Amerikai költő, elbeszélő, kritikus
1809. január 19-én született Bostonban.
Déli vándorszínész házaspár gyermeke volt. Az apa korán otthagyta a háromgyerekes családot. Edgar két és fél éves volt, amikor szép és igen tehetséges anyja meghalt tüdőbajban. A kisfiút ekkor John Allan richmondi dohány-nagykereskedő és felesége vette gondjaiba. A család öt évet Angliában töltött, a fiú ott kezdte iskoláit, s ez az idő mély nyomot hagyott benne. Amerikába visszatérve is kiválóan tanult, udvarolgatott, verselgetett, élte a jómódú déli fiatalemberek életét.
Tizenhét éves korában azonban szembekerült nevelőapjával, akinek akarata ellenére beiratkozott a virginiai egyetemre, mire az minden támogatást megvont tőle. Poe a tandíjat sem tudta fizetni. Az egyetemről kártyaadósságai miatt kicsapták. Elkeseredésében felvett néven és magát idősebbnek kiadva katonának állt. Két évet szolgált le, s jó minősítéssel iratkozott be a katonai akadémiára. Már sorkatonai szolgálata alatt jelentek meg írásai - visszhangtalanul -, s ekkor - szeretett nevelőanyja halála után, az ő tiszteletére használta nevében az Allan elemet. A huszonkét éves fiatalembernek rá kellett ébrednie, hogy a katonai pálya nem neki való. Apai nagynénjéhez költözött Baltimore-ba, s bekapcsolódott az irodalmi életbe.
1836-ban különleges engedéllyel feleségül vette nagynénje tizennégy éves lányát, Virginiát, s mindhárman New Yorkba költöztek. Anyagi nehézségek miatt 1839-ben Philadelphiába költözött a család, s az itt töltött hat esztendő volt Poe pályájának legeredményesebb időszaka. 1845-ben New Yorkba költözött, s a tekintélyes Evening Mirrornál vállat szerkesztői állást, majd saját lapot alapított, ami rövidesen tönkrement. Megmaradt pénzéből 1846-ban kertes házat vásárolt a várostól távolabb, mert imádott felesége ekkor már négy éve szenvedett tüdőbajban. A következő évben meghalt Virginia. Poe mély letargiába zuhant, majd egy év múlva újra elragadta a munka láza. Közben szerelmes lett, a visszautasítás miatt öngyilkosságot kísérelt meg, aztán eljegyezte ifjúkori szerelmét, aki ugyancsak nemrégen özvegyült meg. De addigra már az ő egészsége is megrendült.
Az utókor ítélete ellenében Poe nem volt - hogy fantáziáját élénkítse - se narkomán, se alkoholista; alkati adottsága volt, hogy néhány kortynyi italtól már lerészegedett. S voltak olyan helyzetek, amikor nem tudta visszautasítani a kínálást. Halála is valószínűleg ennek tudható be. Amikor New Yorkbó sürgősen hazatért - valószínűleg rosszulléte, kezdődő agyhártyagyulladása miatt - a baltimore-i utcán erőszakkal leitatta egy szavazókra váró kortesbanda. Eszméletlenül találtak rá másnap hajnalban, s negyednapra 1849. október 7-én halt meg Baltimore-ban, a közkórházi ágyon.
Poe első irodalmi sikereit kritikusként érte el. 1835 decemberétől 1837 januárjáig a richmondi Southern Literary Messenger szerkesztője volt. Ez alatt az alig több mint egy év alatt nyolcvanhárom recenziót közölt a lapban. Főleg az ún. „tomahawk” módszerű kritikái tették népszerűvé a magazint; állandó háborúskodásban állt különféle szerzőkkel. Ez a „gyakorlati kritika” megfelelt Poe analitikus hajlamainak, s emellett megmagyarázza az egyes szerzők, például Tennyson vagy Elizabeth Barrett Browning értékelésében mutatkozó ingadozásokat is.
