Angol drámaíró, költő
1564. április 23-án született az Avon folyó melletti Stratfordban.
Anyja földbirtokoslány volt, apja kesztyűkészítő, gabona- és vegyeskereskedő Stratfordban, ahol egyre fontosabb szerepet játszott a közügyekben. 1568-ban a városka polgármestere lett, de később elszegényedett, s csak híressé lett fia segítségével rendezte anyagi nehézségeit, és kapott 1596-ban nemesi címert.
A fiatal Shakespeare a helyi iskolában sajátította el a klasszikus műveltség elemeit, a művelődés következő állomására, Oxfordra már nem futja a családnak. 1582-ben, 18 éves fejjel feleségül vette a nála nyolc évvel idősebb Anne Hathaway-t, a következő évben felesége egy leánynak, 1585-ben ikerpárnak adott életet. Nem tudjuk pontosan, hogy nősülését követő öt évben mivel töltötte idejét.
1587 nyarán Londonba megy mint egy vándor színésztársulat tagja; egy 1592-ből származó adat már mint sikeres fővárosi színészt és drámaírót említi. 1593-ban Venus and Adonis, 1594-ben The Rape of Lucrece (Lucretia meggyalázása) című költeményét ajánlotta az ifjú Southampton grófnak. A költemények megjelentetésének egyik oka az lehetett, hogy a londoni színielőadások 1592 nyarától 1594 tavaszáig szüneteltek a pestisjárványok miatt.
1594-ben Shakespeare csatlakozott a Lordkamarás Emberei társulatához mint alapítótag, színész és háziszerző. A következő évtizedben élre törnek a színpad világában, maguk mögött hagyva a legfőbb riválist, a Lordadmirális Embereit. Boldogul az életben is, gondoskodik családjáról. 1597-ben megvásárolja szülővárosa legnagyobb házát. Amikor a társulat új színháza, a Globe 1599-ben a Temze déli partján felépült, Shakespeare. mint az egyik főrészvényes vett részt az igazgatásban, drámaírói és színészi feladatai mellett. Évente átlag két dráma került ki a tolla alól. Saját művei mellett Ben Johnson darabjaiban is játszott. 1603-ban, I. Jakab trónra léptével a társulat Királyi Társulat kitüntető címet nyerte; a királyi pátensben Shakespeare neve szerepel elsőnek. 1608-tól a társulat nemcsak a tető nélküli, a társadalom minden rétegét befogadó, ún. nyilvános színházban, hanem az előkelőbb rétegek ízlését kielégítő, a mai színházépületekhez közelálló, fedett és mesterségesen világított magánszínházban is játszott a Blackfriars-negyedben. Az új színház több pénzt hoz, mint a régi és kevesebb munkával jár.
1610 táján Shakespeare visszaköltözik szülővárosába. Még küldözgeti a darabokat, pénzt fektet londoni ingatlanokba. Utolsó ismert műve, a VIII. Henrik előadása közben, 1613. július 29-én porig égett a Globe Színház. Valószínű, hogy a lángok között ismeretlen Shakespeare-kéziratok is ottvesztek. A Globe-ot 1614-ben újjáépítették, de Shakespeare nem írt több darabot.
Rövid betegeskedés után 1616. április 23-án, ötvenkettedik születésnapján meghal.
Április 25-én temetik. Műveiről nem végrendelkezett. Shakespeare sírja a stratfordi Szentháromság-templomban van. Halála után hét évvel, 1623-ban adták ki színésztársai, Heminges és Condell drámáinak összegyűjtött kiadását, az ún. Első Fóliót (First Folio); a költemények csak 1778-tól szerepelnek a művek összkiadásában.
