Római költő
Venusiában született Kr. e. 65. december 8-án.
Életéről a saját verseiben található adatokon kívül Suetonius töredékesen fennmaradt Horatius-életrajza (De poetis, A költőkről) tudósít; ez utóbbin alapul a 16. században előkerült Vita Horati (Horatius életrajza).
Egy dél-itáliai kisvárosban született, apja felszabadított rabszolgaként kis birtokra tett szert Venusia közelében, majd 50 körül Rómába költözött, s mint ingatlanközvetítő tevékenykedett. Meglehetős vagyon birtokába juthatott, mert fiát a legjobb tanítókhoz küldte. A római stúdiumok után a fiatal Horatius Athénba ment filozófiát tanulni 45 körül. Caesar meggyilkolása után Brutus és társai Athénban gyülekeztek, s Horatius is közéjük sodorta a lelkesedés. Légióparancsnokként vett részt a philippi ütközetben, ahonnan - így írja - pajzsát is elveszítve menekült el. Philippi után visszatért Rómába, de ott szegénység fogadta. a triumvirek elkobozták apja házát és birtokát. A szegénység - mondja - arra kényszerítette, hogy verseket írjon (Episztolák 2. 50-52). Maradék vagyonáért egy írnoki állást vásárolt, azaz az államkincstár hivatalnoka lett.
Saját bevallása szerint először görögül kezdett verselni (Szatírák 1, 10, 31-35), ám ráébredt, hogy ez olyan, mintha fát hordana az erdőbe, ezért latinul folytatta. 38-ban barátja, Vergilius bevezette Augustus irodalompártoló barátjának és tanácsadójának, Maecenasnak a körébe. Maecenas barátjává fogadta a költőt, és mentesítette az anyagi gondoktól: kis birtokot ajándékozott neki Róma közelében, Sabinumban. Ettől kezdve ideje nagy részét itt, majd később tiburi házában töltötte. Viszonylagos függetlenségét élete végéig meg tudta őrizni, és mindvégig sikerült visszautasítania Augustus ajánlatait, amelyekkel szorosabban az udvarhoz akarta láncolni. Külső eseményekben szegény, visszavonult életét két hónappal Maecenas halála után fejezte be.
Rómában halt meg Kr. e. 8. november 27-én. Az Esquilinuson nagy pártfogója mellé temették.
Első kötetének (Epódoszok könyve) tizenhét költeménye a 41-tól 30-ig tartó időszak termése. E gyűjtemény a szatírák 2. könyvével együtt jelent mg Kr. e. 30-29-ben, tehát a szatírákkal párhuzamosan keletkezett. Az epódosz jelentése „hozzáénekelt” ti. sor, azaz az első sorra következő, olykor metrikailag attól eltérő rövidebb sor, majd erről kapta nevét maga a párvers, amelynek ismétléseiből az epódosz néven közismertté vált támadó hangvételű lírai műfaj keletkezett. A görög irodalomban Arkhilokhosz és Kallimakhosz művelte, s iambosz néven emlegették, versformájáról.
Az Epódoszok könyve darabja közül négy epódosz időszerű politikai kérdésekről szól: 1., 7., 9., 16. Asszonycsúfolónak mondhatjuk a boszorkány Canidiával kapcsolatos műveket (3., 5., 17.) és a női bujaságot ostorozó 8. és 12. epódoszt. Igazi támadóvers a 4. egy felkapaszkodott újgazdag, a 6. egy gyáva gyalázkodó és a 10. a bűzlő Mevius ellen. Egyedülálló a 2. epódosz, mert a falusi élet idillikus képei végén kiderül, hogy nem kell a leírást komolyan venni. Egy uzsorás álságos ábrándozása az egész. Végül a 11., 13., 14., 15. darabok tartalmukra nézve átmenetet alkotnak az ódaköltészethez, már annak témáit és hangulatát idézik.
