Orosz elbeszélő, regény- és drámaíró
1809. április 1-jén született Velikije Szorocsinciben, ukrán kisnemesi családban.
A nyezsini gimnáziumi évek után színészettel próbálkozik Pétervárott, de egy évre rá állami szolgálatba lép, melynek közhasznúságában keserűen csalatkozik.
Első elbeszéléseinek sikerével fölhívja magára Puskin figyelmét is, akinek javaslatára a szűkösen élő költőt a pétervári egyetem előadójaként alkalmazzák. Ám történelmi ismereteinek hiányosságára hivatkozva, Gogol hamarosan megválik e pályától. Ettől kezdve csakis az irodalom felé fordul. A tanyasi mesemondók élő beszédét is fölidéző derűs elbeszéléseiben (Esték egy gyikanyai tanyán) a fantasztikumnak, a népi humornak és a „valóságelemeknek” az együttléte még egy természetes és osztatlan emberi világról ad hírt. A patriarchális-nemesi életformának, beidegződéseinek és szokásainak komikumát közvetíti a humorral átitatott gogoli elbeszélés formája is a Mirgorod 1835 című kötetben. Erőteljes, szinte népköltési ihletettséggel írja meg Gogol a hősi kozák múltnak az ukrán krónikákból merítkező történetét (Tarasz Bulba).
A nagyvárosi létnek, a nagyvárosi életformának a megtapasztalása, az emberi otthontalanságnak és gyökértelenségnek érzete azonban az illúzióknak és a külső világnak az egymásra vetítéséhez vezet: hőseinek groteszk, abszurdba hajló rögeszmés gondolkodása mögött a meghasadt emberi létezés törvénye villan elő az ún. Pétervári elbeszélések novellaciklusában. A látszatéletet, a látszatok emberét és a látszatok Oroszhonát kifigurázó darabja(A revizor, 1836) után Gogol a támadások kereszttüzébe kerül, mely elől fedezék híján, külföldre menekül. Rómában állapodik meg, ahol többnyire későbbi életrajzírójának, Annyenkovnak és a megszállott festőnek, Ivanovnak a társaságát élvezi. Ekkor már főművén (Holt lelkek) dolgozik, melynek első kötete a romlott lelkű földbirtokosok világáról nyújt groteszk képet, míg a második kötet kéziratainak szinte teljes egészét, melyben a pozitív típusokról szólt volna - tűzre veti.
Római tartózkodása idején Gogol személyisége meghasadni látszik: a vátesznek, a profétának a meggyőződése, a tévedhetetlenségnek a hite váltakozik benne az önlekicsinyléssel, kárhozottságának tudatával és egész korábbi életművének megtagadásával. Tragikus szakadás áll be Gogolnak s a naturális iskola szellemi vezérének, Belinszkijnek a kapcsolatában. A már-már vallási megszállottságára a bűntudatnak, a depressziónak a hullámai csapnak fel.
Életének utolsó hat esztendejét, melyet egy jeruzsálemi zarándokút előzött meg, Moszkvában tölti, s vagyonát a szegények között szétosztva tengődik 1852. március 4-ig, halálának napjáig.
A Pétervári elbeszélések egy részében Gogol a puskini kisember-témához kanyarodik vissza, bevilágítván a fent és lent társadalmi rögzítettségét és a kisember belső világának szükségszerű elnyomorodását, melyet groteszk történettel tesz képtelenül „valóságossá” és fordítva. A köpönyeg hőse védtelen, emberi kapcsolatokon kívül rekedt kistisztviselő, már-már gyermeki tulajdonságokkal: ártatlan, saját érdekeit föl nem ismerő, karriervágy nélküli figura Akakijevics. Nem véletlenül másol, gyermeki örömmel, s fogadja értetlenséggel társai kegyetlen bántásait. Az „én a te testvéred vagyok” kijelentésében a hős kiszolgáltatottsága, valóságidegensége és a keresztényi szeretetelv szólal meg. Ez a kiszolgáltatottság, s az, hogy életének fő céljává egy új köpönyeg készíttetése válik, teljes mértékben összhangban állnak: a köpönyeg mint életcél azonban ezt az arányt az emberre vetítve groteszkké formálja át. S mikor köpönyegét, vágyának tárgyát, amelytől remélte, hogy társai közé fölnőhet, ellopják, megfosztják életének értelmétől. S ebbe bele is hal. Ám Gogol e tragikus mozzanattal még nem zárja le elbeszélését: anekdotával fejezi be, amely egy vissza-visszatérő kísértetről szól, aki lerángatja a járókelőkről bundáikat. A nyitáskor nevetést kiváltó derűs gogoli irónia a zárlatban megkeseredik: a kisember semmiségét és senki voltát hangsúlyozza - a névadás maga is ironikus -, szemben a gogoli illúzióval, mely az állami hivatalnokban azt az eszményi réteget szerette volna látni, aki az állam javítására hivatott. Ezért nyeri el a zárlat az elégikus líraiság hangsúlyát s az emberi méltóságérzet fölébredésének követelményét, utalván egyúttal az igazság érvényesíthetőségének meseszerűségére is a kisember részéről.
