Francia regényíró, elbeszélő
1821. december 13-án született Rouenban.
Anyja orvos leánya volt, apja a roueni kórház sebészfőorvosa.
Tanulmányait a roueni gimnáziumban folytatta; már diákkorában novellákat, cikkeket írt, kéziratos diáklapot szerkesztett. Szülei orvosnak szánták, de Flaubert a párizsi jogi fakultásra iratkozott be, majd csakhamar fiatal írók, művészek körébe került. Elhatározta, hogy maga is író lesz, egy. tanulmányait félbeszakította. Apja 1846-ban meghalt, ekkor véglegesen Croisset-ban telepedett le, ott dolgozott, onnan rándult fel olykor Párizsba.
1848 februárjában a forradalom hírére a fővárosba sietett, és barátjával, Louis Bouilhet-val a költővel, ha nem is részese, de megfigyelője volt az eseményeknek. Néhány nagyobb utazást tett (Itália, Egyiptom, Törökország, Görögország stb.). Több félbemaradt vagy elvetett kísérlet után 1849-ben fejezte be első jelentős művét, a Szent Antal megkísértését, de barátai tanácsára a kéziratot nem publikálta. Évekig dolgozott a Bovaryné című regényen, majd új és új átdolgozások után, 1856-ban megjelentette; a regényt pörbe fogták - ugyanabban az esztendőben, mint Baudelaire A Romlás virágait, de végül is felmentették. Sainte-Beuve lelkesen üdvözölte a Bovarynét, és a regény nagy közönségsikert aratott. A Salammbô (1862) fogadtatása hűvös volt, de az Érzelmek iskolája (1869) meghozta írójának a teljes elismerést. Politikai nézeteit tekintve III. Napóleon híve, de antimilitarista és liberális; az 1870-es porosz háborút iszonyodva fogadta, a poroszokat gyűlölte; a Párizsi Kommünt elítélte.
A Szent Antal megkísértése szövegét az 1870-es évek elején teljesen újraírta; a regény 1874-ben jelent meg. Három hosszú elbeszélését (Egy jámbor lélek, Irgalmas szent Julián legendája, Hérodias) könyv alakban Három történet címmel 1877-ben adta ki. Utolsó éveiben Bouvard et Péruchet (1881) című regényén dolgozott, de ez a mű már csak halála után jelenhetett meg. Ez volt az első magyarra fordított Flaubert-mű: Két újkori Don Quijote, 1882.
Flaubert magányosan élt, csak néhány íróval barátkozott, tartós és meleg kapcsolat fűzte Louise Colet-hoz, levelezésük posztumusz gyűjteménye életrajzi és irodalmi tekintetben egyaránt rendkívül érdekes. Utolsó éveiben a fiatal írók - a naturalisták - tisztelete övezte; kiváltképp tanítványát, Maupassant-t kedvelte, aki nem sokkal halála után megemlékező tanulmányt írt róla.
1880. május 8-án halt meg Croisset-ban.
Flaubert, a „croisset-i normann remete” (Poszler Gy.) az 1848 utáni illúzióvesztett korszak írója. Meghatározó élménye az általános kiábrándultság, alaptémája az emberi butaság; műve írásakor a nyárspolgárok és a romantika iránt érzett gyűlölete hajtotta. A Salammbô egy rég letűnt kor, a hajdani Karthagó részletekben gazdag felidézésével, színpompás cselekményével, kikalapált mondatainak zenéjével maradandó remek, de egyszersmind a történelmi regény egy változatának végsőkig feszített, hideggé merevedő variációja.
Az Érzelmek iskolája fejlődésregény: a kamasz- és ifjúkor szertelen, szép szenvedélyeire, a nagy akarásokra, hitekre és reményekre a férfikor kiábrándulása következik, majd a múltjára visszarévedő főhős, Frédéric Moreau nosztalgikus szomorúsága. A regény egyben az idő múlásának és kérlelhetetlen hatalmának rajza, s mint ilyen, a prousti világ- és művészetszemlélet előfutára.