Az epódoszokkal körülbelül egy időben fordult a szatíraírás felé. Az itáliai népi rigmusköltészetben gyökerező műfajt, amely elődjének, Luciliusnak a kezén még személyes támadás, politikai vitairat volt, Horatius csevegésekké (sermo) szelídítette. A szatírák két könyvének 18 hexameteres versében a késői görög komédiákból és a hellenisztikus kor vándorfilozófusainak prédikációiból merítő moralizáló bölcselkedéssel bírálja a legszembetűnőbb emberi gyengeségeket: a hatalomvágyat, a törtetést, az emberek tévelygését a boldogság keresésében. Derűs iróniával, meghitten cseveg, költői alapelvéhez - „nevetve megmondani az igazat (ridentem dicere verum quid vetat)” - tartva magát. Ugyanígy vall saját magáról is: sorsáról, hibáiról, vágyairól. Név szerint nem pellengérez ki senkit, de bárki magára veheti: „a nevet kicserélve rólad szól a mese (Mutato nomine de te fabula narratur)”. Három irodalmi szatírájában művészetelméleti kérdésekkel foglalkozik polemikus hangon, elsősorban a szatíra görög és itáliai-római előzményeivel, műfaji követelményeivel.
Már a Szatírák könyve 1. szatírájában megjelenik az a gondolat, amely horatiusi költészet alapgondolata: a végletek, a szélsőségek kerülése: „Van mértéke a dolgoknak (est modus in rebus)”. Ezt a mértéket a természet szabja meg minden ember számára. A szatíraíró Horatius az arany középszert (aurea mediocritas) hirdeti, mert csak ez biztosíthatja a belső elégedettséget, mely minden boldogság forrása.
Horatius legérettebb alkotásai a carmeneknek vagy ódáknak nevezett költeményei. A 103 verset tartalmazó négy könyvből az első három, mintegy 15 év verseivel Maecenasnak ajánlva jelent meg 23-ban, majd hosszú hallgatás után 13-ban látott napvilágot a 15 versből álló negyedik könyv. Az aiol dal változatos metrumaiban az élet teljességét megragadó, izgalmas költői világ szólal meg. A görög lírikusok (Alkaiosz, Szapphó, Arkhilokhosz és a hellenisztikus költők) versformáit - többnyire négysoros strófáit - hallatlan könnyedséggel ülteti át a latin nyelvbe, a sorképleteket sokkal kevesebb szabadsággal kezelve, mint görög mintaképei. A versek felépítésében, és gyakran tárgyában is, bevallottan klasszikus görög mintaképeket követ (Alkaioszt, Szapphót, Anakreónt, Pindaroszt).
Lírai mondanivalóját azonban már szuverén önállósággal fogalmazza meg. Felcsendül ezekben a versekben az élet háborítatlan élvezésének epikuroszi eszménye, a rohanó idő és az ember boldogságigényének antagonizmusa. A „fenti és alvilági isteneknek egyformán kedves” Mercuriusban a saját életformája szimbólumát felismerő művész számára a boldogság forrása az „arany középszer”: nem annyira a túlzott kilengésektől való tartózkodás, mint inkább a végletek lehetőségei közti lebegés. Az elhivatott költőt, a váteszt apollóni művészete a fegyvernél is jobban megóvja a veszedelmektől - erre tanít a kedvesét daloló Horatiust elkerülő farkas példája. A szerelem könnyed játék, a barátság derűs kellék az epikuroszi életvitelhez, és védelem az elmúlástól való szorongásnak Horatius lírai költészetén végigvonuló alapélménye ellen.
Az Ódák könyve I. 11. 6-8-ban fogalmazza Horatius erkölcsi világképének és felfogásának egyik legfontosabb gondolatát: capre diem (szó szerint: szakítsd le a napot). A szállóigévé vált felszólítás nem a szerelem és az egyéb gyönyörök habzsolását jelenti, amelyekről tudja a költő, hogy múlékonyak, mint ahogy az élet maga is múlékony. A carpe diem már csak azért sem jelentheti az örömök habzsolását, mert a aurea mediocritas mértéke szabályozza: a földi javakat, az élet szép örömeit csak mértékkel élvezhetjük, mégpedig addig, amíg lelki nyugalmunkat biztosítják.