A téma szegényességét a nyelvi megformáltság gazdagsága ellensúlyozza. Gogol humora a nyelvvel játszva teremti meg a komikumot: a névválasztás ceremóniájának bőbeszédűségében, a hangzásban, a fecsegő semmit mondásban, a leplezett logikátlanságokban, melyek mind-mind a nyelvi rögtönzés benyomását keltik. A komikus előadásmódot hirtelen megalapozatlannak látszik mutatni az azt követő patetikus-szentimentális mozzanat, melyre azonban hamarosan az irónia árnyéka vetül. A filozófiai terminológiát (...jövőbeni köpönyege ideáját hordozta gondolataiban) a beszéd tárgyával ellenpontozza Gogol. Így a mérhetetlen magasságokba föltupírozott kisemberi cél a legteljesebb jelentéktelenség hangsúlyát nyeri el.
Gogol az olvasót is a történetképzés részesévé teszi, amikor hozzá fordul, s amikor a történet mellett megjelenik egy másik is: a történet elmondásának a mikéntje. Ez nemcsak hang azonban, hanem értékrend és világkép is, mely egy értelmezési lehetőséget közvetít. Ez adja a gogoli elbeszélések kétértelműségét, mely a hősök tragédiáinak groteszk jellegét még inkább kiemeli.
Az őrületnek és a valóságnak a „tényei” egymásról lehánthatatlanul jelennek meg az Egy őrült naplója című elbeszélésében, melynek hőse nem egyszerűen szeretni akar, hanem egy tábornok lányát kívánja szeretni. A társadalmi megalázottságának, kiuttalanságának következménye az a fajta „lázadás”, mely az őrületbe kergeti, s amelyben egyúttal vágyálmai is megfogalmazódnak. A társadalmi korlátokat az őrület groteszk formában feszegeti, s Gogol, az őrült logikája révén, az egyedi eset általános okozati összefüggéseibe hatol be.
A törvényszéki ülnök orra, amely egy napon eltűnik viselőjének arcáról s önálló életet kezd élni (Az orr) a kisemberi ambíciók szimbóluma: a fölfelé törekvő vágyé, melynek számára egyedüli lehetséges közege: fantáziája. Így az elbeszélés a kisember belső kalandját járja be, melyben az elbeszélő fesztelen iróniája tág teret nyer.
A narrátori szó uralja művész-témára épülő Az arckép című művét is, bár benne a groteszk visszaszorul. A német romantika hatását őrző műben a gogoli művészetfelfogás kettős megvilágításban részesül. Mint esztétikai traktátus, amely azonban novella-formát öltve tematizálódik is. Bennük a művész összekötő kapocs a földi és az égi világ között, mivel megismételvén Isten teremtő tevékenységét, benne magát Isten mutatja meg. A karriervágy fogságába került tehetséges festőnek a sorsa, aki az erkölcsös élettől távol vetődik, az esztétikai fejtegetéseket negatív módon, a visszájukról tematizálja. Az általa vásárolt arckép, az ördög portréja, a tekintete mintegy megkísérti Csartkovot. A kép keretéből pénz kerül elő, ahogy azt álmában látta. A Nyevszkij proszpekten nyit belőle fényes műtermet, s festi sorra az igénytelen portrékat jó pénzért. A zárlatban a gonosz mint művészet- és életellenes erő lepleződik le: Csartkov tehetsége elillan, festményeit megsemmisíti, s megőrül. A gonosz a tekintetén, a szemén, a lélek tükrén hatol belé, s ejti rabul lelkét, megfosztván őt az egykori látni tudás művészi képességétől. Ahogy E.T.A. Hoffmann A homokember című elbeszélésében is történik. A novella második része témájánál fogva is didaktikusabb: az öreg festő történetében a bukást követő megtisztulás alkotja Csatrkov sorsának ellenpontját.