Az Egy jámbor lélekben Flaubert egy cselédlány jámbor és együgyű életének látszólag érzéketlen, valójában ítélkező elbeszélésével a tiszta jóság mellett tesz hitet. A Bouvard és Pécuchetben mondja el legkegyetlenebbül kétségbeesett ítéletét az emberi ostobaságról; a regény két megkergült kispolgár szánalmas kalandjainak és még inkább a kor tudományos irányzatainak szatirikus kicsúfolása. Flaubert Balzac és Stendhal mellett, a XIX. század harmadik nagy francia regényírója, a maguk érzelmeit és nézeteit szándékosan-tudatosan művükbe ömlesztő társaival ellentétben a művész érzéketlenségének jogát és törvényét hirdette, annak szükségességét, hogy a mű ne alkotójának indulatai és gondolatai révén, hanem pusztán formai szépsége, stílusa jogán váljék maradandóvá. Formakultusza biztosítéka lett a regények kristályos nyelvének, biztos szerkezetének, a részletek tökéletes megmunkálásának, a „mot juste”, az egyetlen helyes, pontos kifejezés megtalálásának, de életművének látszólagos „impasszibilitása” mégis lírájának palástja, fékezője és egyszersmind ösztönző ereje is volt: „Flaubert az érzéketlenség jelszava ellenére a kiábrándulás szörnyű erejű lírikusa” (Benedek Marcell).
Főműve, a Bovarynékapcsán Flaubert így ír: „A Bovarynéban semmi sincs, ami 'igaz' lenne: teljességgel kitalált történet: sem az érzelmeimből, sem az életemből nem tettem bele semmit. Éppen a személytelensége kelt illúziót (ha egyáltalán kelt). Egyik elvem ez: nem szabad magunkat megírni. A művésznek úgy kell jelen lennie a művében, ahogy Isten van jelen a teremtésben: láthatatlanul és mindenhatóan; érezni mindenütt érezzék, de látni sehol se lássák.” (Flaubert levele Leroyer de Chantepie kisasszonynak, 1857.)
Ötvenöt hónapi megfeszített munka után, 1856 őszén kezdte folytatásokban közölni - az írói pályájának kezdetét jelentő - társadalmi-lélektani regényét, a Bovarynét. A mű „voltaképp házasságtörési regény, amilyenből nemsokára műfaj lesz, sőt legfőbb és szinte egyetlen műfaj” (Babits). Az államügyészség vallás- és erkölcsgyalázás vádjával pert indított Flaubert ellen, aki „egyetlen sort sem írt le soha művészi meggyőződése ellen, egyetlen lépéssel sem hátrált, ha írói elveiről volt szó, még akkor sem, amikor törvény elé állították” (Gyergyai).
Az ötletet (a cselekmény magját) saját körében ismert emberek hétköznapi, aktuális történetei adták: apja régi tanítványának, Delamare egészségügyi tisztnek második felesége, házasságtörése után, öngyilkosságot követett el (1848), adósságokat és egy kislányt hagyva férjére; az utolsó fejezethez pedig Louise Pradier szobrászné - akinek testvére az író iskolatársa volt Rouenban - szerelmei szolgáltattak anyagot. Ebből a diszharmonikus, „kisszerűen prózai anyagból” hozott létre Flaubert „egy groteszken poétikus tragédiát” (Poszler).
Már az alcím - „Moeurs de province”, 'Vidéki erkölcsök' - sejteti, hogy a regény nem pusztán egy romantikus asszony története, hanem a vidéki élet monotóniájának rajza, mely a kor jellemző vonásait sűríti: az író által megvetett kispolgárok típusokká válnak, Bovaryné életrajza az egész Lajos Fülöp-i polgárosodó kor - a „csupa aljasság, középszerűség 19. század” (Flaubert) - krónikájává tágul. (Az író szerint Bovaryné „olyan nő, akinek hamis a költészete, hamisak az érzelmei... olyan nő, amilyet lépten nyomon láthatni”; és amikor műve megjelent, legalább „húsz francia faluban szenvedett és sírt egy-egy szegény Bovaryné”.)
