Német költő, próza- és drámaíró
1749. augusztus 28-án született Frankfurt am Mainban jómódú polgárcsaládból.
A lipcsei egyetemen jogot tanult, és a mozgalmas, felvilágosult kereskedővárosban belekerült kora szellemi vérkeringésébe. 1768-ban betegsége miatt félbe kellett szakítania tanulmányait, és másfél évre visszatért a szülői házba. 1770-től Strassburgban tanult tovább, és megismerkedett Herderrel, aki fontos szerepet játszott magára találásában. Ő irányította Goethe figyelmét Shakespeare-re, Homéroszra, a népköltészetre. Itt élte át első nagy szerelmét a sesenheimi lelkész lánya, Friderike Brion iránt. Erről a szerelemről, amint egész ifjúságáról, ő maga számolt be később részletesen önéletrajzi művében, a Költészet és valóságban.
Miután Strassburgban megszerezte a jogi doktorátust, visszatért Frankfurtba. 1772-ben néhány hónapra a wetzlari kamarai bíróságra került gyakornoknak. Itt szeretett bele Charlotte Buffba, akit nemsokára a Werther Lottéjaként örökített meg. 1775-ig kisebb megszakításokkal Frankfurtban élt. Ezek voltak a „Sturm und Drang” nagy évei. Goethe főszerepet játszott bennük, vezéralakja lett a fiatal nemzedék mozgalmának.
1775 novemberében Karl August herceg hívására Weimarba ment, titkos követségi tanácsosi rangban a szász-weimari hercegség szolgálatba lépett, és egész hátralevő életére itt telepedett le. Az első tíz évben mind tekintélyesebb államférfiként, mai fogalmaink szerint csakhamar miniszterként tevékenyen közre is működött az államügyek irányításában. Reformokat akart bevezetni a feudális kisállamban. Pénz- és hadügyekkel foglalkozott, bányát, utakat építtetett, diplomáciai küldetéseket végzett. Bár jó barátságban volt a herceggel, eleinte még kicsapongásaiban is társa, és az udvari életben is részt vett, végeredményben nem sokra ment reformtörekvéseivel, és a nyolcvanas évek közepére ki is ábrándult államigazgatási elképzeléseiből. És nemcsak a hivatali gondok nyomasztották, egy újabb szerelem függőben lévő ügye is emésztette. Weimarba érkezésétől fogva szerelmi viszony fűzte Charlotte von Steinhez, az udvari főistállómester feleségéhez, aki tapasztaltságával és érettségével elősegítette lehiggadását, civilizálódását, lelki-szellemi elmélyülését. De a nála hét évvel idősebb asszony már kezdett a terhére is lenni. Megoldatlan köz- és magánéleti problémái elől 1786 őszén Goethe Itáliába szökött.
1788 nyaráig csaknem két töltött Itáliában, főleg Rómában, és ez döntő fordulatot hozott pályáján. Az itáliai táj, a mediterrán élet és a klasszikus ókor művészeti emlékeinek hatására kikristályosodtak benne klasszicista eszményei. Itáliából való hazatérése után néhány héttel megismerkedett egy egyszerű és műveletlen weimari művirág-varrólánnyal, Christiane Vulpiusszal, aki az előkelő weimari társaság nagy megbotránkozására előbb a szeretője, majd élettársa és fiának anyja, végül 1806-ban törvényes felesége lett.
Legközelebb a francia forradalom és németországi következményei éreztették hatásukat Goethe pályáján. 1792/93-ban Károly Ágost weimari herceg kíséretében ő maga is részt vett a koalíciós seregek franciaországi hadjáratában, amelyet a később róla írt emlékezéseinek tanúsága szerint hűvös, tárgyilagos kívülállással szemlélt. Mind jobban elmélyült természettudományos érdeklődése. Anatómiával, növénytannal, ásványtannal foglalkozott. A kormányügyektől visszavonult, de fokozatosan átvette a hercegség tudományos és művészeti intézményeinek irányítását. 1791-ben ő lett a weimari színház igazgatója. 1794-ben megismerkedett és összebarátkozott Schillerrel, aki ekkor még a szomszédos Jénában élt. A két különböző alkatú és múltú férfi együttműködése, amelynek fő formája a levelezés lett, mindkettőjükre ösztönző hatással volt.
