Francia költő
1854. október 20-án született Charleville-ben.
Tízéves volt, amikor katonatiszt apja elhagyta családját, s Rimbaud ettől kezdve anyjával és nővérével élt szülővárosában, ahol iskoláit végezte, s ahová későbbi kalandozásai során is vissza-visszatért.
A kisvárosi koraérett diák hibátlan latin nyelvű versekkel kápráztatta el tanárait. 1869-ben már franciául írta első remekeit: az Ofélia, az Élmény egy felnőtt költőnek is dicséretére vált volna. 1870-ben a porosz-francia háború hírére, talán a kaland kedvéért, Párizsba szökött. Potyautas, tartozott a vasútnak a jegy árával. A börtönből riadt levelet írt tanárának, az szabadította ki. de alighogy hazatért, máris megszökött. Brüsszelig jutott. Csavargás közben újabb nagyszerű versek születtek: Kóborlásaim, A Zöld Hordóban, A völgyben egy katona fekszik.
Nyugtalansága állandósult: 1871 februárjában megint két hetet tölt Párizsban ekkor még csak éhezett, csavargott, de ősszel már befogadta az irodalom: Verlaine hívására ment a fővárosba, akinek már egy korszakzáró nagy alkotással, A részeg hajó című költeményével mutatkozott be. Színre lépett az irodalmi életben: ekkor jelent meg először folyóiratban, s ez évben írta meg szonettjeinek jelentős részét. A költő világszemléletének, költészetfelfogásának alakulásában igen jelentős volt ez az esztendő: nagy hatást tett rá a Kommün, a francia szocialisták műveit olvasta, kommunista alkotmánytervezetet készített. Az evangéliumi forradalom eljövetelét várta: „Mikor mehetünk már, partokon és hegyeken túl, köszönteni az új munka születését, az új tudásét, a zsarnokok és démonok futását, a babona végét, s imádni - elsőként - a földre szállt karácsonyt!” Másfelől pedig ekkor írta azt a két híres levelét, amelyek már a posztumusz Színvázlatok (1887) poétikáját előlegezik, az ún. „látnok-elméletet” fogalmazzák meg, mely a következő két évben vált költői gyakorlattá.
Az 1871 őszétől 1873 nyaráig terjedő időszak egyébként a Verlaine-nel való zűrzavaros barátság jegyében telt, amelynek színtere váltakozva Párizs, Brüsszel, London, s amelynek egy pisztolylövés vetett véget: Rimbaud megsebesült, Verlaine-t kétévi börtönre ítélték. 1873 végén nyomatta ki Rimbaud utolsó művét, az Egy évad a pokolbant.
1874-ben kezdődött Rimbaud haláláig tartó kalandozásainak sora. Egy évet Angliában töltött, majd Németországban, Olaszországban járt, jelentkezett a holland gyarmati hadseregbe, de rövidesen megszökött; egy cirkusszal bejárta Dániát; Svédországot, azután Ciprusra, onnan Egyiptomba, majd egy kereskedelmi cég alkalmazottjaként Abesszíniába került. Nagy felfedező utakat tett Afrikában, expedíciókat vezetett, fegyverkereskedelemmel is foglalkozott. Ismeretlen vidékeket fedezett fel, beszámolókat küldött a Francia Földrajzi Társaságnak. Itt, a trópusokon 1891 februárjában támadta meg az a betegség, mely hosszas szenvedés után életét követelte: jobb lábát amputálták, de ez sem segített, miután még egyszer hazatért családjához.
37 éves korában, egy marseille-i kórházban halt meg 1891. november 10-én. Húgától úgy tudjuk, hogy halálos ágyán megtért.
Rimbaud démonikus lázadó; semmilyen kötöttséget nem visel el. Négyéves pályafutása alatt végigjárja a költészet egész fejlődéstörténetét, a népdalszerűen egyszerű versektől a legbonyolultabb formákig, majd ezek széttörésével egy új költői nyelv teremtéséig. Előfutára szinte minden avantgárd irányzatnak; ő kísérelte meg először a tudattalan világ rezdüléseinek művészi kifejezését, racionálisan meg nem közelíthető szimbolizmussal, a Látnok-levelek-től kezdve a látomás teljes felszabadításának programjával („Én - az mindig valaki más”).
