Szovjet-orosz regény- és drámaíró, elbeszélő, publicista
Eredeti neve Alekszej Makszimovics Peskov.
Nyizsnyij-Novgorodban (ma: Gorkij) született 1868. március 28-án.
Apja asztalos volt, fiatalon meghalt. Gyermekéveit a „nagyon vallásos, kegyetlen zsarnok és betegesen fösvény” anyai nagyapjánál töltötte, anyját is korán elvesztette, csak a „csodálatosan jó” nagyanyjától kapott szeretetet.
Nyolcéves korában inasnak szegődtették, ettől kezdve az „emberek között élt”, kifutófiú, ikonfestő, hajósinas és teherhordó volt, s gyalog bebarangolta Oroszország különböző tájait és a Kaukázust. 1888-ban a narodnyikokhoz tartozó fiatal értelmiségiekkel került kapcsolatba, emiatt 1889-ben letartóztatták; ettől fogva állandó rendőri felügyelet alatt állt, 1892-ben Tifliszben száműzött forradalmárokkal, köztük marxistákkal ismerkedett meg. 1892-ben a tifliszi Kavkaz című lapban jelent meg első, Makar Csudra, 1901 című elbeszélése, s még ebben az évben szülővárosában és Kazanyban is közlik tárcáit. Írói indulásához Korolenkótól kapott tanácsokat és támogatást, s neve hamarosan széles körben ismertté vált, az 1898-ban megjelent Ocserki c. gyűjteményes kötetének darabjait néhány év alatt számos nyelvre lefordították.
1902-ben az Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta, de a cár személyes utasítására érvénytelenítették a döntést, mire Csehov, Korolenkó és mások is lemondtak tagságukról. Erre az időre esik Gorkij személyes találkozása Lev Tolsztojjal és Csehovval; a következő években kibontakozott széles körű irodalomszervező tevékenysége is. Az 1905-ös forradalom aktív résztvevője volt; kiáltványában az önkényuralom megdöntésére hívta fel a tömegeket, letartóztatták, de a nemzetközi közvélemény nyomására kiengedték a Péter-Pál erődből. 1905-ben belépett a bolsevik pártba, ez év őszén találkozott először Leninnel. Gorkij tekintélyével és pénzzel is támogatta a pártot; annak döntése alapján hagyta el 1906 elején Oroszországot. Az USA-ba utazott, hogy a forradalom támogatására megnyerje a külföldi munkásságot és értelmiséget, de Amerikából a cári kormány követelésére távozásra kényszerült; ekkor Capri szigetén telepedett le, s hét termékeny évet töltött itt. A forradalom vereségét követő eszmei válságot ő sem tudta elkerülni, időlegesen Bogdanov és társai „istenépítő” filozófiáját követte, amiről Gyónás, 1908 című regénye is tanúskodik.
1913-ban a cári kormány amnesztiája alapján hazatért. Élesen elítélte az 1. világháborút. 1915-ben folyóiratot alapított, amelynek szépirodalmi rovata tömörítette a demokratikus szellemű írókat, és sok fiatal tehetségnek adott publikációs lehetőséget. Az októberi forradalmat korainak tartva kételkedett a tartós munkás-paraszt szövetség lehetőségében. Lenin befolyására felülvizsgálta nézeteit.
Világirodalmi kiadót szervezett, folyóiratot alapított, nevéhez fűződött az új irodalom sok fiatal tehetségének felfedezése is. 1921 nyarán tüdőbetegségének gyógyítására - Lenin tanácsára - külföldre utazott, 1924-től Sorrentóban élt. 1928-29-ben hazalátogatott. 1931-ben tért véglegesen vissza a Szovjetunióba. Ellentmondásos szerepet játszott az irodalmi és politikai életben. Előkészítője, majd elnöke és programadó előadója volt az egységes írószervezet 1934. évi, első kongresszusának.
1936. július 18-án halt meg Gorkiban, Moszkva mellett, vélhetően megmérgezték.
A fiatal Gorkij Konovalov, 1897; Cselkas, 1895; Az Orlov házaspár, 1897 című, romantikus és naturalista hangot váltogató elbeszéléseiben egy irodalmilag feltérképezetlen világot tárt fel, az „ötödik rend” mezítlábasait, spontán lázadókat, akikkel maga is együtt érez, de bírálja is a „csavargók szabadságának” illúzióit.