Edgar Allan Poe esztétikai nézeteit több fontos tanulmányban fejtette ki, és irodalomszervező tevékenységében is érvényesítette. Elsőként lépett fel az amerikai írók anyagi és erkölcsi kiszolgáltatottsága ellen, hiszen a berni nemzetközi szerzői jogi egyezményt csak 1891-ben iktatták törvénybe az Egyesült Államokban, így a kiadóknak jobb üzlet volt, ha már befutott brit szerzők műveit kalózkiadásokban utánnyomták (Az irodalmi folyóiratok börtönének rejtelmei, 1854). Következetesen küzdött a korabeli amerikai irodalom nacionalista, moralizáló tendenciái és didaktikus terjengőssége ellen: mint alkotó és szerkesztő a közönségre gyakorolt hatást tekintette a mű fő céljának, s az ehhez vezető utat a rövidségben, tömörségben, szerkezetbeli egységben jelölte meg. Bírálatai, tanulmányai (Hawthorne-ról, Longfellow-ról, Cooper-ról stb.), s azok, amelyeket Az irodalmárok, 1846 című kötetben gyűjtött össze, korszakos jelentőségűek.
A műalkotás filozófiája, 1846 című, eredetileg előadásnak szánt esszé-tanulmánya A holló című versét elemzi alkotás- és befogadás-lélektani szempontból. Gondolatmenetének alapvetése, hogy a költemény tudatos szerkesztőmunka eredménye, s ezzel Poe radikálisan szakít a romantika ihletesztétikájával. A műalkotás célja az, hogy hatást gyakoroljon az olvasóra. A költeménynek ezért akkora terjedelműnek kell lennie, hogy egyszerre végigolvasható legyen, azaz a befogadó ne zökkenjen ki a rá gyakorolt hatásból, illetve a mű világából. Mivel az alkotó minél több emberre akar hatni, a költeménynek mindenki által átélhetőnek kell lennie: ezt a hatást pedig a szépség váltja ki, mely a fájdalom és a szenvedés érzésén keresztül nyilatkozik meg legegyetemesebben. Poe sorra veszi a művészi megoldás és a hatás összefüggéseit is, melyben meghatározó szerepet játszik a refrén. A jó refrén - rövid, egyszavas -, bár jelentése ugyanaz, más-más kontextusban másképp hangzik, más a hangulata. A szellemes gondolatmenetben a szerző elmagyarázza, miért nem mondhatja ember minden strófa végén ugyanazt a szót, mi a különbség a két utánzó állat, a holló és papagáj között az elérendő hatás szempontjából. Poe értelmezi a beszédhelyzet (a halott kedvese emlékétől szabadulni képtelen férfi drámai monológja) és a téma, a halál összefüggését is. Ezek tükrében szól a költemény szcenírozásáról, meghatározza a verselést, majd leírja az első - nem a később a költeményben is versnyitó - sort.
Esztétikai elveit novellisztikájában és költészetében is következetesen alkalmazta. Elbeszélései nagy részében a borzalom, a lelki abnormitás, a téboly, a mindenféle gyötrelem dominál. Poe azonban túllép a kor divatos, főleg német inspirációjú romantizmusán: a modern világban magára maradó ember őrületbe vivő rettegése rajzolódik ki bennük, mintegy előre vetítve a pszichopatologikusra irányuló későbbi irodalmi és lélektani érdeklődést. E törekvése félelmetes logikával és objektivitással párosul, ami csak fokozza művei újszerűségét. Poe tekinthető az ún. detektívnovellák, bűnügyi és kincskereső kalandtörténetek megteremtőjének is: egy-egy rejtélyes, lélektanilag nem motivált, abszurd esemény titkát következetes logikával deríti fel, felhasználva merész intuícióját, a bizarra és fantasztikusra különösen hajló alkotó fantáziáját. Poe novellaművészetének borzalmakra kihegyezett, groteszk-fantasztikus oldalát a Groteszk és arabeszk, 1840 című kötetének olyan elbeszélései illusztrálják, mint A Kút és az Inga, az Egy hordó Amontillado, Az áruló szív, valamint az Arthur Gordon Pym, a tengerész, 1838, és A Maelstrőm örvényében, 1841. Detektív- és kalandtörténetei közül kiemelkedik a Marie Roget rejtélye, 1842, A Morgue utcai kettős gyilkosság, 1841 és Az aranybogár, 1843. Lírai novelláinak mesterdarabjai A vörös halál álarca,1845; Az Usher-ház vége, 1839; az Árny, 1835; és a Ligeia, 1838.