A valószerű, részletező leírásokban bővelkedő regény cselekménye - a realista hagyományoknak megfelelően - pontosan elhelyezhető térben és időben. Rouenra és környékére szűkített a regénytér: (a kitalált) Tostes, majd Yonville - „afféle mezőváros nyolc mérföldnyire” a megyeszékhelytől, melyet Hivert postakocsija, a Fecske köt össze napi járattal - hiteles környezetrajzával maga a vidéki Franciaország. (Emma csak Rouenig jut el, bár Párizsról - és Itáliáról, Svájcról - ábrándozik.) A cselekmény az 1830-40-es években játszódik, Charles biográfiájának megfelelően követhető az idő múlása: négy évig lakik Tostes-ban, tizennégy hónapig tart első házassága özvegy Dubucnével; a (közös életük idején a húszas életéveiben járó) Emma (aki pl. negyvenhárom napig fekszik ideglázban) Léont Rouenban három évi távollét után látja viszont, Rodolphe-ot szintén három év elteltével La Huchette-ben.
Az egyhangú, szürke hétköznapokat, az érdektelen köznapiságot mutatja be a cselekmény - Flaubert „az eseménytelenség, az unalom, a mozdulatlanság ábrázolásának nagy regényírója”, Jean Rousset -; „mozgalmasságát” a belső történések ábrázolásának gazdagsága adja (az író szerint ugyanis „azok a legszebb könyvek, amelyekben a legkevesebb az anyag”, 1852).
Nemhiába vívja harcát a szerző a tökéletes formáért: a szerkezet zárt, csiszolt; kronologikus, lineárisan előrehaladó vonalát Charles és Emma életútjának állomásai adják: házasság - kettős házasságtörés - halál (megvalósul az írói célkitűzés: „semmi részlet a tárgyon kívül, mindig egyenes vonal”, 1853). A regény (9, 15, 11 fejezetre bontottan) hármas tagolású; 1853-ban írta a szerző: a mű „alapjában eléggé feszes ... 260 lapom van készen, és mindez csak a cselekmény előkészítése, jellemek exponálása (bár kellő fokozatossággal), tájak, helyek fölvázolása. A konklúzió, az asszonykám halála, temetése és utána a férj keservei: mindez legalább 60 lap lesz. Marad magának a cselekménynek a törzsére legföljebb 120-160 lapom ... ez a könyv inkább életrajz, mint következetesen végigvitt bonyodalom ... úgy látom, maga az élet is valahogy ilyen: egy-egy esemény egyetlen percig tart és hónapokig várjuk! Szenvedélyeink olyanok, mint a vulkánok: állandóan morajlanak, de csak időközönként törnek ki.” Ezért a „csomópontos” szerkesztés (és a tempóváltás gyakori alkalmazása) a jellemző, nem az egyenletes folyamatosság. Nincs fejlődés, „emelkedés”, csúcspont - csak az „újra feltűnő dolgok kitágították” Emma létét (II.15.). Bovaryné életének fordulópontjai részletesen kidolgozott, önálló fejezetek (ilyen mindhárom részben a nyolcadik): a vaubeyssard-i bál (I.), a tenyészvásár napja (II.) és Emma agóniája (III.). (Kéziratainak tanúsága szerint az író az esküvő, a bál, a fogadó, a vásár és az agónia jeleneteit dolgozta át különös gonddal, rengetegszer.) A „kettőztetés” eszközével is él a szerző: Charles kétszer nősül, két városba költöznek, Emma jó anya és jó feleség akar lenni, mielőtt az ellenkezője lesz; Bovaryék folyamatos süllyedésével párhuzamosan ellentétes az Homais család felemelkedése.