Rimbaud minden idők költészetének egyedülálló csodagyermeke, szinte egész életművét mindössze négy év alatt, 15-19 éves korában alkotta meg. A gyermek költő pályája néhány nagy lélegzetű költeménnyel indul, mint a Napfény és hús vagy A kovács; kamaszos hév s az iskolai retorika hatása érződik e darabokon, amelyeket még csak az egész költeményen átívelő hatalmas lendület tart össze. Már itt találunk azonban egy-egy rövidebb, könnyedébb hangvételű kis remeket, amilyen pl. Az első este.
Szonettek sora következik ezután, a tömör kifejezés, szigorú komponálás iskolája, s most már egymást érik a valódi remekművek: A Zöld Hordóban, Kóborlásaim stb. A kezdeti, áradó formákban megnyilvánult lendület itt belsővé válik, egyfajta vagabundus életérzéssé; emellett továbbra is megmarad a már korábban is meglevő ironikus-szatirikus hangnem, pl. A kuksolók, s egyre fokozódik a költő szociális érzékenysége, ami azután a ’szonettkorszak’ után, a Kommün időszakának verseiben teljesedik ki legjobban: Párizsi csatadal, Jeanne-Marie keze. A költő várakozásai azonban csalódásba torkollnak: mégsem jön el az a materialista jövő, amelyben, mint írta, „a Költészet többé nem a Cselekvés ütemére fog járni; hanem előtte”.
A részeg hajó1871 keletkezéstörténetéről sokat tudunk. Verlaine hívta Párizsba, s ő mindenesetre írt egy verset a ’párizsiaknak’. Az elutazás előtti napon a költeményt felolvasta iskolatársának, Ernest Delahaye-nek. „Megjósoltam neki, hogy a legfényesebb neveket is el fogja homályosítani, de ő szomorú volt és gondterhelt.” „Mihez kezdek én ott?... Nem tudok viselkedni, nem tudok beszélni... Ó, ami a gondolkodást illeti, senkitől se félek.” „Benne van az egész tenger!” - mondta rajongva Verlaine, mikor elolvasta a verset. Mégis egy évtizednél hosszabb idő kellett hozzá, hogy A részeg hajó előbb egy folyóiratban, majd Verlaine Az elátkozott költők című antológiájában megjelenjen. „A mágikus költő a ragyogó erő birodalmába vezet” - mondta ugyancsak Verlaine. „A legszebb vers, amit a tengerről valaha is írtak” - lelkesedett érte Duhamel. Pedig a francia líra már akkor sem szűkölködött káprázatos tengerleírásokban. Elég csak Hugót, Lautréamont-t említeni. A részeg hajó értelmezői nem győztek csodálkozni, hogy mikor a költő ezt a nagy versét írta, még nem látta a tengert. A lehetséges ihlető forrásként a legkülönbözőbb élményeket és műveket említik: a Charleville környéki nagy tavaszi és őszi árvizeket, az Iliász és az Aeneis tengerleírásait, egy képes magazin beszámolóját, Verne ifjúsági regényét, Victor Hugo A tenger munkásai című regényének leírásait, Gautier vagy Baudelaire (Az utazás) költeményeit.
Rimbaud-nak nyilván eszébe sem jutott, hogy lefordítható allegóriát írjon. Olvashatjuk a verset csak az első jelentésére figyelve. A tenger, a beláthatatlan, új s új alakot mutató távolok, az ismeretlen tájak lenyűgöző megjelenítésének. De kihallhatjuk belőle a gyötrelmesen gyönyörű szabadság mámorító hívását is. És tekinthetjük önvallomásnak, önarcképnek is. „Nem Rimbaud-e ez a mindent, magát a mindenséget szomjazó, az Európától megcsömörlött, de a vad kalandokkal is eltelő, már csak szétrepedni, már csak elsüllyedni vágyó hajó? Valaki azt írja, hogy Rimbaud a ”folyton gazdagodó és táguló jelkép segítségével próféta módjára hirdeti meg legendáját és patetikus végzetét: mindent látni, mindent átérezni, mindent fenékig üríteni, mindent megtapasztalni és mindent elmondani.„ (Lator László)
Néhány kíméletlen antiklerikális vers múltán A részeg hajóval lezárul Rimbaud költészetének első nagy szakasza, s rövid átmenet után, amit a kötött formák tudatos lebontása jellemez, a Színvázlatok prózakölteményeinek időszaka következik.