A leány és a halál, 1917; Az öreg Isergil, 1895; Dal a sólyom- madárról, 1903 című elbeszéléseiben és költeményeiben a közösségért küzdő ember eszményeit vázolja fel, a valóságból a népmesék fantasztikus világába emelve hőseit.
Első korszakát Foma Gorgyejev, 1899 című regényével zárja, amelyben egyúttal új témájának nyitányaként elkezdi az orosz polgárság analízisét. Részben ehhez kapcsolódnak a századforduló demokratikus szellemű mozgalmait erősen befolyásoló színművei is. Kispolgárok, 1901 című, Csehov művészi eszközeit, kompozícióját követő drámája a kispolgári léttel szembeforduló Nyil figurájában először viszi színpadra a társadalom új hősét, az öntudatra ébredt munkást.
A liberális értelmiség hangzatos frázisokkal leplezett álforradalmiságát gúnyolja a Nyaralók, 1904; A nap fiai, 1905; Barbárok, 1906 című, gondolatilag összefüggő drámáiban.
Amerikai tartózkodása alatt írja a szocialista eszmeiségű irodalmat, az ún. szocialista realizmust megalapozó, agitatív erejű Az anya, 1906 című regényét. Főhőse, Pelageja Nyilovna, a fiatal bolsevik forradalmár anyja, elnyomott, félénk asszonyból a forradalmat megértő, abban életének értelmét megtaláló, szimbolikus erejű hőssé magasodik. A ma már sematikusnak tartott regényből Pudovkin készített hatásos filmet. Maga Gorkij mindvégig egy aktív, optimista irodalom eljövetelét hirdette. 1934-ben így határozta meg az új művészet lényegét: „A szocialista realizmus igenli az életet mint cselekvést, mint alkotó munkát, amelynek célja az ember legértékesebb képességeinek állandó fejlesztése, hogy legyőzhesse a természet erőit, egészséges és hosszú életű legyen, boldogan éljen a földön, amelyet szükségletei szüntelen növekedésének megfelelően teljesen az egy családdá egyesült emberiség gyönyörű otthonává akar varázsolni.”
Gorkij Capriban írt fontosabb műveiben: Okurov városka, 1909 és Matvej Kozsemjakin élete, 1910-11 az álmos, tehetség- és gondolatpusztító vidéki orosz élet, a kispolgárság világának felkavaró képét nyújtja.
Gyermekkorom, 1913-14; Inasévek , 1916; Az én egyetemeim, 1923 című önéletrajzi trilógiája, a kis Aljosa Peskov fokozatos világbefogadásának, önmagára eszmélésének, emberré válásának gondos elemzéssel végigkövetett rajza - hátterében az akkori orosz valóság „ólmos aljasságaival” és ugyanakkor Gorkijnak az emberek alapvető tisztaságába és felemelkedésébe vetett hitével.
Gorkijt a századforduló óta foglalkoztatta az orosz polgárság útjának, egymást váltó nemzedékeinek témája, amelyet a kompozíció és az emberábrázolás szempontjából legtökéletesebben Az Artamonovok, 1925 című családregényében bontakoztatott ki. A mű bemutatja a tőkéscsalád felemelkedését és bukását, a vagyonszerző, harácsoló nagyapától az enervált, tehetségtelen újabb nemzedék törvényszerű összeomlásáig.
Gorkij a 30-as évek elején ismét a drámához tér vissza, e korszakának legjobb darabja a Jegor Bulicsov és a többiek, 1932, amelyben a forradalom hajnalán, bukásának pillanatában lépteti fel az osztályának történelmi kudarcát meglátó polgárt.
1925-től haláláig dolgozott befejezetlenül maradt Klim Szamgin élete című, nagyszabású „regénykrónikáján”, amelyet méltán tekintett életműve összegezésének: „Valamennyi osztályt, minden áramlatot, irányzatot... ábrázolnom kell. Megmutatni, hogyan éltek, mint gondolkodtak, milyenek voltak belülről ezek az emberek.” Klim figurájában sikerült összegeznie hosszú ideje érlelt mondanivalóját a félrehúzódó, közömbös kispolgárról: ő próbálja végig az orosz értelmiség különböző kísérleteit, útjait, mindvégig megmaradva az individualista polgár pozíciójában. A regény befejező részének vázlata szerint a tömeg ellenségeként s áldozataként pusztul el.