A megjelenített magatartásformák is mélységes illúzióvesztést tükröznek. Emma Rouault, a mű harmadik Bovarynéja, hétköznapi figura; átlagos, de több, mint környezete („még a megyeszékhelyen is megállná a helyét”, Homais). Könyvfaló kékharisnya; életmintául szolgáló olvasmányai alapján regényes szerelemre és nagyvilági életre vágyakozik, ezért vergődik álmai-vágyai és kisszerű környezete között. (Unalmában „különböző katasztrófákat és véletleneket képzel el”, irigyli a „viharos” életűeket, állandóan nagy eseményre vár.) Mindig rosszul választ: Bovaryból, akit tehetséges orvosnak vél, rögtön házasságkötésük után kiábrándul. (Flaubert részletezi lelkiállapot- és érzelemváltozásait: „elhidegülését” Charles-tól - „miért is mentem férjhez?” -, akiben „fölsülése” után végképp minden bántja, „arca, ruhája... léte” (II.11.), végül - tele „dühös vággyal, keserű gyűlölettel” (II.5.) - már az foglalkoztatja, „hogyan szabadulhatna meg tőle” (III.2). Rodolphe-tól kizárólagos szenvedélyt (és szöktetést), Léontól könnyedebb kalandot vár, de mindkettőjükben csalódik: szeretői alig különböznek férjétől, csak rövid ideig jelentenek újdonságot - és kölcsönösen beleunnak egymásba. Az álmodozás módszereit gyerekkorától fejlesztő (I.5.), az egész életét végtelen álommá tágító Emma paradox lelkivilágú naiv utánzó, egy teremtett világban él nem teljesen valóságos életet („női Don Quijote”) - a színházban, ahol épp a Lammermoori Luciát nézik meg, „egyszerre otthon volt lánykora olvasmányai között, W. Scott kellős közepén, egy másik világ légkörében”; s „az élettől futva így óhajtott elrepülni ő is egy ölelésben” (II.15). (Mindig valami más környezetben látja, mindig valaki másnak hiszi magát, s ehhez találja ki a férfiakat is - „bovaryzmusnak nevezik azt a pusztító hajlamot, hogy másnak képzeljük magunkat, mint amik vagyunk”.)
Meghatározó élménye, a bál, nagy hasadást okoz életében, „valóságos szakadékot”: megérezheti a „nagyvilági élet illúzióját”, s eltávolodik a kispolgári élettől; „a jóléthez való dörgölőzés valami olyat rakott rá, ami nem fog többé letörlődni”, s később a „bálra való emlékezés állandó foglalkozásává vált.” (I.8.) De nemcsak a bál emléke élteti: Léoné („átkozta magát, miért is nem szerette”), majd Rodolphe-é is (ezt „bezárta szíve legmélyebb rejtekébe”) - egész élete folyamatos emlék- és múltidézés lesz.
Szabadulási kísérletei valójában nem igazi kitörések - csak az eléje hozott lehetőségekkel foglalkozik: apja „örül, hogy megszabadul tőle”, ő pedig, első próbálkozásként, férjhez megy, hogy elkerüljön Bertaux-ból, a tanyáról. Amikor unatkozik, egészségi állapota bírja arra Charles-t, hogy hagyják el Tostes-ot - a költözés, a gyerekszülés a következő kísérlet. Aztán a Rodolphe-kapcsolatba veti bele magát, majd bármire képes, hogy fenntarthassa viszonyát Léonnal. „Nem hajlandó szembenézni tényleges helyzetével, s ennek következményeként végül is tönkreteszik azok a realitások, melyeket megpróbált semmibe venni. Gazdagabb és ragyogóbb élet utáni sóvárgásának az a végeredménye, hogy kislányát, aki ... árván maradt, egy pamutfonógyárba küldik munkásnőnek” (E. Wilson). Először még „erényesnek és elérhetetlennek” látszik Léon számára, aztán egyre kevésbé tud úrrá lenni az eseményeken, egyre mélyebbre süllyed, egyre alárendeltebb szerepet játszik. Gyorsuló tempóban látjuk erkölcstelenségének fokozatait: „szinte kéjjel élvezte a győzelmes házasságtörés minden gonosz iróniáját” (II.11.), „egész élete a hazugságok