A Színvázlatok (Illuminations) sokértelmű, a síkok között villódzó prózaverseiben a konkrét vonatkozások szinte teljesen eltűnnek - reprodukálhatatlan, elvont látomások keletkeznek. Új poétikáját Rimbaud maga így jellemzi: ”látnokká kell tennünk magunkat„. A darabokra hullott világ egységének belülről, látomásos formában való rekonstrukcióját kísérlik meg e költemények. Értelmezésük sok vitát kavart, kik vallásos misztikumot, kik impresszionisztikus valóságábrázolást látnak bennük; Rimbaud mindenesetre általuk vált nemcsak a szürrealisták, de az egész modern francia költészet legnagyobb és legközvetlenebb előfutárává.
A magánhangzók szonettje 1871 - a szonett szűk terébe zárva - a látnok-ars poetica legteljesebb költői megvalósítása. ”A Költő azzal válik látnokká, hogy hosszú, roppant, meggondolt munkával összezavarja összes érzékeit. A szeretet, szenvedés és őrület minden formáját; megkeresi önmagát, kimér magából minden mérget, és csak a sűrített lényegét tartja meg magának. Kimondhatatlan szenvedés, amelyben szüksége van minden elképzelhető hitre, emberfeletti erőre, amelyben nagy beteggé, nagy bűnössé, nagy átkozottá válik - s a legfőbb dolgok Tudójává! - Mert elérkezik az ismeretlenhez!„ Az érzékek összezavarása a Magánhangzók (eredeti francia cím) esetében a hallás és a látás (a hallott hang és a látott szín) összecsúszását jelentheti.
A magánhangzók szonettje 1871 arról tanúskodik, hogy a nyelv, a beszéd válságát a költészet előbb érzékeli, mint a filozófia. A bölcselettörténetben csak a XX. század első felétől válik a filozófia elsődleges tárgyává a nyelv (Bécsi kör, Wittgenstein, Heidegger). A nyelvproblémát előlegezi, veti föl Rimbaud is. Részint azt, hogy a szavaknak, hangoknak nem jelentése van, hanem asszociációs bázisa, másrészt előlegezi azt a wittgensteini gondolatot, mely szerint ”létem, tudatom határa nyelvem határával azonos„. Rimbaud ugyanakkor hisz abban, hogy a szó összetevőinek analízise elvezet a szó megértéséig. Ez az elemzés pedig elvezet a világ legbenső titkainak értelméhez, s fölfedi a teremtő ige titkát. Hiszen János evangéliuma szerint: ”Kezdetben volt az ige...„ A vers íve az alfától az ómegáig tart, azaz a kezdettől a végig, mely egyúttal Jézus attribútuma is. A vizsgálódás másik szinten az infernálistól, a Legyek Urától (sátán) tart a szakrális felé, s belefut a végítélet csöndjébe, minden szó forrásába.
Végül az Egy évad a pokolban mintegy Rimbaud egész addigi életének, költészetének nagyszerű összefoglalása, s egyszersmind búcsú a költészettől. Utolsó dalaiban, a ciklus betétverseiben már egy véglegesen bezárult világot sejtünk. S egyszersmind valami végső, áttetsző egyszerűséget. ”A gyöngédség, az igazi lágyság, a már szinte megfoghatatlanul törékeny és hajlékony báj csodáit valósította meg„ - mondta róluk Verlaine. ”De a költő eltűnt„ - teszi hozzá. S csakugyan: mintha ezeket a dalokat már nem is valaki, hanem valami írná.
Rimbaud így jellemzi önmagát és költészetét utolsó nagy művében: ”Csöndeket, éjszakákat, írtam meg, lejegyeztem a kifejezhetetlent. Szédületeket rögzítettem... Hozzászoktam az egyszerű hallucinációkhoz: egy gyár helyén egész világosan egy mecsetet láttam, angyalok rezesbandáját, hajtókocsikat a mennybolt útjain, szalont a tó mélyén; szörnyetegeket, rejtelmeket; egy vaudeville-cím borzalmakat villantott föl előttem. Mágikus szofizmáimat azután szóhallucinációkkal fejeztem ki... Az őrületnek - annak, amelyet már zárt intézetbe csuknak - egyetlen szofizmáját sem felejtettem el: sorra el tudnám ismételni valamennyit, ismerem hozzá a módszert. Egészségem megrendült. Jött a rémület. Többnapos álomba zuhantam, s amikor fölébredtem, folytattam a legnyomasztóbb álmokat. Megértem a pusztulásra, s gyöngeségem veszedelmes úton elvezetett a világ szélére és Kimmeriának, az árnyak és örvények hazájának határára."