Német költő
1770. március 2-án született hivatalnokcsaládból a Neckar menti Lauffenben.
Apját, aki kolostori jószágkormányzó volt, korán elvesztette, és anyja másodszor a nürtingeni polgármesterhez ment férjhez. Félszegsége, életidegensége hamar megmutatkozott, ezért teológusnak szánták. A maulbronni kolostori iskolában, majd a tübingeni egyetem teológiai karán végezte tanulmányait. Itt előbb a vele egykorú, ifjú Hegellel, majd Schellinggel kötött barátságot. A felvilágosodás szerzőit, Schillert, Kantot, a „Sturm und Drang” szerzőit tanulmányozták, az ortodox teológiai tanokhoz nem éppen közelálló szerzőket. És az a lázas izgalom se nagyon illett az eljövendő békés sváb falusi lelkészhez, amely a francia forradalom hírére töltötte el őt és társait. Politikai klubot alapítottak, és 1793-ban Robespierre jakobinus diktatúrája idején „szabadságfát” állítottak a tübingeni piactéren és ujjongva körültáncolták.
Schiller volt a példaképe, és csakhamar ő lett a pártfogója, atyai támogatója is. A papi hivatást elutasító Hölderlinnek házitanítói állást szerzett művelt barátnője, Charlotte von Kalb fia mellett, a Meiningen melletti Waltershausen kastélyában. Hölderlin nagy ambícióval vetette magát a nevelői munkába, de tanítványának makacs, durcás ellenállása és a hiábavaló vesződés nemsokára felőrölte az energiáit. Többre vágyott és lemondott állásáról. A Kalbéktól kapott végkielégítéssel 1794-ben Jénába ment, és itt a költő- és filozófus-óriások között szerette volna elismertetni magát. Ám Schiller, minden jóakarata ellenére, csak saját epigonját látta benne, Goethe kallódó féltehetségnek vélte, Fichte metafizikai előadásait pedig hiába hallgatta, nem hajlott rájuk. Nyomorúságos anyagi helyzete és befelé forduló, zárkózott természete miatt sem találta helyét a weimari és jénai titánok között.
1795-ben egy gazdag frankfurti bankár házához került nevelőnek, és itt rajongó szerelemre gyúlt az öregedő bankár ifjú felesége, Susette Gontard iránt. Hozzá intézett verseiben Diotimának nevezte őt Platón Lakomájának jósnője nyomán, aki Szókratésznek felfedi a szerelem titkát. Alig-alig mondható szerelemnek, ami három esztendőn át egybefűzte őket, inkább érzékeken túli szellemi-lelki közösségben találtak egymásra. Diotima ugyanúgy valami isteni harmóniát testesített meg Hölderlin számára, mint az örökkévaló természet, az elemek és a velük tökéletes összhangba olvadó görögség. 1798-ban a férj megelégelte a platonikus idillt, és megalázóan kitessékelte Hölderlint, aki ezután újabb házitanítóskodásokkal próbálkozott, de egyre rövidebb ideig tartott ki egy helyen. 1801-ben egy bordeaux-i borkereskedő házánál talált nevelői állást, ám elméje kezdett elborulni, és egy év után hazatért. Állítólag gyalog tette meg a több mint ezer kilométeres utat. 1807-től csendes elmeháborodottként élte le hátralévő hosszú évtizedeit egy tübingeni asztalosmester házában. 1843. június 7-én halt meg.
Hölderlin Klopstocktól és Schillertől kölcsönzött hangnemű és eszméjű himnuszokkal kezdte költői pályáját. Az „emberiség eszményeit”, a barátságot, a szerelmet, a szépséget, a szabadságot magasztalta. Megverselt absztrakciót úgy próbálta életre kelteni, hogy a természet harmóniájának élményét lehelte beléjük. Ezt a természetélményt az idillikus Neckar-menti táj ihlette, amely kezdettől fogva menedékül kínálkozott a közvetlen környezet mostoha társadalmi valósága elől, de belejátszottak antik mitologikus képzetek is, a görögség Winckelmanntól származó eszményített képe nyomán.