szövedéke lett, valóságos szükséglet, hóbort és élvezet volt ez egyszerre” (III.5.), „ingerlékeny lett, torkos és kéjvágyó”; „egyedül a maga szenvedélyei foglalkoztatták, s a pénzzel annyit se törődött, mint egy főhercegnő” (III.6.) - „mégsem volt boldog, s azelőtt sem volt az soha”. Lheureux zsarolására férje betegeitől hiteleket szerez, Léont sikkasztásra biztatja; végül, pénzt kérve, sorra látogatja Rodolphe-ot, Guillaumint (akinek még elutasítja közeledését) és Binet-t (neki már felajánlkozik); végül Justin beviszi Homais „capharnaumjába”. Öngyilkosságának oka nemcsak a kitudódástól való félelem, a kifizethetetlen adósság, hanem csalódása romantikus eszményeiben. Emma egyszerűen „eltévesztette a teret. Yonville-t nézi Párizsnak. Párizsban Balzac-hősnő lehetne, Goriot apó lánya, félelmetes-pompás nősténytigris. Yonville-ben 'csak' Flaubert-hősnő, Bovary felesége, komikus-megható férfipréda ... szomorú ellen-Gulliver. Maga is törpévé lesz ... a normandiai morális Lilliputban” (Poszler). (Házasságtörő asszonyok történeteinek sora kezdődik Emmáéval az irodalomban - l. Anna Karenina (1877), Effie Briest (1895) -, de persze megjelennek gátlástalan női karrieristák (Becky Sharp, 1848) és önmegvalósítók (Nóra, 1879) is.
Charles középszer egészségügyi tiszt (orvosi vizsgáit nem tette le, szakértelmének teljes hiányát ortopédiai műtétje és Emma haláltusája teszi nyilvánvalóvá: mindkétszer igazi orvosokat, Canivet-t és Larivière-t kell kihívatni - Hippolyte pedig „eleven szemrehányás az ő gyógyíthatatlan butaságával szemben”.) Szorgalmas, ostoba kollégistaként jelenik meg, s a „ridiculus sum” büntetés egész életét jellemzi; komikus első házassága után felszabadultan rajong Emmáért, és „magát is többre kezdte becsülni azért, hogy ilyen feleségre tett szert” (I.7.). Miközben felszarvazzák, „a halandók legboldogabbjának érzi magát” (III.5.); mindkét szeretőnek szinte felajánlja hitvesét: ír Rodolphe-nak, hogy a „felesége a rendelkezésére áll” (II.9.); ő beszéli rá Emmát, hogy maradjon Rouenban (II. 15.), majd amikor felesége „tanácsért” megy Léonhoz, megdicséri („Milyen jó vagy!”) - ekkor tölti Emma a fiúval a „mézesheteknek beillő” három napot... A „lapos társalgó” Charles földhözragadt, „szánalmas figura” (Emma); „csak bizonyos alkalmakkor csókolta meg a feleségét. Éppolyan szokássá lett ez nála, mint akármelyik más szokása, s mint unalmas vacsora után egy előre sejtett utóétel.” (I.7.). Állandóan „alszik és horkol” („az emésztés úgy ellankasztotta, hogy öt perc múlva már aludt”; „levetkőzött, hanyatt feküdt és horkolni kezdett”). Emma halála után átveszi-folytatja felesége romantikáját (és hajtinccsel a kezében hal meg).
A fontoskodó tényszajkózó, Homais, a híres-hírhedt nyárspolgár patikus „megtestesíti a kor progresszív és természettudományos világnézetének minden laposságát és ostobaságát” (Babits); a „pozitivista racionalitás paródiája”; materialista közhelyszótár („elég híg ott minden” - állapítja meg róla Larivière doktor Homais-nének, egész „Normandia legpéldásabb hitvesének”). Alkalmazkodik minden körülményhez és helyzethez (a kis Berthe-től pl. Bovary lecsúszása után eltiltja gyerekeit). Pályája felfelé ível; Charles halála után minden orvos elmenekül Yonville-ből, ő pedig megkapja a hőn áhított becsületrendet. Állandó vitája a bőbeszédű Bournisien plébánossal is ostobaságának bizonyítéka - ez persze nemcsak a két figura, hanem a materialista és idealista filozófia paródiája is a szkeptikus Flaubert-től.
