Byron, George Gordon Noël, Lord (1788-1824)

Angol költő

1788. január 22-én született Londonban.

Világirodalmi arcképcsarnok

Régi főnemesi család sarja, apja, a „veszett Jack Byron”, a testőrgárda tisztje volt, szenvedélyes kártyás, minden vagyonát elvesztette, és fia mindössze hároméves volt, amikor Franciaországban meghalt.

Byron gyermekéveit anyjával, Catherine Gordonnal Aberdeenben töltötte, itt járt gimnáziumba is 1794-98 között. A költő jobb lábára sántán született, s fogyatékossága miatt anyja egyformán szánta és gúnyolta, életre szóló sebeket ejtve fia önérzetén. 1798-ban, nagybátyja halála után váratlanul a lordi cím birtokosa lett, és Newsteadbe költözött. 1801-től Harrow-ban, 1805-től a cambridge-i Trinity College-ban tanult. Kitűnt a legtöbb sportban, és gyakori botrányok hőse lett.

Első verseskötetei, a Múlandó versek 1806, A tétlenség órái 1807 még cambridge-i diákkorában jelentek meg, amelyeket Brougham, az Edinburgh Review kritikusa hevesen támadott. Válaszként 1809-ben Byron ragyogó verses szatírát adott ki Pope stílusában: Angol bárdok, skót ítészek. 1808-ban magiszteri diplomát szerzett, majd elfoglalta helyét a Lordok Házában. 1809-ben későbbi hűséges barátjával, Lord Broughtonnal európai körutazásra indult, bejárta Spanyolországot, Portugáliát, Görög- és Törökországot. 1812-ben két híres beszédet mondott a parlamentben, a luddita géprombolók és az ír nép védelmében, és kiadta a Childe Harold zarándokútja első két énekét, amelyben spenseri stanzákban a saját úti élményeit beszéli el. A költemény olyan sikert aratott, hogy mint ezt Byron kifejezte, „egyik napról a másikra híres emberré vált”. Ezzel az addigi költőkirály, Walter Scott helyére lépett, és a nagyvilági társaságok elkényeztetett kedvence lett.

1815-ben feleségül vette Anne Isabella Milbankset, de egy év múlva felesége elhagyta és válópert indított ellene, őrültség és kegyetlenség vádjával. A botrányt növelték a széles körben szellőztetett pletykák Byronnak féltestvérével, Augusta Leigh-vel folytatott bűnös viszonyáról, így 1816 áprilisában örökre elhagyni kényszerült Angliát. Svájcban, ahol a Genfi-tó partján néhány hónapot Shelley-vel és Mary Godwinnal töltött, írta meg a Childe Harold harmadik énekét, majd Velencébe ment, és itt fejezte be a nagy költeményt. Itt ismerkedett meg Teresa Guiccioli grófnővel, utolsó nagy szerelmével. 1821-ben Pisában telepedett le, ahol Leigh Hunttal The Liberal címmel rövid életű lapot adtak ki. Részt vett az olasz forradalmárok szervezkedésében. 1823-ban tagja lett a Görögország török elnyomás alóli felszabadításáért küzdő forradalmi bizottságnak. 1824-ben a görögországi Missolonghiba érkezett, de vágya, hogy harc közben essék el, nem teljesült: reumatikus lázat kapott.

1824. április 19-én meghalt. Halálának híre nagy megdöbbenést keltett hazájában is, és az egész művelt világban, ahol Byront a legnagyobb kortárs angol költőként ismerték. Byron utolsó szavai ezek voltak: „Hiába akarnak életben tartani, meg kell halnom, érzem. Nem panaszkodom, azért jöttem Görögországba, hogy itt érjen véget terhes létezésem. Egészségemet, erőimet neki áldoztam, és íme életemet is. Csak egy kívánságom van. Testemet ne nyiszálják szét, és ne küldjék Angliába. Itt porladjanak el a csontjaim, ássanak el az első sarokban, minden pompa és kő nélkül.” Végakaratának két utasítása közül később egyiket sem teljesítették. Halála után úgy döntöttek, hogy testét bebalzsamozva Angliába küldik. A balzsamozáshoz szükséges volt a belső részek eltávolítása; ezeket aztán egy kőurnában a meszolóngioni Szent Szpiridion-templomban helyezték el, és így a görög föld is részt kapott nagy harcosának hamvaiból.

