Görög költő
Az ókori görög irodalom fennmaradt két eposza szerzőjének tekinti a hagyomány.
Életéről egyetlen biztos adat se maradt fenn, a két eposz szerzője kapcsán jószerivel csak kérdéseket lehet feltenni. Élt-e egyáltalán? Ha igen, mikor és hol? Vajon egyetlen szerzőről beszélhetünk-e?
Összesen hét életrajzáról tudunk, mindegyik a római császárkorból származik, tehát hitelük erősen kérdéses. Többé-kevésbe elfogadott, hogy Homérosz a Kr. e. 8. század második felében alkotott. A hagyomány egy vak rapszódosszal azonosította. A születési helyével kapcsolatos kételyt az ismeretlen görög költő epigrammája így fogalmazza meg:
Hét város perel egyre, melyiknek sarja Homérosz:
Kűmé, Szmürna, Khiosz, Kolophón, Pülosz, Argosz, Athéna.
Legvalószínűbb születési helye Szmürna, az eredetileg aiol, de korán ión befolyás alá kerülő város. Bizonyosnak tűnik, hogy Homérosz hosszú ideig tartózkodott Khiosz szigetén, ahol nevét és mesterségét a homéridák, e költő-énekesek egy iskola - vagy papi testület - tagjaiként vitték tovább. Lehetséges, hogy Iosz szigetén halt meg; itt hónapot neveztek el róla, sírját pedig kultikus tisztelettel övezték. Bizonyosnak látszik, hogy a költőt erős szálak fűzték a kis-ázsiai partvidékhez, az ión szigetekhez; erről tanúskodik az eposzok nyelvhasználata, az ión nyelvjárás.
A Homérosz-filológia, az eposzokkal és szerzőjükkel kapcsolatos tudományos vizsgálódások kezdete a Kr. e. 4-3. századra tehető. Az alexandriai filológusok - Zénodotosz, Arisztarkhosz - elsősorban a homéroszi szövegek hiteles megállapítására, a betoldások kiszűrésére, a szövegben rejlő tartalmi ellenmondások feltárására helyezték a hangsúlyt. Ekkor kérdőjelezték meg először Homérosz szerzőségét a két nagy eposzon kívüli művekkel kapcsolatban. Tőlük származik az eposzok mindmáig érvényes énekekre osztása.
A 18. sz. végén Friedrich A. Wolf vonta először kétségbe tudományos érvekkel a közös szerzőséget, s mindkét eposzt különálló dalok gyűjteményének tekintette (Prolegomeno ad Homerum, 1795). A hatalmas filológiai apparátust felvonultató tanulmány ellenében Goethe költői érzékenységgel mutatott rá, hogy az eposzok esetében - „... akár Homérosznak hívják az illetőt, akár csak egy redaktor (szerkesztő) volt...” - művészi tudatossággal szerkesztett, egységes műalkotásokról van szó. Herder nyomán W. Schlegel a homéroszi eposzokat népi költők közös alkotásának fogta fel. A „homéroszi kérdés” azóta sem zárult le megnyugtatóan, az egység elvét valló unitáriusok és a Wolff nézeteit követő analitikusok vitája azonban számos részkérdést tisztázott. Kétségtelen, hogy a homéroszi eposzok előtt is létezett görög epika, ennek szájhagyomány útján terjedt műfaja az arisztokrata családok őseiről szóló mítoszokat elmondó genealógiai ének a homéroszi eposzok legfontosabb műfaji előzménye. A két eposzban más folklorisztikus műfajok nyomát is megtaláljuk: a lakodalmi énekek, siratóénekek, munkadalok, himnuszok, népi eredetű szállóigék több évszázados hagyománnyal rendelkeztek.