„Rastignac vidéki énje”, Rodolphe, „polgári józanságával” egyre inkább megveti Emma rajongását, aki „nagyon érzelgőssé” válik - kapcsolatuk a férfi szemszögéből a (majd) „hogyan szabaduljak meg tőle?” cinikus kérdéstől a „jó kis szerető volt” flegmatikus zárásig tart. „Rastignac is Rodolphe-fá zsugorodna Yonville-ben”; Léon pedig „szomorú Werther-fattyú” (Poszler), aki már nem tud cselekedni. Az alattomos „csúszó-mászó féreg” uzsorás kereskedő, Lheureux, Emma kísértője, „hétköznapi sátán” (Balassa); az öngyilkosságát is lehetővé tevő Justin viszont őszintén szereti az asszonyt, akinek „sejtelme sincs” arról, hogy „a szerelem itt remeg a közelében, a durva vászoning alatt” (II.14.).
A figurák nem „hősök” a romantika (és a rendkívüli alakokat teremtő Balzac és Stendhal) felfogásának értelmében; Flaubert-nél a cselekvés már „nemcsak a közélet, hanem a magánélet síkján is alacsonyrendűnek minősül” (Egri P.), kizárólag karikatúrák, torzképek jelennek meg - már senki nem lehet igazi hős sem, de igazi áldozat sem. A mellékszereplők sorából társadalmi körkép rajzolódik ki: a polgárság sok más képviselőjén kívül - közjegyző, adószedő, fogadósné, zongoratanárnő stb. - a bál apropójából az író a nemességen is ironizál (lóverseny, Lavardière gróf stb.) és változatos jellemű szolgafigurákat is megjelenít. (A beszélő nevek is jellemeznek - Bovary („bovin, boeuf”) ökör; Justin („juste”) igaz; Lheureux („heureux”) boldog; Homais („homme”, „homéopathie”) ember vagy homeopátia -, és az olvasmányok is: Emma mást és mást forgat különböző életszakaszaiban (a zárdában: Chateaubriand-, Scott-, Lamartine-műveket, majd: Sue, Balzac, Sand következik, végül: erotikus regények); Charles fel sem vágja az orvosi lexikont, elaszik a szakmai hetilapon; Homais pedig kívülről fújja az újságot, pedig „a sajtó az elbutulás iskolája, mert fölment a gondolkodástól”, Flaubert, 1871).
Emma portréjával azt a tapasztalatát igazolja az író, „hogy az ember a túlságos, a kizárólagos érzelmeket keresi, holott csak az élhető, ami sokrétű és szürke” (1859), az ábrándozás meg „hitvány szörnyeteg... a lelkek szirénje: dalol, hívogat, odamegyünk hozzá, és nem térünk vissza soha többé” (1846). Bovaryné életvitele, csalódássorozata a romantikus illúziók kudarcának ironikus képe, a mű éppen olyan szatírája a romantikának, mint annak idején a Don Quijote a lovagregények divatjának. Az író úgy irtja ki (magából is) a romantikát, hogy „művének tárgyává teszi”; „realista lesz, hogy leleplezze ezeknek az álmoknak hazug és egészségtelen voltát” (Hauser). Nemcsak e magatartást, hanem a szélsőséges, romantikus regényformát is megszünteti a hétköznapiság „feszes szerkezetű, mikrokozmikus” ábrázolásával. (A szövegben gyakran, ironikusan, meg is töri a romanticizmust: Rodolphe csábító közhelyeire a vásárból hangzik a „válasz”: „trágyázásért”, „egy merinó fajtájú kosért”; az öreg Rouault nosztalgikusan saját esküvőjére gondol Emmáé után, de a „dáridó gőzétől elhomályosított elmével”.)