Gorkij rendkívül sokoldalú publicisztikai és elméleti munkássága a kultúra, az irodalom és a művészet szinte valamennyi ágára kiterjedt. Esszészerű visszaemlékezéseket írt Leninről, Lev Tolsztojról, Korolenkóról, és számos érzékeny, polemikus cikket az új szovjet irodalom alkotói-személyi gondjairól. „A munkásosztály intellektusának diadala ő, egyénisége és a proletariátus egymástól elválaszthatatlanok” - írta róla R. Rolland.
Gorkij életművének legmaradandóbb, máig ható alkotása az Éjjeli menedékhely 1902. „Úgy gondolom, hogy a ”hétköznapit„ alapozásnak kell tekinteni, amire majd felkerül a kép. És részben anyagnak is, amellyel az író teljesen szabadon bánik. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hétköznapi egyre cseppfolyósabb, s hogy a 19. század hétköznapja ma már nem létezik az író számára, ha csak nem éppen történeti regényt ír. A művész szemében nincs valamennyire is maradandó forma, a művész nem ”igazságot„ keres, ő megteremti az igazságot. ” - vallotta Gorkij a drámája kapcsán, mely a korszak egyik leghatásosabb színműve, „az elesettség, a mélyre zuhanás, és ugyanakkor a konvenciók nélküli emberség iránti vágyódás darabja” (Szabolcsi M.).
Babits szerint a századforduló táján „a színpadon azoknak a műveknek volt legnagyobb sikere - így pl. az Éjjeli menedékhelynek -, amelyek legjobban hasonlítottak a modern regényhez”. De Gorkij művének rendkívüli hatását fokozta a robbanásig feszült oroszországi társadalmi helyzet is.
Az első két felvonás Kosztiljov menhelyének „festetlen és piszkos” tárgyakkal berendezett sötét, barlangszerű pincéjében, a III. felvonás tágabb teret igénylő történései ugyanennek (nem kevésbé nyomasztó) lomos, gazos udvarán játszódnak. Az utolsó felvonásban az eredeti belső tér átalakításai jelzik a „szereplőváltozásokat”. Valósághű miliőábrázolásával a századforduló naturalista színezetű társadalmi drámáját sejtetné a mű, de az író már az eredeti címmel - ’Mélyben’ - is kifejezi, hogy a mélybe zuhant emberek sorskérdései, életlehetőségei foglalkoztatják, a környezet másodlagos.
Az atmoszférateremtésen kívül a csehovi dramaturgia számos más elemét is alkalmazza a szerző: feltűnő a hagyományos drámaszerkezeti elemek hiánya, a cselekményt helyettesítő, párhuzamosan futó sorsok rajza. Az Éjjeli menedékhely kényszerűségből összezárt emberek lazán fűzött életképsorozata: minden felvonás - amely tagolásnak nincs nagy jelentősége - egy-egy villanás az egymástól független, de azért kölcsönhatásban álló szereplőcsoportokról. A szerkesztetlenség - a töredezettség hatásával - az élet folyamatszerűségének élményét adja. A lassú tempó a változatlanságot sugallja, ugyanakkor a szerzői utasítások szerint egyetlen napba sűrítettnek tűnhet a drámai jelen: kora reggeltől éjszakáig történnek az események. A megjelenő szereplők számára csak a pillanatnyi jelen a létező idősík; az ő időképzetükben ez maga az örökkévalóság. („Fél éve élek itt, de mintha hat esztendő lett volna”, Klescs).
A hátteret, a felszínt a hétköznapi tevékenységek állandó ismétlődése, a kialakított szokásrend, életritmus adja: piacozás, sértegetések, ivás a kocsmában és a menhelyen, kártyázás dámajáték, stb.. A hajnaltól éjszakáig tartó jövés-menést állandóan ismétlődő hanghatások (üvöltözés, fütyörészés, éneklés, csikorgás, ajtócsapkodás) kísérik.
Minden felvonás kegyetlen mozzanattal végződik: az elsőt Natasa megverése, a másodikat Anna halála zárja; a harmadikat az összetűzés, a tulajdonos megölése és Natasa gyanúsítása - hogy Pepel egy húron pendül Vasziliszával - fejezi be; az utolsóban a Színész vet véget életének.
A felvonásonként bekövetkező, legfeljebb néhány percig ható halálesetek nem okoznak fordulatot: Anna természetes halála megváltás, a gazember Kosztiljov megölése Pepelnek ugyan tragédia, de mindenki másnak megkönnyebbülés, a Színész öngyilkosságának tragikum-lehetőségét pedig azonnal kioltja Szatyin cinikus megjegyzése: „elrontotta a nótát”. („Mindig így van: születnek, élnek, meghalnak, mire való ez a sajnálkozás?” - ez az alaptónus a meghatározó). Minden megy tovább, az utolsó jelenetekben „a felvonás végéig még néhány alak, férfi és nő bejön, levetkőznek, lefekszenek”, a megüresedett helyekre azonnal új figurák költöznek.