Byron már 1809-es hősi párversben írt szatírájában megvallja esztétikai elveit, szembeszáll Wordsworth és Coleridge romantikájával, s a felvilágosodás klasszicizmusát vallja eszményképének. Való igaz, hogy költészete sokban különbözik a Lírai balladák szerzőinek romantikájától, sőt a második romantikus nemzedék, Shelley és Keats költészetétől is. Mégis Byron költészete és személyisége az angol, hatásában pedig az egész európai romantika talán legkiemelkedőbb példája. A „byronizmus”, a byroni hős individualizmusa, világfájdalma, kiábrándultságból és csömörből táplálkozó bágyadt közönye, spleenje, nemes gesztusai és embergyűlölete nemzedékeken keresztül a romantika legfőbb ismérve és vonzereje maradt. A Childe Harold énekeinek hőse ezért vált egyetemesen népszerűvé.

A költemény hátterében az európai szabadságmozgalmak körképe, a lírai útirajz tájleírásai reális ábrázolásban jelennek meg, képzelet és valóság, romantika és realizmus páratlan egységét adva. A hős bebolyongja Dél-Európát, s ez alkalmat ad tájak, népek, városok egzotikumának bemutatására. A szerkezet kötetlensége, az ironikus és elégikus hangnem keveredése romantikus jellemzők. A versforma a reneszánsz kori 9 soros stanzát újítja fel. A Childe Harold nem úgy korszakalkotó mű, hogy irodalmi értelemben iskolát teremtett volna. Ha műfajt teremtett - mert a megformálás módjában nincs kimutatható elődje -, ez egyszemélyes, a költő saját alkatára szabott műfaj volt, folytatni csak ő tudta volna, és folytatta is évekkel később két további énekkel, de már ő maga is másképp. A költemény igazi újdonsága az volt, hogy a költő mert alkotója és egyszersmind tárgya lenni a egy voltaképp epikus műnek. Az idő, a helyszín, az események, az elbeszélő műfaj meghatározói másodlagossá váltak, csak Byron-Harold tűnődésein és érzelmein keresztül átszűrve vagy bennük tükröződve nyernek jelentőséget. Ez a teljes szubjektivitás a legromantikusabb gesztus volt - és maradt - a költő pályáján, és épp ezért nagy hatást gyakorolt az egész európai romantikára. De nem csak az irodalomra. Előkelő világfájdalomból, csömörből és a tett hiábavalóságát valló ernyedt közönyből állt össze az az életérzés, amely hosszú életű divatnak, valóságos járványnak bizonyult egész Európában, amelynek hatása Baudelaire-ig és Verlaine-ig gyűrűzött.

A kéténekes poémába a költő három, eltérő metrumú lírai betétdarabot illesztett. Ezek közül az első a Childe Harold búcsúja címen önállóan is gyakran idézett részlet, mely az első ének 13. strófáját követi. A vitorlás távolodik az angol partoktól: alkonyodik, s a távozó ifjú lantot ragadva dallal búcsúzik szülőföldjétől. De merre távolodik a hajó? A betét utáni strófákból kiderül, hogy a portugál partok felé, azaz délkeletnek, így zavarba ejtő a fordításban az első strófa negyedik sora a nyugvó napról: „Űzzük őt, nyomon”. Az eredetiben álló „We follow in his flight” éppenséggel így is érthető, ám a jó megfigyelő és tapasztalataira büszke Byron aligha cserélhette fel így az égtájakat, ezért a sor csak azt jelentheti: ’mi is menekülünk (távolodunk), ahogy ő’.

A vers formailag könnyed, elegáns és dallamos, jól illik a lantra. Metruma az angol-skót népballadákat idézi - a magyar olvasónak Arany János A walesi bárdok című alkotását - a négyes-hármas jambikus sorok változtatásával, a keresztrímes szerkezettel. A költemény ténylegesen mutat némi rokonságot a kisepikai műfajjal, még ha nélkülözi is a műfaj epikus és tragikus elemeit. A tíz strófából öt a vers derekán párbeszédes formájú. Először könnyező „kis apródját” szólítja meg Harold. Byron valóban vitt magával az útra egy apródfiút, Robert Rushtont, akit aztán hazaküldött Spanyolországból, mielőtt keletnek továbbindult volna. A következő megszólított útitársa „jó legény”, ő is ismert figurája a költő életrajzának. A két ifjú bánata tükrében szemléli Harold a maga egykedvűségét és bánattalanságának mélyén az igazi bánatot: hogy amit otthagy, az még bánkódást sem érdemel.