Flaubert egyik vívmánya az elbeszéléstechnika megújítása. Eltűnik a mindentudó regényíró, megváltozik a narratív funkció: az író nem interpretálja az eseményeket; mindig valamelyik figura szemével látunk, az életrajzi megjelenési rendben a nézőpontok állandóan változnak, áttűnnek egymásba. A nyitó mondat többes szám első személyének - „A tanulószobában voltunk” - (iskolatársként megszólaló) szereplői elbeszélője, a láthatatlan narrátor nézőpontja (a Bovary-szülők szemszöge után) Charles-éba megy át; a fő szólam - a narrátoron kívül - Emmáé lesz, akit először Charles lát, majd retrospekció utal neveltetésére - de vele kapcsolatosan Flaubert sokszorozza is a nézőpontokat: Emma ideál Charles-nak (neki tűnik fel körme fehérsége, szeme stb. -, a kastélyban tükörből nézi), Rodolphe-nak „helyes asszonyka”, a márki szerint „igen formás a termete és nem is köszön parasztosan”, Léonnak kezdetben „minden dráma hősnője” -; Emma halála után újra Charles, majd a narrátor hangja szól. (A közvélemény szemlélete is tükröződik: „legalábbis így mondták a yonville-i polgárok”, „az idősebb Bovaryné éppúgy megbotránkozott, ha nem jobban, mint a többi polgárasszony.”) Mindent többféle nézőpontból látunk (pl.: Lefranois-né mutatja be Yonville-t); nagy szerephez jut a közlésmódok közül a szabad függő beszéd.
Az írói lelkiismeretesség példájává lett Flaubert rendkívüli műgonddal, tudományos alapossággal, dokumentumok gyűjtésével, helyszíni szemlékkel dolgozik, rengeteg vonással és színnel, de egyetlen olyan sincs, „amely ne volna tökéletes mása a valóságnak” (Babits). Megszállottan keresi a pontos kifejezéseket („a szó pontossága a gondolat pontosságából következik”); módszere a számtalan apró, de jellemző tény („úgy kezeli tollát, mint mások a bonckést”, Sainte-Beuve). Alkotói magatartása a sokat emlegetett impassibilité, de valójában nem is szenvtelen, nem érzelemmentes: csak le kell győznie, el kell rejtenie saját érzelmeit. („Amikor leírtam az idegroham szót, annyira ... átéreztem, amin az asszonykám átment, hogy attól féltem, rajtam is kitör a roham”, 1853.) Így sem hiányzik azért teljesen: pl. a száguldó fiaker híres jelenetében gyerekkori emlékei betolulnak, szinte észrevétlenül, (jelen időben) a roueni „utcanévsorba” („...s a kórházi kertek mögött, ahol fekete zubbonyos aggastyánok sétálnak a napfényben egy terasz mentén...”). Az igeidők, igemódok kezelésének nagymestere - nála ezek nem törik meg a stílus egyneműségét -, nem vált időt pl. az álomleírásokban („négylovas hintók viszik Emmát...”: az ábránd beépül a jelenbe, a horkoló Charles és a bölcsős gyerek mellé, így az utazásvágy és a prózai valóság egyszerre hat; a francia szöveg eleve két időritmusban játszik: a nagyjelenetek ezért is kiemelkednek a többi, a tartamot kifejező „örök imparfait”-ból, így „lebegően állapotszervé válik” objektív, száraznak mondott stílusa.)
A legjelentéktelenebb dolgok is túlmutatnak saját közvetlen szerepükön és jelképessé válnak (Charles sapkája, menyasszonyi csokrok, hajtincsek; a kastélyban nemcsak gránátalma és ananász van, de még a cukor is fehérebb). A tárgyak, érzetek előhívják a múltat, megteremtik a kapcsolatot az idősíkok között (ez lesz majd a prousti technika alapja is): a bál után talált hímzett szivartárca valóságos talizmán, Rodolphe vanília-parfümje felidézi a vicomte emlékét; Homais locsolgatja Emma muskátlijait és ez Charles-ban emlékfolyamot indít; a bálban leskelődő parasztok arca felidézi Emmának leánykori, tanyasi nyomorát; a színházban látottakról saját esküvőjére gondol.