Költészete a Diotima-élmény nyomán bontakozott ki a maga szépséges, titokzatos fenségében. Diotimában az elveszett és elemi erővel visszavágyott „aranykori” harmónia istennőjét látta. Ez az eszmény közeli rokona volt a klasszika szépségeszményének, amelyet az antikvitás ihletett. De Hölderlin vágyódása Hellász harmóniája után zaklatottabb, fájdalmasabb, személyesebb volt, mint a klasszika nagyjaié. Az eszmény magabiztos, munkás művelése helyett ő romantikusan sóvárgott rá és elvesztését panaszolta.
Az isteni harmónia vágya és képe Hölderlinnél mindig a természetélményből fakad. De az ő természete nem Goethéé, nem az ellentétek egységében látott, a változásban a maradandóságot őrző természet, hanem az ősi, bonthatatlan, egyszerű létezés és a majdan újra eljövendő aranykor természete. Az aranykorban a természettel meghasonlott társadalom újra természetté válik, és az ember beleolvad abba a mindenségbe, amelyből vétetett, és amelyből kiszakadván éltető elemét vesztette el:
Az esti égen fölragyog a tavasz,
rózsák virulnak, és az arany világ
derengve ring; ó bíbor felhő,
vígy oda át, hadd omoljon ott fönn
párába, fénybe a szerelem s a kín!
(Esti ábránd - Abendphantasie. Rónay György fordítása)
Hölderlin egyik leggyakrabban használt szava az arany, amely mindig az elvonatkoztatás eszköze: az ihlető természeti élményt mitikus szférákba lendíti. Hasonló funkciója van a szintén gyakran használt virág és virágzás szavaknak: a növényi lét harmóniáját idézik egyszerre konkrét és átvitt értelemben. A természeti élmény mitizálása: ez a hölderlini vers alapképlete.
A természetben kifejeződő istenivel Hölderlin sugalmazása szerint a görögség idején került összhangba az emberiség. Ahogy Hölderlin saját természeti élményei valóságosak, közvetlenek voltak, kezdetben a görögség is valóságos történeti képződmény volt számára, még ha csak kulturális közvetítéssel juthatott is el hozzá. Ez az antikvitás-kép később szintén átszellemült, mitizálódott. A Hüperión sorsdalában (Hyperions Schicksalslied) „alvó csecsemőként lélegző égiekről” van szó, akiket nehéz pontosan meghatározni, de leginkább a görögök antropomorf isteneivel azonosíthatók. Szűzi lét bimbójából virágzik örökre szellemük, „boldog szemeikből / pillant csöndes, / tiszta öröklét.”
E mitikus régiókba telepített virágzó léthez képest:
Nékünk más adatott. Ne lehessen
nyugvásunk-helye.
Tűnnek, buknak
a szenvedők,
vakon, egy
óráról a másra, mint
a víz verődik
kőről kőre,
éveken át a bizonytalanba.
(Hüpérión sorsdala. Tandori Dezső fordítása)
Ám a vakon sodródó, helyét nem lelő, szenvedő modern embernek is vezércsillaga lehet a görögség örök eszménye, csak meg kell küzdenie érte. A költő küldetése éppen az, hogy felfedezze és fennen hirdesse a történelemfölötti példát, állja födetlen fővel Isten zord viharát, s dallá formálva átnyújtsa a népnek az ég adományát. A Szigettenger (Der Archipelagus) című hatalmas elégia ezt a feladatot tölti be: valóságos enciklopédiába foglalja az eszményi görögség sugaras szépségeit, hogy bevilágítsa velük a jelen szürkeségét. Átélhető, beteljesült valóságként Diotima sugározta arany derűvel ezt a szépségeszményt (Diotima, Este - Geh unter, schöne Sonne, Menon panasza Diotimáért - Menons Klagen um Diotima). A görögség felől érthetők meg Hölderlin hazafias versei is: a német nyomorúság helyébe a klasszikus hazaeszményt álmodja meg, az egységes, egészséges, szabad Németország utópisztikus képét (A német éneke - Gesang der Deutschen, Germánia - Germanien). A görög poliszdemokrácia és a francia republikánus ideálok ihlette kép itt megint csak mitikus absztrakciókba oldódik.