Az új század első évei baljós légkörben, betegségek és veszteségek közepette teltek. 1805-ben meghalt Schiller, 1806-ban Napóleon hadai feldúlták Weimart, 1807-ben meghalt a weimari „múzsa-udvar” lelke, az anyahercegnő, 1808-ban Goethe anyja. Az irodalomban tért hódított a romantikus ízlés, amelytől Goethe erősen idegenkedett. Mindinkább egyedül maradt, zárkózott lett. Ugyanakkor hírneves költőfejedelemmé vált, akinél igyekezett mindenki tisztelegni. Még Napóleon is elbeszélgetett vele egyszer. Életformája, napi időbeosztása, szokásai véglegesen kialakultak ekkorra, és haláláig már nem is változtak. Folytatta és befejezte azokat a műveit, amelyeket termékeny éveiben kezdett el, de újabb élmények, főleg kései szerelmek hatására új alkotások is megfogantak benne. Miután mindent betakarított és elrendezett, egy páratlanul teljes élet végén 1832. március 22-én halt meg weimari házában.
A 18. század német irodalma mintha teljes egészében csak Goethét készítette volna elő. „Goethe és kora”, szokták a Goethéről szóló művek címében mondani, azt sugallva, hogy volt Goethe és volt a saját külön kora, az, amelyet az ő pályája fog át. Egyébként Goethéhez nem lehet szorosan és kizárólagosan hozzárendelni egy bizonyos történeti kort, mert többet is át- és túlélt. Amikor 1749-ben megszületett, szülővárosában, Frankfurtban még elevenen éltek a középkori hagyományok, és fennállt a Német-Római Szent Birodalom, amelynek császárait éppen Frankfurtban koronázták meg. Kortársa és részben szemtanúja volt a birodalom széthullásának, a francia forradalomnak, a napóleoni háborúknak, a császár bukásának, a bécsi kongresszussal kezdődő restaurációnak és halála előtt még az 1830-as párizsi forradalom híre is eljutott hozzá. Megélte a feudális német kisállamok fokozatos polgárosodását, iparosodását, nemzeti egységük kezdeteit, sőt mint a weimari hercegség minisztere egy ideig mindebben maga is tevékenyen közreműködött. Ő volt a „Sturm und Drang” főhőse, Weimarban Schillerrel együtt megteremtette a német klasszicizmus irodalmi eszményét, és idegenkedve ugyan, de megismerkedett a romantika törekvéseivel is. Mind társadalomtörténeti, mind művészeti, mind tudományos-technikai téren alapvetően más világ vette körül öregkorában, mint amikor eszmélkedni kezdett.
Goethe az újkori európai kultúra legfőbb eszményének, az emberi teljességnek is egyik nagy példája lett: író, államférfi, gondolkodó, természettudós volt egyszemélyben, irodalom és élet, költészet és valóság harmonikus egységbe olvadt pályáján, sőt - amint mindig elmondják róla - legnagyobb műve éppen az élete volt. Művei - immár az ő szavaival - „egy egyetemes gyónás töredékei”, azaz minden, amit írt, személyes életével függött össze, és már csak ezért is roppant nagy becsben tartotta önmagát. Legfőbb témája volt.
Lipcsei tanulmányai idején írt első versei még csak divatos, gáláns rokokó dalok. A strassburgi másfél év érlelte meg benne a nagy költőt. A Friderike-dalok néven ismert szerelmes versek (pl. Viszontlátás és búcsú - Willkommen und Abschied, Májusi dal - Mailied) egyszerűségükkel, személyességükkel, érzéki szenvedélyességükkel a nagy Goethe-líra kezdetét jelzik. Hatalmas energiák feszítették a fiatal „Strum und Drang”-költőt, és eget ostromló tettvágya, erejének tudata csakhamar szabad ritmusú, áradó sodrású, himnikus versekben tört fel belőle. A vándor vihardala (Wandrers Sturmlied, 1772) a kor egyik kedvelt jelképét alkotta meg a vándorral, aki itt a viharral dacolva, tágra nyílt lélekkel hatol előre egy ismeretlen cél felé. A Mohamed énekében (Mahomets Gesang, 1773) a patakból folyammá duzzadó „testvérvizek” képével fejezi ki Goethe a vallásalapító próféta nevében felhívását testvéreihez. A Prométheuszban (Prometheus, 1774) az emberteremtő, a Földet a maga jussának tekintő istennel azonosulva hirdeti öntudatos hitvallását: nem hajlandó tisztelni az irigy Zeuszt, aki ugyanúgy Idő és Sors teremtménye, mint ő maga, s vele dacolva az ember és az élet pártját fogja. A Ganümedész (Ganymed, 1774) a természet mindenségének szóló túláradó odaadás himnusza.
