon ne se lèvent le matin avec cette pensée poignante: Comment dînerai-je? Et ils vantent leur probité! et, appelés au jury, ils condamnent fierement l' homme qui a volé un couvert d' argent parce qu' il se sentait défaillir de faim.
Mais y a-t-il une cour, s' agit-il de perdre ou de gagner un portefeuille, mes honnêtes gens de salon tombent dans des crimes exactement pareils à ceux que la nécessité de dîner a inspirés à ces deux galériens...
... non, les gens qu' on honore ne sont que des fripons qui ont eu le bonheur de n' être pas pris en flagrant délit. L' accusateur que la société lance après moi a été enrichi par une infamie... J' ai commis un assassinat, et je suis justement condamné, mais, à cette seule action près, le Valenod qui m' a condamné est cent fois plus nuisible à la société.
(II. 44.)