1813-15-ben keleti tárgyú költeményei nagy sikert arattak, így A gyaur 1813, Az abüdoszi menyasszony 1813, A kalóz 1814. Ez utóbbi poémához írja előszavában: „Ami a történetemet és a történeteket illeti, ha a hiúság ama kárhozatos vétkébe estem volna, hogy ”magamból merítsek„, nos a kép találó, hiszen rám nézve kedvezőtlen. Csak a hozzám közel állóktól kívánom különösképp, hogy elhiggyék: a költő jobb, mint képzelete teremtményei.A kalózhoz hasonló témát dolgoz fel a Lara 1814. A történetek többnyire töredékesek, s a szaggatottság, a kihagyásos szerkesztés szerencsésen tolmácsolja a hősökben dúló szenvedélyeket, sejtelmes légkört teremt, s lehetőséget nyújt arra, hogy a szerző újabb epizódokkal, reflexív részekkel bővítse a műveket. Keleti bibliai parabolák lírai gyűjteménye a Héber melódiák 1815.

A keleti regék sorozatával lezárult Byron első fontos alkotói korszaka. Ezután egy sor drámát és drámai költeményt ír: Manfred 1817, A chilloni fogoly 1816, Marino Faliero 1821 és a Kain 1821; valamennyi az emberi szabadság, az egyéniség lázadásának dicsőítése. Dramaturgiai értéküknél sokkal nagyobb költői értékük. Byron drámáinak hősei szüntelenül monológban beszélnek, a többi szereplő csak hallgatóság. A Manfred című drámai költemény - a személyesen túlemelkedve - a költő örök és a romantikában külön9sen időszerű problémához jutott: az emberi lét végességének és az akarat végtelenségének feloldhatatlan ellentmondásához.

Byron több jelentős politikai szatíra: Az Ítélet látomása 1822, A bronzkor 1823 után írja meg nagy szatirikus verses regényét, a 16 énekből álló, befejezetlenül maradt Don Juant (1819-24). E műve a verses regények nagy divatját támasztotta fel hosszú időre egész Európában. Barátjához írt levelében így vall művéről: „Befejeztem első (és hosszú, mintegy 180 strófából álló) énekét egy új poémának, a Beppo modorában és annak meglehetős sikerén felbuzdulva. Don Juan a címe, és enyhén kifigurázok benne mindent és mindenkit. Kétségeim vannak, nem lesz-e kissé túl szabad ehhez az illedelmes korunkhoz. ”A verses regény hőse kevéssé emlékeztet a spanyol Don Juan-mondák szereplőjére. A fiatalember szerelmi és úti kalandjai inkább a pikareszk regényre emlékeztetnek. A történet röviden összefoglalható: Juan spanyol nemes családból való, anyja szigorúan neveli, ám hiába: tizenhat éves korában beleszeret egy fiatalasszonyba. Az idős férj leleplezi a házasságtörést, verekedés, botrány után az asszony zárdába kerül, Juant pedig anyja utazni küldi. Hajótörést szenved, megmenti egy kalóz rabszolga-kereskedő lánya. A szép Haidéval szövődő szerelemnek a zord apa vet véget, Juant eladja rabszolgának. Sztambulban egy hárembe kerül, megszökik, részt vesz az orosz csapatok oldalán Izmail ostromában. Kitüntetik, Nagy Katalin kegyence lesz, aki diplomáciai küldetésbe küldi Angliába. A történet az angol főúri körökben aratott sikereivel szakad félbe.

A közel kétezer nyolcsoros stanzából álló költemény szerzője nyíltan közli olvasóival, hogy a történet csak ürügy a számára. A történetmondást különböző jellegű lírai szövegek szakítják meg. A közbeiktatott részek elégikusak, ironikusak vagy szatirikusak. A hangnemváltás a versszakon belül is gyakori. Az „ottava rima” lehetőségeit kihasználva gyakran csak azért alakít ki valamilyen hangulatot a keresztrímes sorokban, hogy az utolsó két, páros rímű sor csattanójában érvénytelenítse. Vannak, akik úgy vélik, hogy saját korábbi művét, a Childe Haroldot is parodizálja.

Külső és belső hányattatások közepette, 1824. január 22-én, harminchatodik születésnapján keletkezik utolsó verse, személyes lírájának talán egyetlen igazán kiemelkedő darabja: E napon töltöm be harminchatodik évemet. Annak a ritka pillanatnak az emléke, amelyben egy rendkívüli ember személyes érzései egy eszmével és egy ország sorsával tapintható módon összefonódnak. A vers erőteljes hatásában része van a forma dalszerű karcsúságának; minden strófa első három sora négyes, az utolsó pedig kettes jambus, keresztrímes szerkezettel; a negyedik és a tizedik strófában még belső rímet is találunk, amivel a költő az első főrész, illetve az egész vers lezárását teszi nyomatékosabbá.

Byron alakja és költészetének eredményei áthatják az egész XIX. századot; nagy zeneszerzők (pl. Liszt, Verdi, Schönberg) zenésítik meg műveit.