Mindkét eposz, különösen az Iliász számos mondakör elemét tartalmazza, amely más-más görög területhez kapcsolódik. A hatalmas mondai anyag azonban a két eposzban erősen megrostálva és gondosan elrendezve jelentkezik, és egy alapmotívum köré csoportosul néhány tematikai csomóponttal. Mindez kizárja azt, hogy különböző eposzok laza egybefűzései lennének a homéroszi művek, sokkal inkább azt feltételezhetjük, hogy a korábbi epikai gyakorlat szintéziseiként tudatos költő keze nyomát viselik. A kompozíció és a világszemlélet egysége egy szerzőre vall mindkét eposz esetében. Továbbra is kétséges marad, hogy az Íliász-költő azonos-e az Odüsszeia-költővel, mivel lényegbevágó különbség van a két eposz világfelfogása között, és formai eltéréseket is megkülönböztethetünk. Mivel azonban mindkét mű a nemzetségi társadalom alkonyának világát vetíti vissza néhány évszázaddal, a történetileg igazolt trójai háború korára, nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy a régi életeszmény, a nemzetségi arisztokrácia hősszemléletének kiúttalanságát és az új embertípust, a hősi múltat is vállaló, mégis az értelem és a furfang fegyverével élő cselekvő hős megjelenését ugyanaz a költő énekelhette meg.
A tíz esztendeig tartó trójai háború utolsó előtti évének 52 napját fogja át a 15 700 hexameterből álló és a hellenizmus tudósai által 24 énekre tagolt Íliász. A trójai mondakör egyetlen epizódját ragadja ki, Akhilleusz haragját, a görög sereg fővezérével, Agamemnón mükénéi királlyal való viszályát, amely a görögök és trójaiak támogatásában megoszló istenek viszályában is átmeneti fordulópontot jelent (Trója bukása már eldőlt), s késlelteti a görögök győzelmét, hiszen a félig isteni származású Akhilleusz visszavonul a harctól. A cselekmény további fő csomópontja Patroklosz, a legkedvesebb barát megölése; a fájdalom Akhilleuszt újra harcra tüzeli, és csatasorba állva megöli Hektórt, a trójai király fiát, az ellenség legnagyobb hősét, bár ismeri a jóslatot, hogy ezt követően nemsokára őt is eléri a végzet.
A világos ívű cselekmény alkalmas mélyebb összefüggések bemutatására. Homérosz a Kr. e. 8. századi vándor-énekesek gyakorlatának megfelelően a harci dicsőség arisztokrata eszményének jegyében formálja meg hőseit, szélesen hömpölygő csataleírásaiban nem fukarkodik az öldöklések borzalmának megelevenítésével, király és nép közt teljes összhangot ábrázol, s a társadalmi hierarchia mintájára teremt rendszert az olimposzi istenek között is. Messze túllép azonban énekes társain az emberi élet teljessége igényével, és az uralkodó hősi ideál tragikumának érzékeltetésével. Ezt különösen a főhős, Akhilleusz jellemének megrajzolásával, istenek és emberek viszonyának ábrázolásával, és egy békés, alkotó élet iránti nosztalgiával, helyenként a rabszolgatartáson alapuló patriarkális királyság igényével éri el.
Az eposz egyetlen fejlődő jellemű hőse Akhilleusz, aki képes a megtisztulásra és az ellenség iránti emberséges magatartásra, még sincs több lehetősége, mint relatíve önállóan vállalni a hősi halált, pozitív tettig már nem juthat el. Viszonylag önállóan cselekszenek az eposz hősei, sorsukat alapvetően mégis az isteni hatalom akarata szabja meg. Nyomasztóan sötét kicsengésű az Íliász mondanivalója, s csak helyenként csillan fel egy teljesebb emberségű élet reménye.
