Római költő
Sulmóban született Kr. e. 43. március 20-án.
Életéről maga tájékoztat a Tristia (Keservek) című önéletrajzi elégiájában (4, 10), és az antik szerzők is több fontos adatot őriztek meg életére vonatkozóan, elsősorban az idősebb Seneca.
Előkelő lovagrendi családból származott. A nála egy évvel idősebb testvérével korán Rómába került, a legjobb mestereknél nevelkedett. Az ügyvédi pályára készülő bátyjának halála után Ovidius megkapta a kisebb tisztségeket: a pénzverés felügyeletét ellátó tres viri, majd a decemviri stlitibus iudicandis tagja lett; e lovagi testület többek között örökösödési ügyekkel is foglakozott. Ovidiust azonban csak a költészet érdekelte, „önként jött ajakamra, kötött formában az ének” - írta, de a rétoriskolában szerzett technika is élete végéig kísérte műveiben. Fiatalon népszerű költő lett, eleinte a Messalla-körhöz tartozott.
Gondtalan életet élt az ’arany Róma’ előkelő társaságaiban, bejáratos volt a császári udvarba is. Egészen fiatalon egy hozzá méltatlan feleséget adtak neki, akivel csak rövid ideig élt együtt. Második felesége szintén nem maradt tartósan a házában. Harmadik felesége a Fabiusok családjába tartozott, s mindvégig kitartott mellette. Egy leánya volt, Perilla, aki két házasságából kétszer tette nagyapává. szülei hosszú életet éltek, s a költő szerint boldogok, hogy éppen azelőtt távoztak az életből, amikor fiukat a pályája csúcsán tragédia érte.
Augustus Kr. u. 8-ban rendelettel kiutasította Rómából, s a Fekete-tenger partjára, Tomiba száműzte. Ovidius esetében a száműzetésnek egy enyhébb fajáról, ún. relegációról volt szó: római polgárjogát, vagyonát, sőt a Rómával való írásbeli kapcsolat jogát is megtarthatta. A költő hiába esedezett amnesztiáért, az erkölcsök tisztaságán vasszigorral őrködő uralkodó nem bocsátotta meg frivol, illetve az Augustus elképzelte aranykori fenséggel összeegyeztethetetlen szellemű verseit, vagy más feltevés szerint azt, hogy valamiféle - kétezer éve találgatott - hibát (error) követett el; ezért hátralevő éveit a Rómához képest civilizálatlan, barbár lakta településen kellett eltöltenie. Folyton reménykedett, hogy Rómában maradt felesége és más pártfogói kieszközlik számára a kegyelmet, de reményeiben csalódnia kellett: csak a halál vetet véget relegációjának.
Kr. u. 17-ben halt meg Tomiban.
Ovidius ahhoz a költőgenerációhoz tartozott, amelyik a nagy aranykori nemzedék (Vergilius, Horatius) után nőtt fel, csak gyerekkori emlékként őrizte a polgárháborúk rémségeit, és természetesként fogadta el a pax Augusta nyomán támadt viszonylagos jólétet. Nem voltak politikai fenntartásai Augustus rendszerével szemben („boldog vagyok én, hogy a mostani kornak gyermeke lettem”), ahogy általában kevéssé érdekelte mindaz, ami túllépte a magánélet határait.
Költői tevékenységében három korszakot különböztethetünk meg. Az első korszaka Kr. e. 20-tól Kr. e. 8-ig tart. Ebben a korszakban adta ki az alábbi műveket: Amores (Szerelmek), Ars amatoria (A szerelem művészete), Medea című tragédia, Remedia amoris (A szerelem ellenszerei), De medicamine faciei feminae (Az arcápolásról), Heroides (Hősnők levelei).
A második korszak Kr. u. 1-től Kr. u. 8-ig tart, s ebben Ovidius a nagy műfajok felé fordul. Megalkotja a 15 könyvből álló Metamorphosest (Átváltozások) és a 12 könyvre tervezett Fastit (Római naptár). Relegációjának tragédiája megakadályozta e második munka befejezését.
Harmadik korszakában (Kr. u. 8-17) két nagyobb és két kisebb terjedelmű költői művet alkotott: a Tristia (Keservek) és az Epistulae ex Ponto (Levelek Pontusból) című 5, illetve 4 könyvből álló elégiagyűjteményeit, az Ibis című támadó költeményt és a befejezetlenül maradt Halieuticát.