1797-ben jelent meg Hölderlin eszméinek összegzéseként a Hüperión (Hyperion) című lírikus, eredetileg prózában (1794), majd versben is megírt, végül prózaverses formában átfogalmazott regénytöredék első része, 1799-ben a második. Az antik görögség bűvöletében élő, 18. századi újgörög ifjú hányattatásairól és bolyongásairól szóló, parttalan áradású nagy belső monológban szinte vallásos átszellemültséggel ölt alakot az elvágyódás a kiábrándító valóságból az isteni harmóniába. Hüperion csatlakozik a török elnyomás ellen lázadó görögökhöz, ám a szabadságharc elbukik, és Diotima, Hüperion szerelme belehal a kétségbeesésbe. Hüperion Németországba menekül, ahol siralmas állapotokat talál, majd Görögországba visszatérve remeteként próbál „üdvözült önfeledtségben visszatérni a természet egészébe”.
A Hüperiónban ábrázolt csalódás és remetei átszellemülés annak a személyes megrázkódtatásnak a nyomait viseli magán, amely a Gontard-házban érte a költőt. Ám mind a személyes élmény, mind az epikai történés feloldódik a hölderlini monológ parttalan áradásában. Akárcsak a versekben, itt is a végtelenség és az időtlenség mitikus ködébe vesző, isteni principiummá emelt eszményt ostromolja Hölderlin, szinte természetvallássá szublimálva kudarcait. Amit viszonylag igénytelenül és elmosódottan példáz a történet, azt annál bűvöletesebb, kábítóbb érzékletességgel sugallja Hölderlin költői prózája: a valóság kiábrándítóan elégtelen az eszményért áhítozó embernek, csak a gondolat elvont régióiban ígérkezik számára beteljesülés.
1798-99-ben Empedoklész halála (Der Tod des Empedokles) címmel Hölderlin drámába fogott, amelyből több változat is készült, de végső formájában is töredékes maradt. Ahogy a Hüperion nem igazi regény, az Empedoklész nem színpadra szánt dráma, hanem inkább költemény. Empedoklész görög természetfilozófus volt a K. e. 5. században, és azt testesítette meg Hölderlin számára, amit ő a maga hivatásának tekintett. Empedoklész eszerint filozófus, pap, költő és népvezér egy személyben. Vakmerően istennek képzeli magát, majd megértvén, hogy elszakadt az emberektől, akikhez tartozik, az isteneknek szóló áldozatul az Etnába veti magát, hogy visszaadja a természetnek, ami az övé.
Az utóbbi időben egyesek kétségbe vonták, hogy Hölderlin csakugyan megőrült, s felvetették, nem színlelte-e csupán a tébolyt, mert másképp nem bírta volna elviselni a valóságot, a forradalmi reménységek és az aranykori álmok meghiúsulását. E találgatások pszichiátriai szempontból hiábavalóak, mert kellő dokumentumok híján és a fogalmak tisztázatlansága miatt nem lehet egyértelműen válaszolni rájuk. Irodalmi szempontból az a döntő, hogy a megháborodás mezsgyéjén született még néhány nagy Hölderlin-himnusz: félelmetesen szép és titokzatosan homályos, eksztatikus látomásokba vesző nagy versek, mint a Rajna (Der Rhein) vagy a Patmosz (Patmos). Ezekben Hölderlin úgy feszíti a végsőkig a nyelv kifejezési lehetőségeit, hogy mintha már a 20. századi költészet bizonyos formáit előlegezné. Később azonban, egy-két kísérteties fellángolástól eltekintve, mint Az élet felén (Die Hälfte des Lebens), költői ihlete elapadt. Az élet felén azonban egymagában is érzékelteti: olyan fájdalmat rótt költőjére a sors, olyan télbe dermesztette, amelyből nem lehetett többé föleszmélni.