Mind a Mohamed éneke, mind a Prométheusz egy-egy tervezett, de el nem készült drámából való monológ. Ez a fogantatás is magyarázza a titáni expanzió e verseinek roppant dinamizmusát. A Götz von Berlichingenben (1771/73) a lázadó titán kultusza kidolgozott dráma alakját öltötte. Götz von Berlichingen valóságos történelmi személyiség volt, nem sokban különbözött az akkori idők rablólovagjaitól és útonállóitól. Goethe idealizálta alakját, hogy mint egészséges jogérzékű, saját felelősségére cselekvő embert, az igazság bajnokát állíthassa szembe a császári tehetetlenséggel és a kiskirályok önkényeskedéseivel. Tragédiáját az okozza, hogy magányos kívülálló. A Götz formai szempontból is lázadásszámba ment: szakított a francia klasszikus dráma egységesítő követelményeivel, és a shakespeare-i minta szerint lazán kapcsolódó jelenetek sorában, valamint a lutheri idők vaskos, erőteljes nyelvén adta elő a kalandos históriát. Goethét szerte az országban mint a német nemzeti dráma megteremtőjét és a nemzeti öntudat ébresztőjét ünnepelték.
Két másik „Sturm und Drang”-kori darabjában (Clavigo, 1774; Stella, 1775) Goethe az érzelmek és a zseni-tudat konfliktusát ábrázolta, meglepően önkritikusan.
Világhírre a fiatal Goethe a szintén érzelmes indíttatású Werther szerelme és halála (Die Leiden des jungen Werther, 1774) című levélregénnyel tett szert, amely hatásában és jelentőségében messze túlnőtt előképén, a rousseau-i Új Heloise-on, és mint a szentimentalizmus legnagyobb irodalmi alkotása maga lett sokszor utánzott minta, így Kármán József Fanni hagyományai című levélregényéé is. Forrása egyrészt a wetzlari Lotte-szerelem volt, amelyben Goethe volt a csalódott fél, mert Lotténak már volt jegyese, és ő kitartott mellette, másrészt Goethe egy Jerusalem nevű wetzlari kollégájának, egy törékeny, túlfinomult, magányos fiatalembernek az öngyilkossága, amelyet az hivatali és társasági sérelmek miatt követett el. A Werther cselekménye nagyrészt a főhős leveleiből bontakozik ki: ő maga számol be róla, hogy tétlen vidéki magányában hogyan ismerkedik meg Lottéval, egy megözvegyült tiszttartó legidősebb lányával, aki anyaként gondoskodik hat testvéréről. Werther beleszeret Lottéba, és bár Lotte is vonzódik hozzá, de van már vőlegénye, és ezért Werther csak a barátságára számíthat. Hogy meneküljön bánatától, Werther állást vállal, de ott megaláztatás éri: a nemesi társaság kiutasítja. Lotténál keresne vigaszt, de Lotte időközben férjhez ment, úgyhogy az egykori idill már nem állítható helyre, és ezért fájdalmában Werther a férj kölcsönkért pisztolyával főbelövi magát. Lelki válságának végső stádiumában már nem ír több levelet, a regény utolsó negyedében elbeszélő veszi át tőle a szót.
A Werther a tárgyát hiába kereső szerelem és az önnön formáját hiába kereső személyiség regénye, amelyet Goethe személyes lelki és élményvilága hitelesített. Werthernek hatalmas lekötetlen érzelmi energiakészlete van, amely lassanként ellene fordul és őt magát emészti fel. Nemcsak Lottéra vágyik, hanem a természetet is szeretné magába fogadni és a társaságban is megértésre, barátokra áhítozik. Ekkora érzelmi túláradásnak azonban nincs helye a világban, ezt élte át a Wertherben a kor sok rokonlelkű olvasója, akik közül állítólag többen követték hősüket az öngyilkosságba a regény elolvasása nyomán. Valóságos Werther-láz tört ki Európa-szerte, amely évtizedekig eltartott, és Goethét a nagyközönség haláláig mint a Werther szerzőjét tartotta számon.