Poe három csoportra osztotta novelláit: a groteszk töltete az akasztófahumor vagy a finom irónia; az arabeszknek a rettenet vagy más érzelem által keltett feszültség ad energiát; a raciocinatusznál a hatást az váltja ki, hogy a szereplők asszociációikat az értelem rendszeres próbájának vetik alá, s az események láncolatát lépésről lépésre rakják össze. Poe - bár egyik történettípusnak sem feltalálója - elméleti szintű vizsgálatukkal is tökélyre fejlesztette a novellavariációkat. A detektívirodalomra elsősorban a raciocinatusz hatott, s Poe megteremti a mesterdetektív - Sherlock Holmesban és követőiben, Brown atyában, Hercule Poirot-ban, Miss Marple-ben továbbélő - őstípusát. A nagy hírű család elszegényedett sarja, Monsieur C. Auguste Dupin a világtól elvonulva Párizsban él. Rendkívül olvasott, fantáziája kimeríthetetlen. Legfőbb tulajdonsága kivételes analitikai tehetsége. A világ, a jelenségek megismerésének és megértésének módszerét A Morgue utcai kettős gyilkosság című novellában a következőkben foglalja össze: „Az igazság nincs mindig a kút fenekén. Sőt, ami a fontos dolgokat illeti, én azt vallom, hogy mindig a felszínen lebegnek. A mélység ugyan lent van a völgyben, de a hegycsúcsról pillanthatjuk meg... Egybevágó események - gyakran ez a nagy szikla állja el azoknak a gondolkodóknak tiszta látását, akik nem nevelkednek a valószínűség számítás elméletén, azon az elméleten, amelynek az emberi kutatás legdicsőbb eredményeit és ezek legdicsőbb magyarázatait köszönhetjük.”
Prózájának szubjektíve és esztétikailag legvonzóbb aspektusa azokban a prózai költeményekben mutatkozik meg, amelyek egy-egy hangulat mesteri érzékeltetései, s ezzel már mintegy átmenetet képeznek verseihez: a cselekmény teljesen alá van rendelve az érzelmeknek.
A legmagasabb fokú művészi tudatosság jellemző költészetére is. Verselméleti írásaiban - A költészet elve, 1850; A verselés elvei, 1843 - a parnasse, a l'art pour l'art és a szimbolizmus tételeihez áll közel: a „szépséget” fölébe emeli minden konkrét igénynek és meghatározottságnak, a költészet funkcióját „a szépség ritmikus megalkotásában” látja, következésképpen a végsőkig kicsiszolt formát tekinti eszményének.
Félreismerhetetlenül egyéni lírája szűk határok közt mozog; visszatérő témája a halál, a szeretett nő elvesztése, a baljós hangulatok felidézése. Mindezeket a tiszta emóciókat a zenei hatás eszközeivel jeleníti meg.
Első verseskötete az 1827-ben megjelent Tamerlane és más költemények. Későbbi versei közül legjelentősebbek a test és lélek közti párbeszéd középkori műfaját modern változatban felújító Ulalume; a hangutánzás technikai virtuozitásának páratlan remeke, A harangok, és a szavak és rímek zenéjével és ritmikusságával szinte már hipnotikus hangulatot teremtő A holló; mely a konkrét látványt a fájdalmas és soha el nem múló emlékezet jelképévé emeli. A költemény jól példázza Poe érdeklődését a nyelv iránt. A címben szereplő madárnév betűi majdnem teljesen megegyeznek a refrén egyetlen szavával: az angolban a raven a holló, és a never a soha már megfelelője. Poe versben és prózában egyaránt szívesen folyamodott ehhez a szerkesztőelvhez: egyazon hangcsoport különböző társításaiból hozta létre a szöveg alapszavait. A hollót legjobb költőink és műfordítóink - köztük Babits Mihály, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső - eddig tizenhárom alkalommal ültették át magyarra.
Poe lírájának visszatérő témája a halott szerelmes, aki mindig jelen van az életben maradottak körül, és misztikus édességű egybeforrásukban nem is tudjuk már, a halott él-e, vagy az élő halt-e meg (Lee Annácska, Anni).
Edgar Allan Poe érzékeny, modern költői alkata, esztétikája és életműve, többek közt Baudelaire-re és Mallarméra gyakorolt hatása révén is, világirodalmi jelentőségűvé vált. A magyar irodalomban Arany János A lejtőn, 1857 című költeményének felütésében idézi Poe híres költeményét (Száll az este. Hollószárnya / Megrezzenti ablakom), mint ahogy a kompozíció elsődlegességét valló esztétikai felfogása is rokon az amerikai költőével. Babits Mihály nem csupán Poe verseinek és novelláinak avatott fordítója volt, hanem tárgyiasító lírai törekvéseiben is követte őt.