Bulgakov, Mihail Afanaszjevics (1871-1940)

Szovjet-orosz elbeszélő, regény- és drámaíró

1871. május 11-én született Kijevben.

Világirodalmi arcképcsarnok

Apja a Hittudományi Akadémia professzora, anyja tanárnő volt.

1909-ben felveszik az orvosi karra, s a világháború első esztendeiben kórházi munkát végez mint orvostanhallgató. 1913-ban megnősül, s tanulmányait ‘16-ban fejezi be. Egy járási kórházban, majd frontkórházakban kezdi meg orvosi szakmáját. 1919-től Vlagyikavkazban dolgozik, ahol bemutatják első darabjait. Bulgakov egyre inkább az irodalom felé fordul. Ám még előtte, szülővárosában valós tapasztalatokat szerzett a polgárháborúról, a véres eseményekről. Németek, vörösök és fehérgárdisták váltják akkor egymást Kijevben. 1921-ben Moszkvában újságíróként dolgozik, s jelenteti meg lírai-szatirikus cikkeit. 1924-ben elválik, majd ismét megnősül.

A sorra megjelenő elbeszéléseiben (Ördögösdi 1924, Kutyaszív 1925,Végzetes tojások 1925) groteszk-komikus szituációkat, fantasztikus történeteket teremt, melyben a humor, a szatíra és a szarkazmus erejével festi meg a tömegembert, az ostobaságot. A fehér gárda 1925 az erkölcsi jó szándék és a történelmi tévedés regénye, melyben a polgárháború eseményei során a monarchista Turbin család várakozó reményei illúziók maradnak. A bulgakovi irónia mellett, a múlt értékeit védő Bulgakov egyre inkább támadások össztüzébe kerül. Bulgakov „útitárs” írónak számít, s a RAPP élesen támadja az „útitárs” írókat, hiszen műveik nagy részében „komor színekkel” festik a valóságot, és felnagyítva ábrázolják a nehézségeket. Ebből a regényéből készül a Turbin család napjai című darabja, 1926. Ezt követi a Menekülés 1928 mely az előző mű témavariációja, ám újszerű „álomdramaturgia” alkalmazásával épül: a valóság átnő az irreálisba (az álomba mint belső valóságba), s az emigrációba szorult tisztek erkölcsi megroppanását groteszk, képtelen helyzetekbe sodródásuk jelzi. A mű bemutatását a RAPP főtitkára megakadályozza. Bulgakovot „belső emigrációval” vádolják, amellyel diszkreditálja a jelent. és rehabilitálja a múltat. Ám a fő érv: 1929-ben Sztálin is szovjetellenesnek minősíti a Menekülést. A Zoja szalonja (1926) és a Bíborsziget (1928) című szatirikus vígjátékok metsző iróniával szólnak a közerkölcsökről.

1928-tól nem publikálhat. 1930-ban Sztálinhoz írt levele nyomán - mely Bulgakov magas fokú emberségének, erkölcsi tartásának, művészeti krédójának és nem utolsó sorban személyes bátorságának is bizonyítéka -, segédrendezői állást kap a Művész Színháznál (1930-36). 1932-ben összeházasodik Jelena Szergejevna Silovszkajával.

Életének utolsó évtizedében irodalmi munkásságának középpontjába a művész és a hatalom viszonya, összeütközésük, s mögöttük a gondolatnak és az írás szabadságának, a lelkiismeretnek s az értelmiségi lét felelősségvállalásának kérdése kerül. Az Iván, a Rettentő (1931) című játékos-komoly darabja a kisszerűségtől, feljelentgetőktől fenyegetett művészsorsnak, az alkotói szabadságnak és az emberi méltóságnak az ellehetetlenülését hangsúlyozza. A Képmutatók cselszövése (1932) és a Puskin utolsó napjai (1936) az abszolút hatalom és a költő végsőkig kiélezett konfliktusát, az önmagát minden áron megőrizni kívánó ember és művész lelki gyötrődését mutatja be remek dialógusokban. A Színházi regény (1937) groteszk képet nyújt a színház belső világáról, a rivalizáló színészek életéről, de legfőképpen a kisszerű zsarnok képtelen belső emberi világáról és a művészi-emberi kiszolgáltatottságról. Főművét, A Mester és Margaritát szinte a halál zárja le.