Az első weimari évtized viszonylag csekély költői termést hozott. Goethe el volt foglalva a kormányügyekkel, ritkán ért rá írni, és olyankor többnyire verset írt. Bár a szabad ritmus továbbra is jellemezte verseit, a hasonló forma más hangot fogadott magába. A viharzó szenvedélyek, a titáni nagyratörés, a himnikus áradás képeit nyugodtabb, elmélyültebb, fojtottabb beszédmód váltotta fel. Ez már az érlelődő klasszicizmus szemlélődő, harmóniára törekvő hangja volt. A Téli utazás a Harz-hegységben (Harzreise im Winter, 1777) hasonló helyzetet rögzít, mint A vándor vihardala, de a magányos téli utazó már nem annyira saját érzéseiről dalol, mint inkább körültekint és eltűnődik a világon. A Szellemek éneke a víz fölött (Gesang der Geister über den Wassern, 1779) a Mohamed énekéhez hasonlóan a a magasból a mélybe aláporzó vízsugár képéhez folyamodik, de itt a hullám és a szél már általában a lélek és a sors képmásává válik. Az emberiség határa (Die Grenzen der Menschheit, 1778 és 1781 között) a Prométheusz és a Ganümedész ellenpárja: itt már nem dacol a költő az istenekkel, nem akar egyenrangú lényként fölemelkedni hozzájuk, hanem fölismeri az emberlét határait, ugyanakkor a nemzedékek vég nélküli láncában az egyes emberen túlnövő maradandóságra ismer. A vándor éji dalának (Wandrers Nachtlied, 1776 és 1780) két változata egyaránt a megnyugvás iránti vágyat fejezi ki, és ez nemcsak a lehiggadásnak a jele, hanem annak is, hogy Goethe kezdett belefáradni a zaklatott közéletbe. Gyönyörű szerelmes verse Charlotte von Steinhoz (Warum gabst du uns die tiefen Blicke, 1776) mindennél többet mond arról, mit köszönhetett ennek az asszonynak. A Mieding halálára (Auf Miedings Tod, 1782) a weimari udvari műkedvelő színház asztalosának halála alkalmából az első weimari évek lelkes, csapongó mulatságainak állított emléket, az Ilmenau (1783) pedig a herceget emlékeztette nemes feladataira születésnapján.
Az itáliai évek élményei mindenekelőtt három drámában öltöttek formát. Az Egmontot már 1775-ben elkezdte ugyan Goethe, de csak 1787-ben készült el vele Rómában. Egmont gróf, a 16. századi németalföldi függetlenségi harc hőse: fiatal, szép nemesúr, „az istenek kedvence”, aki bensője szavára hallgatva népe szabadságának szenteli életét. Fő ellenfele Alba herceg, a spanyolok helytartója, aki nemhogy nem hajlik a jóhiszemű Egmont érveire, hanem még kelepcébe is csalja és elfogatja a grófot. Egmont szerelme, Klärchen hiába próbálja fellázítani a népet, a polgárok félnek. Klärchen megmérgezi magát, a halálraítélt Egmontnak pedig biztató álom nyújt vigaszt kivégzése előtt. A dráma „Sturm und Drang”-rétegének maradványaként Egmont inkább a vak sorssal viaskodik, mint egy politikai helyzettel, és az előtérben álló alakja nem olvad drámai egységbe a mellékcselekményként bonyolódó politikai történéssel. Ezért volt szükség a látomásra, amelyhez Goethe zenei aláfestést tervezett: Egmont titáni küzdelme és bukása itt nyerte volna el azt az értelmét, amelyet már az államférfi Goethe vetített bele. Ez azonban inkább csak szándék maradt - a zenei felfokozás pedig csak később történt meg Beethoven részéről és másképp, mint Goethe annak idején elképzelte.
Az Iphigenia Tauriszbant (Iphigenie in Tauris) szintén elkezdte már Weimarban, sőt prózában meg is írta, és 1779-ben a weimari előkelőségek műkedvelő társulata elő is adta. Végső verses formáját 1786-ban Rómában nyerte el: Goethe ekkor a shakespeare-i drámai jambusban írta meg. A trójai háború mondavilágából merített és többek közt Euripidész és Racine által is feldogozott témában Goethe a humanitás megváltó erejét ábrázolta. „A tiszta emberség jóvá tesz minden emberi vétket”, sugallja a dráma, az emberség pedig a bennünk dúló barbár ösztönök megfékezése, leküzdése. A „Sturm und Drang”-ot túlhaladó költő Rómában rátalált a humanitás és a harmónia, a fegyelem és a rend klasszikus eszményeire.