A nyitó jelenetekben tizennégy szereplő „vonul fel”. A kezdeti „állóvízbe” hoz (gondolati) mozgást Luka betoppanása; közben pedig Vaszilisza intrikája, dühkitörése, majd bosszúja nyílt összeütközést okoz: Pepel tettlegességig fajuló összecsapása a dinamika erősödését, a tempó gyorsulását hozza létre. A harmadik felvonás végére így a feszültség csúcspontra jut, de Gorkij nem ekkor, hanem egy reflexiós felvonás csatolásával zárja a művet: a figurák tisztázzák-értékelik Luka szerepét, beszélgetnek a (csak ábrándjaikban létező) jövőről. Kiút, menekülés nincs, aki változtatni akart helyzetén, belebukott: Pepel börtönbe került, Natasa eltűnt, a Színész megölte magát. Megoldás és katarzis nélküli a lezáratlan befejezés; a társadalmi válság, a munkanélküliség, az egzisztenciális gondok „a mélyből” megoldhatatlanok.
Gorkij nem törekszik arra, hogy kifejtse alakjai életútját - sok egymás mellett élő, egyéni sorstragédiát villant fel. Nincs főhős, középponti szereplő, az események fő vonulata azért Vaszka Pepel menekülési kísérlete, mert egyedül ő kerül valós döntéshelyzetbe: ellenálljon-e Vaszilisza zsarolásának, megfogadja-e Luka tanácsait? A konfliktusok, a helyzetből adódóan is, a kezdettől fennállnak a gátlástalan, zsugori, egymással is kegyetlenkedő szállásadó Kosztiljov-házaspár és a lakók között. Pepel helyzete azért veszélyes, mert nemcsak nem enged Vasziliszának, hanem éppen annak húgával szeretne megszökni. (Az első felvonástól kezdve sejtető előreutaló megjegyzések sora hangzik el: ölje meg Kosztiljovot és vegye el az asszonyt, tartsa távol magát; Pepel „egy ilyen nyavalyás miatt” nem akarja elrontani az életét stb..) Natasa brutális bántalmazása után az indulatos Pepel akaratlanul okozza Kosztiljov halálát, viszont így - a sors tragikus iróniájaként - valóban Szibériába kerülhet, csak nem saját választásából. /A „mezítlábasok” közötti, hamar italba fojtott nézeteltérések megmaradnak az összeszólalkozások szintjén. /
A dialógusfoszlányokból felsejlenek az egyéni életutak, néhányuk múltjából, idekerülésének okairól is kapunk információkat - a lajstrom bűnügyi krónika. Klescs büszke munkásember, nem akar a „naplopók” közé süllyedni, lenézi és lekezeli őket. De egész életében verte tüdőbajos feleségét, s Anna temetési költségeire végül még szerszámai is rámennek. A sapkakészítő műhelyétől megfosztott Bubnov vasdarabbal ütötte hűtlen feleségét; a Színész, a hajdani hamleti sírásó, először a hitét vesztette (pedig szerinte a „tehetség, az az ember hite önmagában, a tulajdon erejében”), majd emlékezetét az egész „organizmusát” megmérgező alkoholtól. Az előkelő családfáját emlegető, sikkasztásért ült Báró már négykézláb ugatásra is hajlandó egy fél üveg italért. A sor folytatható, csupa szerencsétlen, ágrólszakadt, megnyomorodott figura; az események már nem változtatnak rajtuk, a jellemek nem változnak. Céltalanságukat, kiábrándultságukat jelzik állandóan ismétlődő alapkérdéseik: „miért él ez az ember?”, „valójában mit lehet várni?”(Natasa), „miért éltek? minek?”(Színész), „hol az igazság? élni nem lehet, ez az igazság” (Klescs). Rákényszerülnek a bűnre (lopás, prostitúció, hamiskártya), mert „ha elkezdenek becsületesen élni, akkor három nap alatt éhen döglenek” (Ferdenyakú). /Az egyetlen, tisztának megmaradt jellem, Natasa, családi katasztrófája után eltűnik a kórházból. /