Első verseskötete, a Kr. e. 16 után befejezett Amores (Szerelmek) a római elégia - Tibullustól és Propertiustól hagyományozott - műfaját alakította tovább. A „gyöngéd szerelmek játékos költője” egy képzelete teremtette lányhoz, Corinnához írta a hellénisztikus szerelmes költészetnek szinte egész toposzfegyvertárát igénybe vevő verseit, melyek mögött nem egyetlen érzelem, hanem egész könnyed életformája, összes tünékeny szerelme áll költői hitelként. Később (Kr. e. 1 körül) három könyvre lerövidítve dolgozta át az elégiagyűjteményt; az utókorra ez a változat maradt.
Második elégiakötete, a Heroides (Hősnők levelei) tizennégy mitológiai hősnő (Ariadne, Medea, Briseis, Phaedra, Dido, Penelope stb.) és Szapphó panaszlevele szerelmeséhez, továbbá három mitikus szerelmespár (Paris - Helena, Hero - Leander, Acontius - Cydippe) levélváltása. A megcsalt és elhagyott nők bánatának lélektanilag finoman motivált elbeszélése a lírai közvetlenségből epikus, sokszor drámai ábrázolásmódba hajlik át. Ovidius a Heroides című fiktív levélgyűjteménnyel új műfajt teremtett, amelyet az irodalmi és a retorikai elemek ötvözésével hozott létre.
A Heroidesszel egy időben keletkezett az antik kritikusok által nagyra értékelt - elveszett - Medea című tragédiája.
Az időszámítás kezdete táján megírta a szerelem tankönyvét: Ars amatoria (A szerelem művészete). A disztichonos mértékű erotikus tanköltemény a tudományos kézikönyvek módszerességével fejti ki témáját: tanácsokat férfiaknak és nőknek, hogyan lehet a szerelmet felkelteni, megszerezni és megőrizni. A műnek vannak mintái a hellenisztikus költészetben, de a tankölteményeket parodizáló stílus-világ és az elbűvölő szókimondással előadott könnyed-gáláns történetek nyilván elsősorban Ovidius és társadalmi köre életformájának tükörképei. Írt még más erotikus tankölteményeket is, a Kr. u. 2. előtt készült Remedia amorist (A szerelem ellenszerei), amely ironikus visszavonása az Ars amatoriának és válasz támadóinak, és a Medicamina faciei (Az arcápolásról) című ’kozmetikai’ költeményt, amelynek csak kis része maradt fenn, s közben erőt gyűjtött egy másfajta - nagyobb formátumú, epikus - költészetre.
Az augustusi világ monumentalitás-igénye az ő művészetét is megérintette, a császár nemtetszését is el akarta oszlatni, ezért Kr. u. 2 táján hatalmas elbeszélő költeménybe fogott. A Metamorphosest (Átváltozások) a költő maga is főművének tekintette. A 15 könyvből álló hexameteres mitológiai költemény görög és római átváltozás-mítoszokat sorakoztat fel. Irodalmi elődei, a római nagyeposz és a hellenisztikus költészet hatása nem szorítja háttérbe a műben a költő legszemélyesebb mondanivalóját. A költő variáló-művészete és ragyogó szerkesztési készsége ebben a költeményben mutatkozik meg leginkább: a különálló mítoszokat sikerült perpetuum carmenné (folyamatos költemény) fűznie úgy, hogy a hangsúly az epizódokon maradt. Időrendben haladva híres és kedvelt átváltozás-történeteket mesél el a világ keletkezésétől Julius Caesar üstökössé változásáig: Daphné babérfává változását, a saját képmása iránt szerelemre lobbant Narcissus történetét, Philemon és Baucis idilljét, Orpheus és Eurydice végzet sújtotta szerelmét, Pygmalion művészsorsát vagy Orpheus történeteit. A csiszolt, kerek kis epizódok színes mesevilága kiapadhatatlan forrása lett a későbbi irodalmi és képzőművészeti feldolgozásoknak.