1940. március 10-én a testi szenvedésektől megkínzott, már hosszú ideje fekvőbeteg, s alig látó író megváltásként fogadja a halált.

Bulgakov főműve, A Mester és Margarita olyan két, egymástól időben és térben távol eső történetsort szintetizál regénnyé, amelyek között a térnek és az időnek nem az elválasztó, hanem az elválókat összekapcsoló hatalma munkál. Az első a jeruzsálemi történet átértelmezett bulgakovi változata, mely Jézus perét és kereszthalálát, Pilátus bosszúját, azaz Júdás elveszejtését meríti ki. A második történéssor a harmincas évek Moszkvájába vezet, a fizika és szellemi terror sátáni birodalmába, amelyben Bulgakov a Mester és az irodalmár értelmiségiek „hihetetlen” kalandjait beszéli el, akikkel Woland, a megszokottól eltérő értelmezésben vett Sátán űz játékot, megkísérelvén szembesülésre késztetni őket önmagukkal.

A Jézus-történeteknek a szüntelen jelenlétét, mely esemény az európai kultúra és civilizáció alapjait teremtette meg, s amelynek hatástörténeti, azaz valóságos folytonossága alól a 30-as évek Moszkvája sem vonhatja ki magát teljes egészében, Bulgakov minduntalan fölerősíti azzal is, hogy az epikai rímek valóságos hálóját teríti a két történetre, melyben Jeruzsálem és Moszkva mint két tükör pillantják meg egymásban magukat. Ebből következik, hogy a Jeruzsálem-történet mint múlt nem egyszerűen csak áttetszik a moszkvai történeten, hanem, mint hogy az végeredményben a Mester által íratott meg, a jelen felől mint múlt, maga is új értelmezéssel töltődik fel.

Ám Bulgakov az alakok szintjén is él az egybejátszatás eszközével. A Jeruzsálem-regény szerzője, a Mester művéért szenvedésre ítéltetik, pedig azt mégcsak nem is olvasták. Követné hát azt, aki követhetetlen, s akinekművét jószerivel nem is ismerve tagadják meg, s kényszerítik a szenvedés keresztjének viselésére. Júdásnak, a feljelentőnek Mogarics és a kritikusok lesznek az alakváltozatai. Kajafásnak, a fölbujtónak az alakjára a papos Latunszkij rímel, aki persze nincs híján Júdás vonásainak sem. Kajafásnak, a főideológusnak, Pilátusnak mint helytartónak a hatalmi funkcióit a mában Berlioz veszi át mint az irodalom fölött gyakorolt ideológiai ellenőrzés éber őre, s mint az irodalom helytartója. Lévi Máté alakjához a tanítványok, Margarita és főképpen Iván rendeltetnek.

A Moszkva-regény az irodalmi élet szatírájává és paródiájává terebélyesedik, melyben, a Jeruzsálem-történet példázatjellegének köszönhetően a szovjet politikai valóság eseményei erkölcsi konfliktusokká formálódnak át. Berlioz élet- és művészetszemléletének, de létezhetőségének gyökerei ideológiailag alaposan túltrágyázott talajba kapaszkodnak, így nem véletlen kiégettsége sem. Levágott feje a képtelen magabízóság kudarcának, az értelmiség árulásának szimbóluma. Az ő koponyájából iszik, merít új erőt a gonosz.

A Mester a romantikus szemléletű értelmiségnek és írónak, a valóságidegen ábrándozónak a figurája, akinek műve, mellyel az értelmiségi lét köteles felelősségét veszi magára, sorsává nő. Eluralkodik rajta a félelem, de lassan, és lopakodva: először csak nevet a még ki sem adott művének támadásain, majd meghökkenve értetlenkedik, mígnem páni félelem fogja el, s összeomlik. Ez az, ami miatt megvonatik tőle Istennek fénye, mégha a feloldozás és a nyugalom meg is adatik néki.