Mindegy, hogy áldozatok (akik itt születtek: Pepel, Kvasnya, Aljoska, illetve akik szándékuk ellenére kerültek ide: Klescs, Tatár) vagy felelősek mélyre jutásukért (a sikkasztó Báró, a gyilkos Szatyin, az alkoholista Bubnov és Színész), kitaszítottságuk közös, egyenlők a bajban, „itt nincs úr”, „csak a meztelen ember maradt”. Durvák, gorombák, önérzetüket már régen elvesztették; kirekesztettek, nincs munkájuk, nincsenek céljaik. A múltidézés, az alkohol, a hazugság pillanatnyi enyhülést hozhat ugyan, de a tagadás, a hiány a domináns elem: „a földön minden ember fölösleges”, „ami maradt, az csak semmiség” (Bubnov), „kimegyek és lefekszem az utca közepére, gázoljanak el ... én semmit se akarok”(Aljoska), „én semmire sem vagyok jó, és nincs nekem semmim”, „ti csak rozsda vagytok” (Nasztya), „név nélkül nincs ember, még a kutyáknak is van nevük” (Színész), „nincs hová mennem”(Natasa). A szavak elvesztették jelentésüket („meguntam én az összes emberi szavakat”, Szatyin); az erkölcsi értékek feleslegessé és nevetségessé váltak, a cinikus-kiábrándult közeg érvénytelenítette jelentésüket: „A lábukra csizma helyett nem húzhatnak se becsületet, se lelkiismeretet”(Pepel).
A vázolt esetek sokasága általános társadalmi válságot tükröz; „a szereplők minden egyedi látszatuk ellenére absztrakciók, melyeknek segítségével a korabeli Oroszország helyzetének lényege” (Bécsy T.), és egy általános emberi léthelyzet jeleníthető meg.
Már az első szavak tónusa visszaadja az itteni érzelmi-gondolati szférát („Te mit röfögsz?/ Neem..../ Hazudsz!”); a hagyományos dialógusalkotás helyett a sokhangú monológtechnika új változata alakul ki. A gondolatfoszlányok, befejezetlen mondatok között kevés a viszontválasz, és a kimondott szövegeknél több az elhallgatás, kihagyás (a kipontozás a leggyakoribb írásjel). Szellemeskednek, heccelődnek, gúnyolódnak (a Báró Nasztyán, végül a lány a Bárón csak azért, hogy megtudja ő is, „mit érez egy ember, ha nem hisznek neki.”).
Ebbe a társaságba toppan be „élesztőnek” a csavargó öregember - vagy titokzatos „zarándok” - Luka az első felvonásban. (Gorkij eredetileg raszkolnyiknak nevezte, fel is kereste az „óhitű központokat” - ennek hatását mutatja Luka története az „igazak földjéről”.) A „kívülről jövő”, változást hozó szerepkörében önmagáról csak elejt egy-egy általános megjegyzést („asszonyt többet ismert, mint ahány hajszál a fején volt”, „sokat verték”), közben figyeli és kiismeri a többieket, s hajtogatja nekik életelveit („az ember megtaníthat a jóra”, „akármilyen is az ember, sohasem értéktelen”). Ellenséges a rendőrrel és Kosztiljovval, átlát a veszélyes Vasziliszán („mérges kígyó”,„rosszabb a piócánál”); egyébként mindenkihez van emberi, biztató szava, pusztán odafigyeléssel, meghallgatással könnyíteni tud helyzetükön. Csak a teljesen kiábrándultak (Bubnov, Báró) utasítják vissza eleve közeledését. Cselekszik is: felsöpör, hogy elkerüljenek egy újabb veszekedést, a Színésznek azt javasolja, hogy máris „tartsa vissza magát” az italtól, támogatja Annát, Natasát rábeszéli, hogy menjen el Pepellel, kihallgatja Pepel beszélgetését, így amikor az már „galléron ragadja Kosztiljovot”, még sikerül közbelépnie. A halálfélelemben haldokló Annát a túlvilági boldogság tudatával nyugtatja, az alkoholista Színésznek egy kórházat ajánl, ahol ingyen kigyógyítják, és majd újra játszhat; a tolvaj Pepelt szibériai meggazdagodás lehetőségével biztatja a távozásra. A többiek által kinevetett utcalányt, aki a „Végzetes szerelem” című csöpögős ponyvaregény hősét saját szerelmének vallja, egyik aforizmájával csillapítja le: „Ha hiszed, az igazi szerelem a tied volt.” Pepel Isten létezését firtató kérdésére egy másik bölcsességgel válaszol: „Ha hiszel benne, van, ha