Goethe legszubjektívabb drámájának, a Torquato Tassónak az első változata is prózainak indult, és két felvonás készült el belőle így 1780-ban. Rómában Goethe ezt is újrakezdte, de csak 1789-ben, Weimarba való visszatérése után fejezte be. Az olasz barokk nagy eposzköltőjében és környezetében, a ferrarai udvarban egyértelműen önmagát és a weimari udvarhoz való viszonyát írta meg. Bár Tasso ünnepelt költő a ferrarai herceg udvarában, és mind a négy szereplő, aki ezt az udvart képviseli az öt szereplős kamaradarabban, a maga módján megértő, nemes lélek, a zseniális művész mégis boldogtalan, s végül összeomlik. Tassónak el kell buknia, mert művész, akinek nincs keresnivalója az élet gyakorlati valóságában, és azért is, hogy Goethe maga megmenthesse magát, megszabadulhasson keserveitől, ahogy a Wertherrel is kigyógyította magát világfájdalmából. A megmenekülésnek azonban lemondás volt az ára: Goethe azért nem jutott Tasso sorsára, mert lemondott ifjúkori lángolásáról, és egy részével maga is udvaronc lett.
Itália az érzéki szerelmest is felszabadította Goethében. Így találhatott rá otthon Christiane Vulpiusra, a hozzá fűződő kapcsolat pedig tovább szította benne azt az izzó erotikát, amely az 1788 és 1790 között keletkezett Római elégiáknak (Römische Elegien) fő ihletője volt. Bár a ciklus húsz darabját már mind Weimarban írta Goethe, az antik értelemben felfogott elégiák disztichonjai római emlékeket idéznek, és az antikvitás atmoszférájától inspirálva az érett, kiegyensúlyozott férfi beteljesült, érzéki életörömét fejezik ki.
A kilencvenes évek elején átmenetileg visszaesett Goethe költői produktivitása. Részben a francia forradalom eseményei okozták ezt, részben a Schillerrel folytatott levelezés, amely mind Goethét, mind Schillert esztétikai nézeteik pontosabb kidolgozására késztették. E levelezésben, valamint az egymás unszolásának és támogatásának köszönhető költői művekben és esztétikai írásokban kristályosodott ki a német klasszicizmus kánonja. Schiller volt a tudatosabb, bölcselkedőbb hajlamú, a diszharmonikusabb, a „szentimentális” -
ő maga legalább is így látta -, Goethe pedig szerinte az ösztönösebb, a harmonikusabb, a természetesebb, a „naiv”. Főleg Schiller kezdeményezett, olykor kitartó eréllyel. Sok minden kicsalt Goethéből, ami nélküle talán nem született volna meg. Goethe inkább példakép, tanácsadó és pártfogó volt Schiller számára. Schiller „Die Horen” című folyóiratában jelentek meg a Római elégiák és Goethe több kisebb prózai írása, és a szintén Schiller szerkesztette „Musenalmanach” egyik kötete Xéniáikat (1797), a következő pedig balladáikat (1798) jelentette meg közösen. A Xeniák antik mintára a kor irodalmi életének visszásságait tűzték tollhegyre epigrammatikus tömörséggel, poentírozott formában. Balladákat Goethe már korábban is írt (pl. még 1782-ben a híres A villikirályt - Erlkönig), ebben a közös gyűjteményben azonban csak olyanok szerepeltek, amelyek mind 1797 nyarán a nemes versengés jegyében születtek, Goethétől többek közt olyan klasszikus darabok, mint A bűvészinas (Der Zauberlehrling), A kincskereső (Der Schatzgräber), A korinthusi menyasszony (Die Braut von Korinth), Az isten és a bajadér (Der Gott und die Bajadere). A régi és távoli forrásokból merített témák Goethe drámai feldolgozásában mély morális és mitikus tartalommal telítődtek.
A költészet és a természettudományos vizsgálódások ekkortájt kezdtek az egyetemes méretekben gondolkodó Goethe pályáján bölcseleti egységbe olvadni. Felfogása szerint a világ egy és oszthatatlan, de szüntelenül változik. Maradandósága éppen ez a változás, amely ős-formák felől halad magasabbrendű szellemi formák felé. Már Itáliában megfogant benne az ős-növény és a növények alakváltozásának eszméje, ezt többek között A növények alakváltozása (Die Metamorphose der Pflanzen, 1798) című nagy tankölteményében fejtette ki. Később Az állatok alakváltozása (Metamorphose der Tiere, 1806 és 1808 között) az ember és a természet egységének Darwint előlegező gondolatára is kiterjesztette a verses bölcselkedést.