A szilárd kompozíció fontos elemei a múltat és a jövőt a jelennel összekötő utalások, a tömörítés és késleltetés váltásának technikája. Értékes kötőanyag a szerkezetben a hasonlatok sokszínű, a természet s a békés élet szépségét felvillantó áradása, és az állandó jelzők mágikus-kultikus eredetű, nyomatékosító hatása, hasonlóképpen az ismétlődő soroknak motívumok összefüggésére mutató láncolata. Homérosz formaművészetének rendkívüli újítása a hangulati ellenpontozás, ezt következetesen alkalmazza az egész eposzon keresztül; klasszikus példája a pajzskészítés és a pajzson ábrázolt „ideális világ” képe. Az eposz nyelve kifejező erőben gazdag, több nyelvjárás vonásait egyesítő műnyelv, a daktilikus hexameter variációinak bősége a görög nyelv zeneiségének, hajlékonyságának teljes kihasználását segíti elő.
A trójai háborúhoz kapcsolódik Odüsszeusz mítosza is, a háborút követő tíz éves bolyongásának és hazatérésének témáját az utolsó 40 nap történetébe sűrítve énekli meg a 12100 hexameterből álló (ugyancsak 24 énekre tagolt) Odüsszeia. Már az eposz kezdő sorai érzékeltetik az Íliásztól elütő különbséget: a költő tárgyául nem egy eseményt kíván választani, hanem egy hőst, aki számos veszélyen át ért célba, miközben társai önnön hibájukból buktak el. Bár az istenek világa fontos szerepet tölt itt is be, az emberi cselekvés lehetőségei szélesebbre tágulnak, maguk az istenek - a főhőst támogató Athéné kivételével - tisztes távolból figyelik az eseményeket, s csak közvetve avatkoznak az események menetébe.
Odüsszeusz az európai irodalom első pozitív eszményeket megtestesítő hőse, alakjában sűrűsödnek azok a vonások, amelyek a görög rabszolgatartó demokráciában teljesednek majd ki: bár kiváló harcos is, fő erénye a leleményesség, az igazságosság, a minden tudás megismerésének szomjúsága, a kompromisszumokra való képesség, hajlékonyság a jó ügy érdekében, a tapasztalat szülte óvatosság. Végső összecsapása a régi eszményt szinte karikatúraszerűen képviselő kérőkkel egy új típusú emberség győzelmét sejteti meg.
Múlt és jelen Odüsszeusz kalandjaiban is összeszövődik, a betétként elmondott veszedelmek és alvilágjárás az Íliász nyersanyagánál is mélyebb mítoszrétegre mutat, a cselekmény térben is nagyobb területet ölel át - a görög gyarmatosítás első hulláma az eposz megírásának idejére esik. Bár az eposz nyelve, verselése számos azonosságot érzékeltet az Íliászszal, lényeges kompozíciós eltérések is megfigyelhetők: több az első és harmadik személyű elbeszélések száma, csökken a hasonlatok funkciója, gyakoribb a kitérők alkalmazása, és két fő szála van a cselekménynek, hiszen Télemakhosz utazása és Odüsszeusz hazafelé tartó útja egy darabig egymást váltja, és csak végül fonódik össze. Ezek a vonások megfelelnek annak a hangulati különbségnek is, amely a két eposz szemléleti eltéréséből fakad: az Odüsszeia világának derűs az alapszíne, még ha tragikus események ellenpontozzák is.
A két eposz keletkezési idejénél jóval későbbi időszakokban keletkeztek azok a költemények, amelyeket a hagyomány szintén Homérosz neve alatt őrzött meg. Többnyire a Kr. e. 7-6. században keletkezhettek a homéroszi nyelvi és stiláris hagyományokat őrző, elsősorban epikus jellegű, helyenként azonban lírai elemeket is tartalmazó homéroszi himnuszok. Vallási képzeteik alapján datálhatók későbbre, s a későbbi századok költészetében jellemző vonások szerint, mint pl. a Hermész-himnusz vaskos komikuma. Nem tekinthetők Homérosz műveinek a neve alatt fennmaradt szellemes epigrammák sem. Eposzainak tematikáját, nyelvét és versformáját vették alapul, de korántsem szerkesztő művészetét az Íliász cselekményét megelőző történeteket és az Odüsszeiát folytató eseményeket megverselő ciklikus költők. Közülük egyesek neve és néhány mű címe is ismert, de csak töredékek maradtak eposzaikból, ugyanúgy, mint az ismeretlen szerzőjű Margitész című komikus eposzból.