A revizor (1836) című darabban a gogoli komikum az orosz élet általános szatírájává terebélyesedik. Egy járási székhelyre, egy kisvárosba a sors egy Hlesztakov nevű, világiasan könnyelmű, üres és léha pétervári semmirekellőt sodor, aki szenvedélyesen szereti magát tekintélyes embernek föltüntetni az emberek előtt. A városka vezetése, melyben minden egyes tisztviselő megvesztegethető, zsarolható és zsaroló, rettegésében és bűntudatában a hozzájuk küldött revizort véli látni Hlesztakovban. Hősünk lassan-lassan felfogja, miről is van szó, majd eljátssza a reá erőltetett szerepet, melyben kiélheti nagyra vágyó ürességét, pénzhez juthat, sőt, a polgármester lányát is eljegyezheti. S amikor az utolsó képben megérkezik a valódi revizor, a darab némajelenettel zárul. A lélektanilag hiteles fogás a szereplőket mint „holt lelkeket”, bábokat teszi közszemlére. A félreértések vígjátékaként induló darabban a véletlen bekövetkezte szükségszerű: magában hordja a pozícióvesztés állandó félelme és a bűntudat. Az emberi énazonosság szerepekbe szorulva-szorítva cseppfolyósodik. A látszatok világába Gogol látszatembereket teremt: az emberi erénynek itt nem lehet helye, csakis végtelen messzeségben: „Három évig vágtathat, aki innen el akar jutni a határig” - mondja a polgármester. Ez a távoli határ határtalanná, általánossá és képletessé teszi magát a szót és a gogoli Oroszország-képet, de egyúttal mintegy légüres teret hoz létre a „bűn városa” körül. A némajelenet mozdulatlanságában, az álló életben az általános oroszországi állapotok szimbolikus és groteszk tükörben ismerhetnek magukra.
Az orosz élet provincializmusa, abszurditása és groteszk alapvonásai átütő erővel jelennek meg a Holt lelkek című erkölcsrajzi utazási regényében. Főhőse Csicsikov, a ravasz szélhámos és kalandor, a kifejlett Hlesztakov, aki nagyvárosi csiszolt modorával utazásai során beveszi magát mindazon földesurak bizalmába, akikkel kapcsolatba kerül. Vendégeskedései során az erkölcstelen, tunya, elmaradott szemléletű földbirtokosoktól szinte ingyen fölvásárolja a meghalt jobbágyokat, azaz a holt lelkeket. Így a földesuraknak nem kell adózniuk az új összeszámlálásig a lelkek után, míg Csicsikov több száz léleknek lesz tulajdonosa, akik után állampénzt vehet föl, s csak papíron létező birtokát elzálogosíthatja. Mielőtt rájönnének szélhámosságaira, igyekszik odébbállni.
Az orosz élet abszurditása, minden paradoxona átsüt az ötlet kivitelezhetőségén. Oroszország mint mozdulatlan és iránytalan tér jelenik meg, s mintegy az emberi létezés céltalanságát hangsúlyozza. Mint határtalan tér viszont a megfoghatatlanságnak, a semminek az érzetét kelti. Utazása során Csicsikov emberi kövületekkel, árnyakkal s erkölcsi mivoltukban holt lelkekkel találkozik: a történelem idején kívül rekedtek panoptikumában bolyong. Neveikben is állatra, emberi testrészre utaló hanghatások rejtőznek: közönséges elnevezésű valamennyi.
Az anekdotikus keretnek, a gogoli elbeszélőmódnak, a lírai kitérőknek, az időnként fölbukkanó szentimentális elemnek és felvilágosító jellegnek az ellenére a földesurak szellemi, erkölcsi és lelki arculata oly erőteljes kontúrokat nyer, hogy rabelais-i méretű szatírává szélesedik. Gogol szatírája váteszhitű. Ezt a megfoghatatlan Oroszországot akarja megfejteni („Hol van itt ösvény? Hol van itt a kivezető út?”), s fölébreszteni benne a nemzeti bűntudatot. Nem véletlen, hogy a még meg nem kövült, egyedüli mozgó hősnek, Csicsikovnak az újjáélesztésére tesz majd kísérletet, más cél felé irányítva mozgását („Ideje végre a silány embert is befogni a szekér elé. Rajta hát, fogjuk be a silány embert!”).
Az újjászületést a II. kötet „elégetése” meggátolta. Talán mert az elsőt a pozitív földesurak világa a véletlen szintjére süllyesztette volna, vagy kölcsönösen érvénytelenítették volna egymást. Így a szerencsésebb, mivel Oroszországra ragyogó fényt áraszt minden, ami nincs benne. A hiánynak a fénye ez, a pozitívnak a hiánya ez a gogoli Oroszországban.
Gogol jelentőségét - nem csak az orosz irodalomra vonatkozóan - Dosztojevszkij fogalmazta meg: „Mi valamennyien Gogol Köpönyegéből bújtunk elő.”