Schiller unszolására 1796-ban készült el egyik főművével, a Wilhelm Meister tanulóévei (Wilhelm Meisters Lehrjahre) című regénnyel, amelynek terve még a hetvenes években fogant meg benne. 1785-ig dolgozott az első változaton, amelynek Wilhelm Meister színházi küldetése volt a címe. Ezt akkor félbehagyta, és amikor 1794-ben újra elővette a regényt, a már megírt első hat könyvet is újraírta. A Wilhelm Meister a német fejlődésregény klasszikus mintaképe lett. Főhőse polgári fiatalember, aki igyekszik kiszabadulni szűkös környezetének korlátai közül, hogy személyiségét és képességeit szabadon és harmonikusan kifejleszthesse. Eleinte úgy látja, hogy a színház kínálja neki erre a legjobb lehetőséget, tehát szakít családjával, és színésznek áll. „Színházi küldetése” bizonyára összefüggött Goethének magának azzal a becsvágyával, hogy a weimari udvart többek közt a színház útján polgárosítsa. Wilhelm Meister azonban nemsokára kijózanodik illúzióiból: a színház, a művészet nem képes megváltoztatni az embereket, és így neki magának sem nyújt kellő cselekvési teret kibontakozásához. A tanulóévek ezután a „nagyvilágban”, arisztokraták társaságában folytatódik. A „toronybeli” társaság, a széplelkek elitje idealizált, utópisztikus világ. Kiderül tagjairól, hogy már régóta őt irányították titokban Wilhelm fejlődésútját, és most egy arisztokrata lánnyal összeházasítva egyenrangú társukként maguk közé fogadják. Wilhelm Meister neveltetése, klasszicista szellemű kiművelődése olyan szférában teljesedik be, amelynek realitása csupán eszmei. Az ihlető élmények valóságából (polgárság, művészet, színház, szerelem) Goethe és „kedves drámai képmása”, Wilhelm fokról fokra idealizált, költői régióba emelkedik, amely a klasszicizmus poétikájának megfelelően arra hivatott, hogy például szolgáljon a földhözragadt gyakorlati valóságnak. A tanulóévek célja ott ugyanis még nem érhető el, mint Goethe maga is tapasztalhatta.
Regényénél sokkal népszerűbb lett a Hermann und Dorothea (1796/97) című idillikus polgári eposza, amelyben a francia forradalom élménye szűrődött le ironikus-távolságtartó formában. Szintén a forradalom, illetve baljós, borzongató előzményei inspirálták A természetes leány (Die natürliche Tochter, 1803) című „felzaklató” drámát, amelyet egy trilógia első darabjának szánt Goethe, de a többire már nem tudta rászánni magát. Goethe klasszicista férfikora körülbelül Schiller halálával (1805) és a Weimart is sújtó napóleoni háborúk éveivel (1806-1808) zárult le.