A regény mottója Iván sorsával alkot rímet, hiszen éppen a „Sátán” fantasztikus fölbukkanása tereli el a Krisztust megtagadó Berlioz mellől, s jut el a Mester révén a művészet titkáig, s az értelmiség felelősségérzetéig. A széles úton hömpölygő tömegből kiválva, történetének végén érkezik el a keskeny út kezdetéig. Mint történészt a megváltás misztériuma gyötri. Kiinduló helyzete ugyanaz, mint egykor a Mesteré. De még csak most érinti tollával az írólapot...

Woland nem vallásfilozófiai értelemben felfogott Sátán, hiszen megjelenését megelőzi a Moszkva-regényben a rossz mindent felforgató tevékenysége. Woland tettei szinte kiáltó ellentmondásban állnak a Sátánobjektiválódott moszkvai működésével: a hétköznapokra is ráterpeszkedő szovjet politikai valósággal, amelynek tragikus és keserű képtelensége mellett Woland tevékenységének egész fantasztikuma csak enyhe, parodisztikus utánzat. Énszembesítő tevékenységével és „játékosságával” Woland a visszájukról mutatja fel az értelmiségnek azon erkölcstelen simulékonyságát, mellyel a hatalom árnyékában vél bizonyosságra lelni, holott ördögi játszmáiban nemegyszer adott már önmattot magának (A diktatórikus hatalom éppen a közelében ácsingózóktól tart leginkább). Woland figurájában Bulgakov a goethei rossz szellemre játszik rá (ld. a mottót, Mefiszto Wolandnak szólítását a Faustban, s a Faust című opera említését Woland kapcsán). Kísérői, az akadékoskodó Behemót, a hízelgő Korovljov, a különc Azazello parodizált ördögtulajdonságok hordozói. De mint az ember rossz szelleme ejti foglyul az erkölcsi életet az ösztönéletre felcserélő júdásokat, az önelvesztést vállaló karrieristákat (Berlioz), ám jót is művel (Mester). Az utópiával szembeszegülő Woland mondja ki azt a nézetet is, hogy csak az valósul meg, amire a világ igent mond. Ennek az értelmében oldja fel művének utolsó sorában a Mester - aki maga is megtapasztalta a félelmet - Pilátus magányát, szabadon bocsátja a félelemből áldozattá lett gyilkost. Feloldja kötelékeit, mert a szenvedésben bűnét felismerő bulgakovi Pilátus már csak Jézus mellett akar lenni, és sehol másutt. Ám a romantikus szerző a maga erkölcsi tisztességében a megértéstől a megoldáskeresésre siklik át, amikor öntudatlanul is elkötelezi magát Iván, a tanítvány mellett.

A Faust-legenda orosz változatában Wolanddal, „ a holt lelkek” birodalmának vándorával Margarita lép szövetségre, hogy visszaszerezze szerelmét, vállalván a hármas próbát. Ő az egyetlen szereplő, akiben a vágyak és az erkölcs között nincs szakadás.

Amellett, hogy a szerző a két regény nyitó- és záró sorait átviszi egymásba, mintegy folytonosságot sugallva, Woland révén fantasztikus tér- és időbeli köteléket is teremt közöttük. Lévi Máté értesíti Wolandot arról, hogy Jesua olvasta a Mester regényét, s hogy az író a megnyugvást kiérdemelte. Ezzel a mozzanattal Bulgakov a „misztikum” szintjén teremt összefüggést Krisztus és Moszkva között az eszkatológia hangsúlya mellett.