Az Íliász paródiája, a Békaegérharc teljes egészében megőrződött, s lényegében a közvetlen Homérosz-utánzások véget jelzi. A következő évszázadokban a két nagyeposz a görög műveltség szerves részévé, az iskolai oktatás kötelező tárgyává vált, miután a rapszódoszok lantkísérettel történő szóbeli hagyományozása után, állítólag Peiszisztratosz athéni türannosz idejében végleg lejegyezték.
Homérosz hatása a világirodalomra, az emberiség szellemi fejlődésére szinte felmérhetetlen. „Amint a világ egy csodával, a világteremtéssel kezdődik hasonlóképp az irodalomtörténet első ténye is csoda (és egyben a világ teremtése). Homérosz eposzai, a legrégibb irodalmi emlékek, mindjárt a legtökéletesebb művek közé tartoznak, és eljövendő évezredek számára mintául szolgáltak a költészetnek” - írja Szerb Antal. „A költők vagy, ami mindegy, az olvasók... sosem kételkedtek benne, hogy a homéroszi művészi alkotások, amilyent csak egyetlen, magas kultúrájú költő alkothat. Nehéz is ebben kételkedni. Az Íliász és Odüsszeia csöppet sem hasonlítanak valami primitív őskölteményre... A világirodalom első költője bizonnyal nem az a vak koldus, a hitregei szent agg, akinek a legrégibb vallási himnuszokat is szívesen tulajdonította az antik hagyomány. Ez a kóbor lantos magának a költeménynek lapjairól s alakjai közül léphetet elő” - írja Babits Mihály.
Hellaszban hozzá igazodtak az epikusok, belőle merítettek a lírikusok, drámaírók, valóságos kultusza volt. Platón szerint Homérosz „nevelte meg Hellaszt”. A két poszt vette mintául Vergilius Aeneis megírásához, majd a 13. századi Nyugat-Európában Vergilius műve közvetítette a homéroszi példát, míg Bizáncban a két eposz közvetlenül hatott. A klasszicizmus időszaka óta mint az eposz műfajának utolérhetetlen prototípusait és az európai költészet páratlan remekeit tartják számon. Az eposz kialakulása hazánkban is (Zrínyi, Vörösmarty) a Vergilius által közvetített homéroszi művészet termékenyítő erejével ment végbe. Az eposzok hatása azonban nem csak formai, hanem tartalmi is. Az antik mitológiai témák Homérosz megfogalmazásában öröklődtek az utókorra, és váltak főleg a dráma- és operairodalom, a képzőművészet kimeríthetetlen forrásává.
Nálunk Homérosz első tolmácsolója Janus Pannonius volt, aki csupán egyetlen jelenetet, Diomédész és Glaukosz találkozását (Íliász, VI. ének) ültetett át latinra. Kölcsey Ferenc kísérletezett először hexameteres fordítással, az Íliász első énekének részletét magyarította az 1800-as évek elején. A teljes homéroszi mű tartalmában és formájában hű magyar fordítása Vályi Nagy Ferenc - a magyarítás indította el az ún. Íliászi pört, az első magyar szerzői-tulajdonjogi vitát -, Szabó István, Baksay Sándor, Kemenes-Kempf József, Vértesy Jenő, Csengery János, Télfy Iván, Csokonai Vitéz Mihály (Békaegérharc), Gulyás Ferenc, Juhász László és Mészöly Gedeon munkái és kísérletei után, Devecseri Gábor nevéhez fűződik: Odüsszeia, 1947; Íliász, 1952, Homéroszi költemények, 1960.