Hiteles Shakespeare-kiadás nem áll rendelkezésünkre. Szinte minden darabban előfordulnak értelmetlen vagy nehezen értelmezhető szakaszok, szavak; bizonytalanok a szöveghelyzetek. Találgatásokra hagyatkozhatunk a központozást, a tördelést, a verssorok tagolását illetően. Shakespeare, a színházi ember még a kor szerény elvárásainak megfelelően sem gondoskodott műveiről. Ő, aki minden vagyontárgyáról pontos kimutatást vezetett, drámáinak sorsát nem kísérte figyelemmel. Az előadás érdekelte, ezt tükrözik a folyton változó, különféle másolatokban fennmaradt darabok. A pozitivizmus szövegkritikája kimutatta a művekben az idegen kéz nyomát, Kyd, Peele, Greene, Dekker, Marlowe, Beaumont és Fletcher társszerzői közreműködését. A huszadik századi kutatások pedig azt bizonyítják, hogy valójában igen keveset tudunk a drámairodalom egyik legnagyobb alakjának hiteles életművéről. A fólióban harminchat darab található, a korábbi kvartóból ismeretes Pericles kimaradt belőle, de később bekerült a kánonba. A Két nemes rokon és a Sir Thomas Moore, melyek szintén Shakespeare keze nyomát viselik, nem. A források említik még a Jóvátett lovagok című komédiát is, de ez elveszett. A jelenlegi kánon harminchét darabot tart számon.
Az életmű korszakolására sokféle kísérlet történt. Egyöntetű a vélemény, hogy legfontosabb cezúra az 1601-es esztendő, ekkor - részint politikai okok miatt is - Shakespeare világképe elkomorul, s megszületnek a nagy tragédiák. Általánosan elfogadott nézet, hogy a drámaírói pálya négy korszakra oszthatód.
Az 1595 előtti periódusba tartoznak az első tetralógia királydrámái (VI. Henrik három része, III. Richárd), egy önálló királykrónika (János király), egy rémdráma (Titus Andronicus) és a korai komédiák (Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy, A két veronai nemes, Lóvátett lovagok).
Az 1595-1600 közötti korszakra datálható a második királydráma-tetralógia (II. Richárd, IV. Henrik két része, V. Henrik), négy kiforrott komédia (Szentivánéji álom, Ahogy tetszik, Sok hűhó semmiért, Vízkereszt vagy amit akartok), egy alkalmi bohózat (A windsori víg nők), egy római tárgyú tragikus história (Julius Caesar), egy költői szomorújáték (Romeo és Júlia) és egy tragikomédia (A velencei kalmár).
A harmadik korszak (1601-1608) a tragédiák és a sötét komédiák időszaka (Hamlet, dán királyfi, Troilus és Cressida, Minden jó, ha vége jó, Szeget szeggel, Othello, a velencei mór, Lear király, Macbeth, Antonius és Kleopátra, Coriolanus).
Az 1609-1613-is tartó utolsó korszakban íródtak a tragédiákat kiiktató regényes színművek (Pericles, Athéni Timon, Cymbeline, Téli rege, A vihar) és egy királydráma (VIII. Henrik). Ez utóbbi jelenti az életmű filológiai szempontból való lezárását, ám a jelképes búcsúzást a „világszínpadtól” A vihar Prosperójának gesztusa adja: a varázsló összetöri a pálcáját és a tengerbe dobja.
A kor kétféle színháztípusa a magán illetve nyilvános színház. Shakespeare mindkettő számára dolgozott, meghatározó azonban dramaturgiájára a nyilvános színház. Az épület kör vagy nyolcszög alakú. A földszinten voltak az állóhelyek a köznép számára. A falak mentén, három szinten erkély húzódott. Itt voltak az ülőhelyek az arisztokraták, a módosabb polgárok számára. A nézők összetétele tehát rendkívül heterogén volt. Olyan drámát kellett írni, mely a közönség minden rétegét kielégíti. A Hamlet esetében például a bosszúdráma, a kísértettragédia keveredik, alkot szerves egységet a filozófiai drámával. Shakespeare az utolsó a drámatörténetben, aki megteremti akció és dikció egységét, aki magas művészi szinten teremt összhangot a drámatörténet arisztokratikus és populáris vonulata között.
Hatással volt a dramaturgiára a színpad felépítése is. Egy nézőtérre benyúló kötény- vagy előszínpad és a tényleges nagyszínpad szolgált a szabadtéri jelenetek számára. A színpad hátulján függönnyel elválasztható részen szobabelső jelenetek játszódtak. E fölött volt az erkély, az erkély- vagy bástyajelenetek számára. Ez a felépítés lehetőséget teremt a szimultán jelenetekre, a le- és kihallgatásokra.