Politikai és társadalmi témák is megszólalnak az ódák könyveiben, ha általában nem is abban a formában, ahogy a pártfogók, és elsősorban Augustus elvárta volna. A „római ódák”(a 3. könyv első hat verse) a hazafiasság, a sziklaszilárd római jellem, a jámbor vallásosság augustusi szellemben fogant dicsőítései. A költő ironikus distanciája az augustusi Róma politikai atmoszférájától mégis egyértelműen kiolvasható az egész gyűjteményből. A 3. és 4. könyv közt eltelt tíz évben a lírikus Horatius nem hallatta hangját. Ennek magyarázata talán ugyanúgy bizonyos Augustusszal kapcsolatos illúziók elvesztése, mint Vergilius esetében. Az utolsó könyvet is - mint antik életrajzából tudjuk - csak Augustus kérésére írta meg. A hallgatás éveiben csak a százados játékok kultikus, himnusz-szerű ünnepi ódájának megírására vállalkozott. A 20-as évek végén az ódaköltés mellett vagy helyett a szatírák csevegő stílusának fonalát is újra felvette költői epistuláiban (levelek).
Legkésőbb 19-ben megjelentette az Epistulae (Levelek) 20 darabból álló első gyűjteményét: önmagáról sokkal többet és közvetlenebbül - par excellence lírai megközelítéssel - vall bennük, mint az ódák visszafogott szemérmességében, életbölcselete is itt bontakozik ki a legteljesebben. Míg az Episztolák 1. könyve 1008 sort tesz ki, a Levelek második könyve 3 levele - melyet élete vége felé publikált - majdnem ugyanennyit, 962 sort. A könyv tartalmazza két hosszabb irodalmi levelét, s talán ezekhez járult harmadikként a Pisókhoz írt harmadik levél, amelyet a kézirati hagyomány és Quintilianus Ars poeticának nevez. Ez a nagy mű az arisztotelészi esztétika és a hellenisztikus görög irodalomtudomány (főleg Neoptolemosz) nyomán summázza a klasszicizmus elméletét. Legfontosabb követelményeit - a görög mintaképek gondos tanulmányozása, a tartalom és forma harmóniája, a műgond, a befejezettség, az egyszerűség - az eposszal és főleg a drámával kapcsolatban elemzi.
Az Ars poetica - Arisztotelész Poétikájával együtt - az antik költészettan legfőbb forrása. Megállapításai - ha polemizált formában is - máig meghatározzák az irodalommal való kapcsolatot. Az irodalom célja „tanítani és / vagy gyönyörködtetni” (prodesse aut delectare). A műalkotás szépsége az egységben és az arányosságban van; jobb a gondosan kidolgozott kis téma, mint a rosszul kimunkált nagy. A tehetség mit sem ér, ha nem párosul szakmai tudással. Az íróvesszőt gyakran kell megforgatni, azaz a költői műgond fontosságára hívja fel a figyelmet: „Te kilenc évig tartsd vissza művedet”.
A Levelek legutolsó darabja 14-ben készülhetett, nem sokkal az ódák 4. könyve után. Ettől kezdve teljes hallgatásba merült.
Horatius maga jövendölte meg, hogy „ércnél maradandóbb” művet hagy hátra. Bár a késői antikvitásban és a középkor elején háttérbe szorult Vergilius mögött, Petrarcától kezdve szenvedélyesen foglalkoztatta a világot. Megítélése sok vihart kavart: értelmezték végletesen Augustus talpnyalójának, és a zsarnoksággal szembeni töretlen ellenzékiség példaképének is - mindkét esetben alaptalanul. A francia klasszicizmus esztétikája (Boileau) benne találta meg legfőbb mintáját. A magyar irodalomban Szent István ún. Kisebb legendájától kezdve kimutathatók ismeretének nyomai; különösen a 18-19. században Virág Benedek, Berzsenyi lírájára hatott termékenyítően, de eleven hagyományként él Babits, Kosztolányi, József Attila költészetében is.