A két történéssor tehát egymást fokozatosan újabb és újabb jelentéssel tölti fel. A motívumok és a szimbólumok rendszere is ennek szolgálatában áll. Jeruzsálem és Moszkva egy szimbolikus világegész kezdetét és végét jelölik. A stílus szintjén a kés-motívum az emelkedettségről a groteszkre siklik át a moszkvai történésben: Lévi Máté kenyérvágó kése, mellyel Jézust a kínoktól szabadítaná meg, a moszkvai diplomataboltban a hal felbontásánál villan elő. Nem csak a szent és profán ellentéte tűnik itt fel, hanem a szándékok különbözősége. A halnak mint Krisztus-szimbólumnak a megölése, a ráhagyatkozás elfeledettségét sugalmazza a moszkvai „színen”. A bor (vér) is összefüggést teremt a két történet között: Júdás vérével itt Meigel báró vére teremt „rokonságot”: Jézus szellemiségének elárulóit is utoléri a bosszú. Az értelmiségi lét egybehangzó pilátusi kiáltását („Istenek, isteneim, mérget nekem, mérget!”) a Moszkva-történet narrátora is megismétli. A jeruzsálemi reggel - Jézus alakjával és a megváltás ígéretével - s a moszkvai este a leszámolás közé idő- és gondolati ív ékelődik mint kezdet és vég közé. A jeruzsálemi történetben Jézus megfeszítésének napja (péntek), és a moszkvai történetben az igazságtétel napjai (csütörtök, péntek, szombat) a vasárnapban érnek össze, a feltámadásnak a napján, amikor a Mester, Margarita, Frida és Pilátus megváltatnak. A tűző nap okozta szenvedésben az embernek választás adatik meg az erkölcsi parancs és a hatalom birtoklása között: Jesua az etikum szavát, Berlioz, Kajafás és Júdás a hatalom csábítását, míg Iván és Pilátus a megtisztulást választja. De a Hold-szimbólum is sokszínű jelentéssel kapcsolódik a hősökhöz (Pilátus esetében holdsugár vezet Jézushoz, Júdást a Hold fényénél éri el Afrianus kése, minthogy a Nap (Isten) fényét megtagadta. A holdas éjszaka indítja el Iván vágyakozását valami megfoghatatlan, valami szépséges felé). A vihar motívuma a katasztrófának vagy a megtisztulásnak a hírnöke (Jesua szenvedései vele érnek véget; Pilátus ekkor ér meghasonlásának tetőpontjára; viharban lép át a Mester a másik világba, s ekkor lesz tanítványa Iván). Az „itt az idő!” wolandi kiáltása misztikus feladatának végét, lezárulását jelzi.

Bulgakov műve a Fauston túl a tematikai motívumok szintjén is merítkezik a hagyományokból. A Mester Gogolhoz hasonlóan elégeti kéziratait. A vihar Puskin viharát visszhangozza. A 30. fejezet címe, az „Itt az idő. Itt az idő!” a lélek nyugalmát életének utolsó éveiben olyannyira vágyó Puskin alakjához társul. Jesua és Pilátus párbeszéde a Karamazov testvérekpoémáját, Iván Nagy inkvizítorát idézi, míg a vihar röpítette emberek, a beszélő macska és egyéb más mesés elemek a gogoli Esték egy gyikanykai tanyán és Az orr című elbeszélések mozzanatait idézik meg.

Stiláris emelkedettség és összhang a drámai tematikával - ez uralja a több nézőpontú Jeruzsálem-történetet, míg a moszkvaiban a komikum, a groteszk, a gogoli szószátyárság, valamint a két főhőshöz rendelve, a tragikum, a líraiság és az idill is teret nyer.

A bulgakovi értékrendszer Mestert és Margaritát a „dantei” Purgatórium hegyének legfelső pontjára helyezi (A táj maga a dantei Édenre emlékeztet). A fény birodalma Jesuáé, míg Pilátus az erény körein kapaszkodva kísérli meg tisztulását. A Pokol egyre ereszkedő bugyraiban szenved Mogarics, Bengalszkij, míg a három főbűnös, Júdás, Berlioz és Meigel báró a Sátán közvetlen szomszédságát élvezheti.

Megváltáskereső regényének elégikus zárlatában Bulgakov a megfáradt ember elvágyódásával int búcsút.