Lassítják a tempót a részletező leírások (Yonville, az esküvői torta) és a csöndek, a szemlélődés gesztusa is; ez nemcsak az írót, a figurákat is jellemzi („nem szóltak többet egymáshoz”, „csak mennek-mennek, karonfogva, némán” stb.). Állandóan visszatérő trópusok pl. a ló-képek (a volt feleség „rozzant gebe”, Charles úgy tanul, „mint a robotoló lovak”, Emma „úgy tett, mint azok a lovak, amiknek nagyon is szorosra fogják a zabláját”); a mű elemzői (Balassa, Szávai) megállapították, hogy a domináns motívum az evés (rengeteget esznek, de Emma sovány marad, mert „semmit sem fogad be igazán”), a fő toposz pedig az ablak, Emma bezártságának és korlátozottságának szimbóluma: vágyakozik, leskelődik, várja a jelzést (a homokdobást) vagy jelez (kitett ronggyal); de a szomszédok szintén kémlelődnek, még a parasztok is lesik a bált a kastélyban - „vidéken az ablak pótolja a színházat, a sétát is” (II.7.). (A kép Bovaryné léthasonlatában is megjelenik: élete „olyan hideg, mint egy padlás, melynek ablaka északra néz, s homályában az unalom, e csendes pók szövi hálóját” (I.7.). Bár az író azt vallotta, hogy „feszélyezi a metaforikus érzéke”, és „mint a tetvek, úgy marják a hasonlatok”, ezért „egyebet se tesz, mint irtja őket, hemzsegnek tőlük a mondatai”, hagyott még költői képeket a regényben.)
A mű meghatározó tónusa az irónia: Emma temetésekor „Rodolphe, aki egész nap vadászattal szórakozott, nyugodtan aludt a kastélyában; Léon is aludt Rouenban”; Léon házasságára Bovary levélben közli: „szegény feleségem is mennyire örülne, ha élne”; Emma nagyravágyásán, másoló, utánzó hajlamán végig ironizál (l. Párizs térképe, a szenilis herceg, Berthe névadása). A kulcsjelenet, a tenyészvásár napja, sokszólamú, sokhangnemű fejezet: a bevezető leírás után párhuzamosan zajlik lenn a ceremónia, fenn (az ablakban!) Emma elcsábítása; egyre gyorsabb váltások után jelenik meg (a legszegényebb, de önzetlenül adakozó) Catherine Leroux, a kitüntetett vén cseléd - alakjával kapcsolatban hangzik el az író egyetlen direkt közbeszólása: ő „a pirospozsgás polgárok között a félszázados szolgaság” -, majd a patikus vallásellenes reagálása következik, végül a tűzijáték leírása és Homais cikkének résuméje. (A szegénység-alaptéma mellett komikus, de reális a vásár szólama, ironikus a romantikus csábításé.)
Flaubert „gyűlöli a silány módon gondolkodást”: nem is a polgári osztályt, hanem „az ostobaságnak azt a fajtáját, melyet leggyakrabban közöttük fedezett fel”. Egyik utolsó, Maupassant-nak írt levelében fogalmazta meg (szállóigévé vált) gondolatát: „a földnek határai vannak, de az emberi butaság határtalan” (1880). M. Kundera véleménye szerint „Flaubert a butaságot fedezte fel... ez a legnagyobb felfedezése annak a századnak, amely oly büszke volt tudományos szellemére. Regényeiben a butaság az emberi léttől elválaszthatatlan dimenzió. Szegény Emmát elkíséri szeretkezéseinek ágyától halálos ágyáig, mely fölött két félelmetes agélaste ('humorérzék nélküli'), Homais és Bournisien, mintegy gyászbeszédként, hosszasan fejtegeti sületlenségeit, de Flaubert-nek a butaságról szóló látomásában az a legmeghökkentőbb, legbotrányosabb, hogy az ostobaság korántsem enyészik el a tudomány, a technika, a haladás, a modernség hatására, épp ellenkezőleg, maga is együtt halad a haladással!”