Az épületek fedetlenek, az előadásokat általában délután három órától sötétedésig tartják. Díszlet nincs, illetve csak jelzésszerű. Bár a nézők elfogadják a színpad felépítéséből következő konvenciókat, a drámai szövegnek akár direkten, akár metaforikusan rendkívül információgazdagnak kell lennie (pontosítani a helyszínt, időpontot, stb.) Az előadást szünet nélkül, egyhuzamban játsszák, függöny nincs. A Shakespeare-drámák felvonásokra tagolása csak a XVIII. század második felében történik meg. A jelenetek határát a szereplők ki és bevonulása jelzi. Ily módon meg kell oldani a halottak kivitelét. Be kell építeni olyan jelenetet vagy utasítást, mely révén ez megvalósítható.
A színtársulat 12-16 főből áll, állandó szerepköre csak a tragikus hősnek és a komikus színésznek (clown) van. A női szerepeket kamasz fiúk játsszák. Több a szerep, mint a színész; így bizonyos szerepeknek összevonhatóaknak kell lenniük.
A színészi játék a harsánytól jut el fokozatosan a belső átélésig (lásd: Hamlet utasításai a színészkirálynak, illetve Szentivánéji álom mesterember-jelenet és az azokra tett megjegyzések).
A shakespeare-i dráma nem követi az arisztotelészi drámaelméletet és az ezen alapuló színjátszást, nem a görög hagyomány szerves folytatója. De rendkívül sokféle konvencióból merít, s felhasználja kortársai drámatechnikai és dramaturgiai újításait. Senecától veszi át a nagymonológokra való építkezést; a halállal szembenéző ember sztoikus nyugalmát. A középkori drámából származik a tér és idő szabad kezelése, a hangulati ellentételezés és a hangnemek kevertsége. (Shakespeare-nél a műfajt mindig tragikum és komikum egymáshoz való viszonya és aránya dönti el) Kortársai közül Kyd Spanyol tragédia című műve mint bosszúdráma a Hamlet előképének tekinthető. Marlowe-tól veszi át a nagyformátumú hősökre való építkezést és a verselést, a blank verse-t.
Jellegzetes shakespeare-i szerkesztésmód, hogy ugyanazon problémákat, emberi magatartásformákat, konfliktusokat más és más oldalról mutat be, más és más megvilágításba helyez. A Hamlet című tragédiában a barátság különböző aspektusait Hamlet - Horatio, Hamlet - Laertes, Hamlet - Rosencrantz és Guildenstern viszonylatában ismerhetjük meg. A szerelem különböző aspektusait példázza Hamlet és Ophelia, illetve Claudius - Gertrud viszonya. Az apához való lehetséges érzelmet szemlélhetjük az apátlan nemzedék alakjaiban (Hamlet, Laertes, Fortinbras). Az élet nagy, alapvető kérdéseire egyként felel Hamlet, a Sírásó és Horatio.
Drámaírói tehetségének legfényesebb bizonyítéka, hogy középpontba a legösszetettebb személyiséget állítja, de a mellékszereplők mögé is teljes életutat, motivációs hátteret tud fölvázolni. Ezért lehetséges az, hogy a különféle feldolgozások, parafrázisok az epizódszereplők köré építik a művet (Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott; Szobotka Tibor: Színészkirály; Kormos István: Szegény Yorick, stb.).
A Hamlet kitüntetett szerepe a shakespeare-i életműben, a világ drámairodalmában, valamint a mű rendkívüli feldolgozottsága, a könyvtárnyivá duzzadt szakirodalom nem teszi lehetővé a mű egyetlen és kizárólagos értelmezését. Értelmezési lehetőségekről beszélhetünk csak a Hamlet kapcsán. Ehhez társul még az az elfogadott felfogás, miszerint a Hamlet nem az egyértelmű és megnyugtató válaszok, hanem a gyötrő kérdések tragédiája. Erre utal a tragédia felütése is: önmagunkkal, világról alkotott felfogásunkkal kell szembesülnünk a mű kapcsán.
A Hamlet egyik lehetséges megközelítése szerint a mű a két korszak határán álló hős drámája. A korszakváltás mindig értékvesztéssel, értékbizonytalansággal jár együtt. A szakirodalomban többféle felfogás is van (középkor - újkor; reneszánsz - barokk; katolicizmus - protestantizmus stb.). A legelfogadottabb a középkor - reneszánsz korszakpár. Nem csupán arról van szó, hogy Hamlet, mint reneszánsz hős áll szemben a középkort képviselő királyi udvarral, hanem a főhősben is együtt vannak jelen a két korszak jellemzői. Hamlet feladata, hogy a korszakváltás értékvesztő idejében (“Kizökkent az idő; - ó kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt.„) helyreállítsa a megbomlott értékrendet. Tragédiája, hogy ez csak halálával sikerülhet.