Ovidius óriási érdeme, hogy a már megmerevedett, beporosodott mitológiai történeteknek egész tárházát Homérosztól saját koráig összegyűjtötte, új formába öntve életet lehelt beléjük, s így hagyományozta át az utókorra. Nemcsak az olykor lapos történetek váltak így frissen újszerűvé és izgalmassá, de formájuk is magával ragadja az olvasókat, mert szinte minden műfaj megtalálható az Átváltozásokban; például a hősi eposz: a kentaurok és lapithák harca (12, 211-535), epüllion: Proserpina elrablása (5, 385-571), idill: Philemon és Baucis (8, 661-724), szerelmi elégia: Polyphemus és Galatea története (13, 778-897), szerelmes levél: Byblis levele Caunushoz (9, 517-573), himnusz Bacchushoz (4, 17-30), epigramma: Phaethon sírverse (2, 327-328).
Ugyanebben az időben (Kr. u. 2 és 8 között) egy másik nagy művön is dolgozott, a Fasti (Naptár) című elbeszélő költeményen, melyben a római kultusz ünnepeivel kapcsolatos mítoszokat sorolta fel, naptári rendben. A császárnak - vagy végső, ránk maradt formájában Germanicusnak - ajánlott mű kiemelt helyen tárgyalja a Julius-ősök családi mítoszát - a személyes sorsáért egyre jobban aggódó költő félreérthetetlen gesztusaként. A téma csakugyan beleillett az augustusi programba, az ősi római vallás emlékeinek felelevenítése megfelelt a hivatalos ideológiának, legfeljebb a megformálás sikerült könnyedebbre, mint a klasszikus római eposzoké. Az ősi rítusok oknyomozó elbeszélésébe Ovidius szívesen szőtt romantikus epizódokat, érzelmes szerelmi történeteket. Ilyen epikus csúcspont pl. a második könyvben Lucretia története, vagy a negyedik könyvben Romulus és Remus viszálya a város alapításáért. A költői naptárnak csak az első hat hónapja készült el, Ovidiust száműzetése megakadályozta a munka befejezésében.
A bevezetésben („Római év rendjét s latin ünnepek ősi alapját / zengem”) meghirdetett költői szándékát azonban Ovidius nem tudta maradéktalanul megvalósítani. Ennek oka részben abban keresendő, hogy ott is könnyed, szabados hangnemben ír, ahol a szent és komoly téma ugyanilyen hangnemet igényelt volna; részben pedig abban, hogy Ovidius saját „kiművelt” korának bűvöletében élt, s emiatt csak nehezen azonosulhatott a műveletlen régi korok szokásaival.
Tomi szenvedéseit a költő az 5 könyvből álló, Kr. u. 9 és 12 között keletkezett Tristia elégiáiban panaszolta el. Megrázó őszinteséggel írta le Rómában töltött utolsó éjszakájának ájult kétségbeesését, hitelesen számolt be a tengeri út viszontagságairól, reménykedve könyörgött barátainak segítségért, hosszasan hízelgett Augustusnak, bocsánatát kérve. A műben a mélyen átélt szenvedés a játékos virtuóz költőből megrendült és megrendíteni képes lírikust formált.
A száműzetés második elégiakoszorújának, az Epistulae ex Pontónak (Levelek Pontusból) négy könyve a Tristía esdekléseit folytatta. Hangja rezignáltabb, belefásult kérései állandó elutasításába, pompás stílusa kicsit megfakult. Az évek múlásával megfogyatkozott alkotókedve, és inkább csak kisebb műveket írt, köztük egy Ibis című hosszú, hexameteres átkozódást valamelyik hűtlen barátjához. Idősebb Plinius szerint tőle származik a Halieutíca című halakkal foglalkozó tanköltemény is.
Ovidius az első római költő, akinek művészetében megrendült az aranykori irodalom harmóniája, és feltünedeznek a dekadens ezüstkor új kifejezési formái. Az utókor elsősorban olvasmányossága, virtuóz nyelvi játékai, szellemessége miatt kedvelte. Az antikvitásban is, a középkor folyamán is a legszívesebben olvasott költők közé tartozott. A Metamorphosest a középkorban ’pogány bibliaként’ forgatták. Erotikus költeményei mintát szolgáltattak - többek között - a provanszi trubadúrlírának. A magyar reneszánszban az egyik legnépszerűbb antik költő volt, Zrínyi hivatkozik rá a Szigeti veszedelem bevezetőjében, s az ő nyomán foglalja eposzát 15 énekbe, később irodalmunkban egyebek között Gyöngyösi István rokokó költészetére hatott. Életének eseményei is jelképpé váltak; Babits erdélyi tanárkodása kapcsán mondta: „Fogaras az én Tomim”.