Az idős Goethe korszaka 1808/9-ben egy újabb regénnyel kezdődött, amelyet Goethe tőle ekkor már szokatlan módon úgyszólván egy lélegzetre, egyetlen változatban írt meg. Címét: Wahlverwandtschaften, amely egy erkölcsi és lelki jelenségekre is átvihető természeti jelenséget jelöl, a „választó vonzások” magyarul cserebomlásnak nevezett jelenségét, egy korabeli vegytani dolgozattól kölcsönözte. Többféleképpen is fordították magyarra, jelenleg Vas István megoldása, a „Vonzások és választások” cím használatos. A zárt szerkezetű, négy szereplős, klasszikusan letisztult és kiegyensúlyozott kamararegény két pár lélekrokonság előidézte „cserebomlását” beszéli el. Eduard báró visszavonultan él birtokán feleségével, Charlottéval. Házasságuk zavartalannak tűnik, amikor két látogatót fogadnak be: Eduard barátja, egy kapitány és Charlotte unokahúga, Ottilie. Hamarosan érzelmi szálak szövődnek Charlotte és a kapitány, valamint Eduard és Ottilie között. Házasságtörés mindenesetre csak gondolatban történik. Míg Charlotte és a kapitány uralkodni próbálnak érzelmeiken, és a kapitány végül el is utazik, Eduardot teljesen hatalmába keríti új szenvedélye. El akar válni Charlottétól. Ugyanakkor féltékeny is feleségére, és amikor megtudja, hogy gyermeket vár, végképp összezavarodik, és ő is távozik hazulról, elmegy az éppen kitört háborúba. A két nő egy darabig magára marad, és Charlotte közben megszüli a gyermekét, aki a férjétől való ugyan, de a szülők gondolatban elkövetett kettős házasságtörésének jelképéül a kapitányra hasonlít, a fekete szeme pedig Ottiliáé. A háborúból hazatérő Eduard rábeszéli barátját, hogy vegye feleségül Charlottét, ő pedig titokban találkozik Ottilie-val a kastélyparkban a tóparton. A felzaklatott lánynál éppen ott van Charlotte csecsemője, aki egy szerencsétlen mozdulat következtében beleesik a tóba, és odavész. Charlotte erre azonnal beleegyeznék a válásba, de Ottilie bűnhődni akar, és lassan elsorvad. Eduard nemsokára követi a sírba. Mélységesen személyes ihletésű mű a Vonzások és választások, de ennek nyomait Goethe, mint mindig, ezúttal is elleplezte. Az élményvilág áttételeződésének példája, hogy Goethe maga felismerhető mind Eduard szenvedélyének félelmetes, wertheri elhatalmasodásában, mind Charlotte mértéktartásában és lemondásában. Éppen e két alak szembeállítása jelzi, mi minden változott meg benne a Werther óta. A vak és szertelen szenvedéllyel szemben a józanság, az önuralom pártjára állt. A hűvös távolságtartással elbeszélt Vonzások és választások a lemondásról szól. Tartózkodó-sejtető ábrázolásmódjával, pszichológiai finomságával messze megelőzte korát, Fontane és Thomas Mann felé mutatta az utat.
Az idős Goethe egyébként is lassanként kívül került vagy inkább felülemelkedett korán, amely ekkor már mindenestül a romantikus stílus jegyében állt. „Világirodalomban” gondolkodott, egyetemességre törekedett, művelődéseszménye a változatos szellemi forrásokból merítő személyiségfejlődés körül kristályosodott ki. Még romantikus játékoktól sem zárkózott el, holott különben nem kedvelte a romantikusokat. Szellemi rokonságot fedezett fel önmaga és Háfiz 14. századi perzsa költő között, és a Nyugat-keleti díván (West-östlicher Divan, 1819) című versciklusban az ő maszkja mögé rejtőzve szólalt meg különféle keleti és nyugati versformákban és beszédmódokon. A kétszáz-ötven verset tartalmazó ciklus nagyrésze 1814-ben és 1815-ben keletkezett, és egy öregkori szerelem, a Marianne von Willemerhez fűződő szellemi és lelki kapcsolat, a vele tett rajnai utazások ihlették. A frankfurti bankár egyszerű származású, de gazdag lelkivilágú felesége lett a Díván Szulejkája. A perzsa-arab köntösbe bújva és derűs keleti bölcsességeket hangoztatva Goethe valóságos költői mikrokozmoszt teremtett, amelyet azonban lépten-nyomon relativizált a szerepjátszás ironikus gesztusaival. Egy újabb kései szerelem, a tizenkilenc éves Ulrike von Levetzow iránti váratlan és viharos szenvedély inspirálta utolsó nagy versciklusát, A szenvedély trilógiáját (Trilogie der Leidenschaft, 1823). Középső darabja, a csodálatos Marienbadi elégia (Marienbader Elegie) fájdalmas vallomás a lemondásról és búcsúzás az élettől. Szerelmétől elválni és lemondani róla a halált jelenti a költőnek: „Én, istenek áldott kedvence nemrég, / elvesztettem a Mindent s magamat...” (Szabó Lőrinc fordítása).
Egy-egy ilyen forró fellángolástól és a nyomukban járó megbékülő lemondás fájdalmától eltekintve Goethe utolsó évtizedei a higgadt, olykor pedáns számbavétel, a gondos és öntudatos betakarítás jegyében teltek. Halála előtt sorra fejezte be olyan műveit, amelyek hosszú időn át, kisebb-nagyobb megszakításokkal készültek. Utazás Itáliában (Italienische Reise) címmel korabeli feljegyzések alapján megírta itáliai utazását. Húsz éven át dolgozott a Költészet és valóság (Dichtung und Wahrheit) című önéletrajzi műve kötetein, amelyek Weimarba érkezéséig beszélik el ifjúságát, és nem sokkal halála előtt fejezte be a Wilhelm Meister vándoréveinek (Wilhelm Meisters Wanderjahre) szintén hosszú időn át elnyúló munkálatait.