Jan Kott lengyel Shakespeare-kutató szerint a Hamlet mint politikai dráma értelmezendő. A politikai dráma alapmodellje hatalom és erkölcs összeütközése. Claudius gyilkosság révén megszilárdítja hatalmát Dániában, sőt jó politikusként biztosítja is a mindennapi élet lehetőségét. A látszólagos biztonság azonban a hatalom mint erőszakszervezet pontos működésén alapul, mélyén azonban kiszolgáltatottság és félelem húzódik meg. Jan Kott szerint Helsingőrben minden függöny mögött áll valaki. A leggyakrabban használatos ige a színpadon: (ki)fürkészni, szemmel tartani, nyomon követni. Polonius Claudius utasítására figyelteti a királynét, Hamletet, Laertest, Opheliát. Mindent megrohaszt a félelem és a bizalmatlanság: házasságot (Claudius - Gertrud), szerelmet (Hamlet - Ophelia), barátságot (Hamlet - Laertes, Rosencrantz és Guildenstern). Többször elhangzik a műben: “Dánia börtön”; “Rohadt az államgépben valami„. Hamlet feladata hatalom és erkölcs összhangjának megteremtése. Tragédiája, hogy ez csak halálával sikerül(het).
A Hamlet mint gondolat és tett összhangja megteremtésére tett kísérlet drámája alapvető filozófiai és erkölcsi problémát érint, azaz összhangot teremteni az ember gondolatai és cselekedetei között. Claudius szerint nincs ellentét a két dolog között; személyében alantas gondolatokhoz alantas tettek társulnak. Polonius tetteit két dolog motiválja: a közhivatalnoki buzgalom, másrészt gyermekei iránt érzett felelősség és szeretet. Polonius tisztában van az alattvalók kiszolgáltatott helyzetével, gyermekeinek adott tanácsai ennek szellemében születnek, a túlélést, a lehetőségek szerinti erkölcsös életet hirdetik. Hamlet esetében a késlekedés oka nem csupán és nem elsősorban bizonytalanságából, tettre való képtelenségéből fakad, hanem bölcseleti hátterű. Nem találja a létezés egészét érintő kérdéseire, gondolataira az ennek megfelelő tettet. Tragédiája, hogy gondolatainak érvényt csak claudiusi tettekkel képes szerezni.
A Hamlet történeti dráma is, a dán trónért vívott küzdelem drámája. Az előzményeket is figyelembe véve a történet íve Fortinbrastól Fortinbrasig tart. A műben a három fiatalember (Fortinbras, Hamlet, Laertes) egyaránt közel kerül a hatalomhoz. Az ifjú Fortinbras célja egyértelmű; megszerezni az apja által elvesztett területeket, megszerezni Dánia trónját. Laertes véletlenszerűen kerül a hatalom közelébe, s csak Claudius ügyességén múlik, hogy a felbőszült Laertest és kíséretét Hamlet ellen fordítsa. Hamletet nem a hatalom érdekli, hanem a hatalom természetrajza. Nem birtokolni akarja a hatalmat, hanem megismerni.
Freud és a mélylélektani iskola óta közhelyszerű az az értelmezés, mely szerint Hamletet, cselekedeteit, viselkedését és mentalitását tudattalan ösztönök motiválják. Ezek közül a legfontosabb az Oidipusz-komplexus, anyja iránt érzett túlzott vonzalma. S ez motiválja Claudius elleni gyűlöletét is. Mélylélektani vonatkozásban a Hamlet az apátlan nemzedék tragédiája, s a fiúk öntudatlanul is apjuk helyét szeretnék elfoglalni.
A drámákban ábrázolt világ kimeríthetetlen gazdagságát Petőfi fogalmazta meg legtömörebben: ”Shakespeare egymaga fele a teremtésnek." Kazinczy úttörő jellegű, németből készült Hamlet-fordítása után (1790) a múlt század közepén Vörösmarty, Petőfi és Arany szövetkezett Shakespeare színműveinek lefordítására; az első teljes magyar Shakespeare a Kisfaludy Társaság gondozásában jelent meg, 1864-78 között.