nem hiszel, nincs...” Saját szerepéről azt tartja, hogy „valakinek jónak is kell lennie”; „sajnálni kell az embereket!”; „mert a legfontosabb a hit és a remény.” Bár már készülődött arra, hogy odébbáll, éppen akkor tűnik el nyomtalanul, amikor robban a válság, és tanúskodni kellene Vaszilisza ellen. „Így tűnnek el a bűnösök a jó emberek elől” - jelenti ki Szatyin, aki a krízis pillanatában nemcsak tanúskodni lenne hajlandó, de bűnrészességet is vállalna. Az illúziók összeomlanak Luka eltávozásával. Az öreg a drámatörténet nagy élethazugság-hirdetőinek rokona (vö. Gregers Werle), de Gorkijt leginkább az érdekli, hogy az adott körülmények között segítő vagy gátló-e az önámítás, elfogadható lehet-e az illúziókeltés - ezt elemzi Szatyin a IV. felvonásban. /Ironikus, hogy épp a hajdan gyilkoló távírászra (és főleg részegségében) hatnak Luka tanításai./ A mű nem ad egyértelmű választ, így Lukát a szélhámos hamis prófétáktól a megváltókig sokféleképpen értelmezték, M. Reinhardt pl. egyenesen Krisztust látta benne ... Gorkij szerint „Luka csaló, akit nem sikerült lelepleznie”; egyszer azt nyilatkozta, hogy „Platon Karatajev paródiája, különös, hogy ezt nem veszik észre” - pedig a figura sokakat Tolsztojra emlékeztetett.
A záró felvonásban Luka csalónak minősítése ellen Szatyin tiltakozik: ő védi, megérti az öreget, látja szerepét („erjedésbe hozta az egész társaságot”); rá is úgy hatott, „mint a sav a régi szennyes pénzdarabra.” Szatyin megkülönbözteti a hazugságokat: „Vannak emberek, akik hazudnak, mert megszánják felebarátjukat ... van vigasztaló hazugság, kibékítő hazugság ... aki lélekben gyönge ... és aki idegen nedvekből él - annak kell a hazugság ... Az egyiket fenntartja, a másik emögé rejtőzik ...” Szaggatott töredékekből hangzanak fel himnikus nagymonológjának tételei az emberről. („Az ember az igazság!”, „Tisztelni kell az embert! Nem sajnálni ...”) Gorkij Szatyin gondolataiban fogalmazta meg a „fő kérdést, melyet fel akart vetni: mi jobb, az igazság vagy a részvét? mi szükségesebb?”, de maga is beismerte, hogy „Szatyin beszéde az igazság emberéről homályos. Ezt azonban Szatyinon kívül senki sem mondhatná el, ő pedig tisztábban nem fejezheti ki magát. Már így is idegenül hangzik szájából ez a beszéd.”
Egri Péter szerint „Gorkij plebejus pillantása élesebb szögben lát rá a jelen nyomorúságára s a jövő ígéretére, mint ahogy ez akár Csehov számára is lehetséges volt. Így állíthat Szatyinban Lukával szembe az öreget megérteni és megítélni egyaránt képes ellenalakot, s vonhatja meg történetileg Luka magatartásának érvényességi körét.” /Etikai-gondolati tételeit a Luka-Szatyin páros szállóigévé vált aforizmái tömörítik. /
Az egész mű Gorkij személyes dilemmáit, ellentmondásosságát tükrözi. A naturalista színezetű éles tiltakozás az emberi méltóság megtiprása ellen viszont hatásosnak bizonyult: a mű azt sugallja, hogy a társadalmi viszonyoktól megnyomorított, torzult lelkű, durva figurákban is vannak felszínre hozható értékek: tisztességes életre, munkalehetőségre, szerelemre vágyakoznak. Abban a Vaszka Pepelben, akinek apja egész életében börtönben ült, aki maga már tolvajnak született (már kétszer lecsukták „Kosztiljov miatt”), fogalmazódik meg, hogy „másképp kell élni! Becsületesen kell élni! Úgy kell élni, hogy az ember tisztelhesse önmagát.”
Gorkij szerint ugyanis „rongyokban méltóságteljesebb az ember, mint pl. egyenruhában vagy frakkban. És nem könyörületet, nem részvétet, hanem tiszteletet és félelmet, különösen félelmet kell kelteniük ezeknek az embereknek.”