1831-ben tett pontot főművére, a Faustra is, amelyen egész életén át dolgozott. Minden korszaka nyomot hagyott rajta és a két részes világdráma végeredményben egész életének foglalata lett. Még a „Sturm und Drang” idejéből származott az „Ős-Faust”, a téma első, töredékes megfogalmazása, amelynek kézirata sokáig lappangott és csak 1879-ben került elő. 1806-ra készült el és 1808-ban jelent meg a tragédiának nevezett drámai költemény első része. A goethei életpálya végére pedig elkészült a második rész is.
Az első rész, már csak az ifjúkori fogantatás okán is, sokkal személyesebb, szubjektívabb, mint a második. A magánélet „kisvilágában” játszódik. Témája a reformáció-kori népkönyv nyomán Faust doktor, az öregedő, kiábrándult, öngyilkosságra készülő tudós szerződése Mefisztóval, az ördöggel, aki először uszkár képében jelenik meg Faust dolgozószobájában. Lelkéért cserébe Mefisztó megfiatalítja ügyfelét, lehetővé teszi, hogy újrakezdjen mindent és bármilyen kívánságát teljesíti. Az eredeti Faust-mondától eltérően, ahol Faust mágikus hatalmat akart az ördögtől, Goethe hőse az élet célját és értelmét keresi. Olyan maradandó pillanatra vágyik, amely ezt a keresését beteljesíti, amelynek megnyugodva átadhatja magát, mert benne nemcsak az ő véges személyes sorsa, hanem a végtelen emberi élet is mindenestül átélhető. Olyan pillanatra tehát, amely egyszerre nyújt teljes kielégülést és rejti magában a továbbhaladás, a változás kimeríthetetlen lehetőségét.
Míg Faust eddig a tudományokba merülve élt, Mefisztó most bevezeti a valóságos világba. A hétköznapok „kisvilágában” a fiatalság, a szerelem és az érzékiség örömei kísértik meg Faustot, és bár Margit tragédiájával mintha a csábító Mefisztó kerekednék felül a fogadásban, valójában a döntés itt még függőben marad. A második részben fokozatosan kiszélesedik a nézőpont, és Faust immár a „nagyvilágot” járja be az emberiség képviselőjeként. Míg az első rész többé-kevésbé valóságos német kisvárosi környezetben játszódott, a második rész allegorikus-fantasztikus helyszínekre tevődik át, egy képzeletbeli császári udvartól jelképes mitológiai régiókig. Faust mint középkori várúr Mefisztó közvetítésével meghódítja az ókorból elmenekült Helénát, és nászukban a klasszikus görög szépségeszmény és a modern nyugati civilizáció egyesülése fejeződik ki. A frigyükből született gyermek, a Byron romantikus vonásait viselő Euphorion azonban életképtelennek bizonyul, és Faustnak vissza kell térnie a maga korába, ahol utópikus államot alapít egy mocsaras, elhagyott vidéken, amelyet lecsapol és termővé tesz. Végül már vak aggastyán, de egy vízióban felrémlik előtte egy eljövendő szabad nép szabad hona, és a nyüzsgő munkálkodás képe láttán megnyugszik. Kimondja a bűvös szavakat, amelyek Mefisztónak szolgáltatnák ki a lelkét, de az angyalok közbelépnek, és megmentik.
A Faust nemcsak Goethe életművének betetőzése, hanem olyan összegző, enciklopédikus mű is, amely egy jelképes hős sokértelmű történetében átfogja az antikvitástól a középkoron át a fáradhatatlan polgári tevékenység koráig az egész európai kultúra fejlődését, és a megistenülésre törő nyugati ember alapkérdéseire keresi a választ. Ugyanakkor a Faust szertelen, zsúfolt és rejtélyes mű is, semmi máshoz nem hasonlítható „különös alkotmány”, mint Goethe maga mondta róla, amelybe szerzője sok mindent „beletitkolt”, és bár a filológusok könyvtárnyit összeírtak róla, mint a végtelen emberi megismerés drámája maga is minduntalan titkai megfejtésére ösztönöz.