Arthur Rimbaud (1854-1891)

Feketéllőn, hóban, homályban,
a pince fénylő ablakában
faruk kerek,

öt kicsi, térden leskelődve,
nézi, hogy készít a Pék szőke,
nagy kenyeret.
(1-2. vsz.)

(Ford.: József Attila)

Noirs dans la neige et dans la brume,
Au grand soupirail qui s' allume,
Leurs culs en rond,

A genoux, cinq petits, - misere! -
Regardent le Boulanger faire
Le lourd pain blond.
(1-2. vsz.)

- És száll az édes illat, s cimpája fel nem érez,
süt rá a nap, s keze csöndben hajol szivéhez.
Alszik. - S jobb oldalán két kármin szélü lyuk...
(4. vsz.)

(Ford.: Tóth Árpád)

Les parfums ne font pas frissonner sa narine
Il dort dans le soleil, la main sur sa poitrine,
Tranquille. Il a deux trous rouges au côté droit.
(4. vsz.)

Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!
(1.vsz.)

(Ford.: Radnóti Miklós)

Je m' en allais, les poings dans mes poches crevées;
Mon paletot aussi devenait idéal;
J' allais sous le ciel, Muse! et j' étais ton féal;
Oh! la! la! que d' amours splendides j' ai revées!
(1.vsz.)

Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! kék O! - csak egyszer
lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á!: - bolyhos öv, mely a setét legyek faráról
csillog, ha szörnyü bűzt belepnek lomha testtel!

Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor,
halk hóvirág, királyi hermelin, jégtűs gleccser!
I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel
vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!

Ü!: - az isteni tenger nyugodt, gyürűző tánca,
nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca
a békés homlokon, mit alkimia tép föl. -

Ó!: - szörnyü harsonák, mik ítéletre zengnek,
és Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek,
Oméga! - viola sugár az Ő szeméből.

(Ford.: Tóth Árpád)

A noir, E blanc, I rouge, U vert, O bleu: voyelles,
Je dirai quelque jour vos naissances latentes:
A, noir corset velu des mouches éclatantes
Qui bombinent autour des puanteurs cruelles,

Golfes d' ombre; E, candeurs des vapeurs et des tentes,
Lances des glaciers fiers, rois blancs, frissons d' ombelles;
I, pourpres, sang craché, rire des levres belles
Dans la colere ou les ivresses pénitentes;

U, cycles, vibrements divins des mers virides,
Paix des pâtis semés d' animaux, paix des rides
Que l' alchimie imprime aux grands fronts studieux;

O, supreme Clairon plein des strideurs étranges,
Silences traversés des Mondes et des Anges:
- O l' Oméga, rayon violet de Ses Yeux!

Hogy jöttem lefelé egykedvü, vénvizeknek
folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
lármás rézbőrű raj közt céltáblául sziszegtek
bepingált póznasorhoz nyilazva meztelen.

De, hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
s hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol -
alighogy véget ért a parti furcsa hecc,
vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.
(1-2. vsz.)

(Ford.: Tóth Árpád)

Comme je descendais des Fleuves impassibles,
Je ne me sentis plus guidé par les haleurs:
Des Peaux-Rouges criards les avaient pris pour cibles,
Les ayant cloués nus aux poteaux de couleurs.

J' étais insoucieux de tous les équipages,
Porteur de blés flamands ou de cotons anglais.
Quand avec mes haleurs ont fini ces tapages,
Les Fleuves m' ont laissé descendre ou je voulais.
(1-2. vsz.)

Csöndeket, éjszakákat írtam meg, lejegyeztem a kifejezhetetlent. Szédületeket rögzítettem. (...)

(Ford.: Rónay György)

J' écrivais des silences, des nuits, je notais l' inexprimable. Je fixais des vertiges. (...)

Hajnal
Aube

Átkaroltam a nyári hajnalt.
A paloták ormán még semmi sem moccant. Halott volt a víz. Az árnyak tábora még nem kerekedett föl a liget útjairól. Mentem, felriasztgatva a fürge és langyos leheleteket; és a drágakövek pillantást lövelltek, és a szárnyak zajtalanul felemelkedtek. Az első esemény az volt, hogy az ösvényen, a már friss és ólomszürke csillogással rakottan, egy virág megmondta a nevét. (...)

(Ford.: Illyés Gyula)

J' ai embrassé l' aube d' été.
Rien ne bougeait encore au front des palais. L' eau était morte. Les camps d' ombres ne quittaent pas la route du bois. J' ai marché, réveillant les haleines vives et tiedes, et les pierreries regarderent, et les ailes se leverent sans bruit. La premiere entreprise fut, dans le sentier déja empli de frais et blemes éclats, une fleur qui me dit son nom.