Ír származású, angol és francia nyelven alkotó dráma- és regényíró, költő, esszéista
Dublinban született 1906. április 13-án.
1927-ben franciából és olaszból szerzett bölcsészdiplomát a dublini Trinity College-ban. 1928-30-ban a párizsi École Normale Supérieure-ön dolgozott angol lektorként, majd 1931-32-ben francia előadó volt a Trinity College-ban. 1932-36 között felváltva élt Londonban, Német- és Franciaországban. 1937-ben Párizsban telepedett le, ahol előbb Joyce-szal ismerkedett meg (titkári teendőket látott el mellette, tanulmányt írt róla, szellemi örökösének vallotta magát), majd Duchamp és Giacometti környezetéhez tartozott. Ekkor kezdődött az a kétnyelvűség, mely későbbi írói munkásságának kivételes sajátosságot adott. Tevékenyen részt vett az ellenállásban, de a felszabadulást követően azonnal visszavonult a politikai szerepléstől, mert úgy vélte, hogy a művész csak magánemberként lehet társadalmilag elkötelezett. Rövid Proust-monográfiája, 1931 a szakirodalomban máig kiemelkedő teljesítménynek számító, filozófiai igénnyel megírt értelmezés. Világképe már ekkor körvonalazódik: szerinte az életben a szenvedés és az unalom időszakai váltakoznak.
Beckett, esztétikai önmeghatározásai szerint, annak kifejezését becsülte, hogy „nincs mit kifejezni, nincs mivel és nincs miből kifejezni, hogy nem létezik a kifejezés ereje, a kifejezés vágya, csak a kifejezés kötelessége”; olyan művészetről álmodott, mely „nem lázad saját fenséges jelentéktelensége ellen.”
Whoroscope, 1930 című költeményében - Poroszkóh; igazából lefordíthatatlan szójáték - Descartes tölti be a lírai én szerepét, akinek dualista világképe és racionalizmusa Beckett egész életművére döntő hatást tett. Visszhangcsontok, 1935 című verseskötetét a szürrealista automatikus írás és T. S. Eliot költői példája ösztönözte. Több fricska, mint rúgás, 1934 című novelláskötete és első regénye, a Murphy, 1938 pedig a szürrealisták által kedvelt fekete humor egyéni változata. 1940-42 között a Murphyt lefordította franciára, 1942-44 között Watt címmel angolul, 1945-ben Mercier és Camier címmel franciául írt regényt. Felfogása szerint a művész csak magánemberként lehet társadalmilag elkötelezett, s minthogy a háború utáni években a francia közönség elkötelezett irodalmat igényelt, Beckett művei sokáig nem találtak kiadóra. Teljes ismeretlenségben, 1947-49 között írta legjelentősebb műveit: regénytrilógiáját és első két drámáját, amelyek közül a terjedelmesebb Eleutheria máig kiadatlan. Jelentős csavargónovellái (A kitaszított, 1947; Első szerelem, 1970) nagy regénytrilógiáját készítették elő.
A 60-as években műveit már egyre szélesebb körben olvasták, s 1969-ben megkapta a Nobel-díjat „művéért, mely a regény- és drámairodalomban új formákat honosított meg, s az emberi nyomorúság ábrázolásán keresztül az ember felemelkedését kívánja szolgálni.”
1989. december 22-én halt meg Párizsban.
A regényíró Beckett átmenetet képez a századelő nagy kísérletezői, Proust, Kafka, Joyce és a „nouveau roman” későbbi nemzedéke között. Elveti a cselekményt és a jellemábrázolást; mindkét irányban átlépi a határt az elbeszélő és a hős között.
A Murphy-nek alig van külső cselekménye: egy Londonban élő ifjú ír egy utcalánnyal áll össze, majd elhagyja, és ápoló lesz egy elmegyógyintézetben, s amikor meghal, végrendeletével ellentétben hamvait nem a WC-kagylóba szórják, hanem egy kocsma padlójára. A regény még hagyományos formájú, valós környezetben játszódó, ironikus hangú mű, de abszurd létfilozófiát kidolgozó, végletesen zárkózott hőse már sajátosan becketti figura.
Trilógiájának első része a Molloy, 1950: a címszereplő (az emberlét határára eljutott csavargó) és Moran belső monológjából épül fel. Moran az elveszett Molloy keresésével megbízott jómódú polgár, aki közben saját magát is egyre jobban elveszíti. A regény végére világossá válik, hogy Moran Molloy tudata. A történet folytonosságát minduntalan elbeszélő mozzanatok szakítják meg; részleteiben a mű az Odüsszeia és az evangéliumok parafrázisa. (A mű az alkotásért folytatott küzdelem metaforájaként is értelmezhető.)
Folytatása a Malone meghal, 1951: e művének fő alakja egy kórházi ágyon fekve látja szeme előtt elvonulni egy élet valós vagy képzelt eseményeit, melyek groteszk halálba torkollnak. E műben Sterne kezdeményezését fejleszti tovább: ahogyan Yorick az elbeszélő Tristram Shandy hasonmása volt, úgy válik a történet hőse, Macmann az elbeszélő függvényévé.
A befejező rész, A megnevezhetetlen, 1952, egy test nélküli tudat óriásmonológja: a beszélő létezését csak az önmagát szakadatlanul érvénytelenítő szitokáradat igazolja, amelyet azok fejére zúdít, akik a beszéd elemeit és a világról való kész fogalmakat belésulykolták. Malone-t is egy már teljesen azonosíthatatlan elbeszélő kitalált hasonmásának minősíti.
A végletes tömörség jellemzi kései prózáját: a Semmi-szövegek, 1955 című elbeszélés-ciklust követő, jobbára néhány oldalas szövegeit maga a szerző a ’memento mori’ funkcióját betöltő 17. századi holland képekhez hasonlította. E korszakában mindössze két hosszabb műve született: a Hogyan, 1961 és Az elveszejtő, 1971 című kisregény; mindkettő Dante-parafrázis. A Hogyan című regény már az elbeszélő küzdelmét ábrázolja, hogy életre hívja Pimet, a fiktív hőst. Nincs benne sem nagybetű, sem központozás, a bekezdések segítségével lehet eligazodni. Közeledést jelent ez a nouveau roman kiinduló célkitűzéséhez (de akkor, amikor ennek az irányzatnak a művelői már más irányban folytatták a kísérletezést).
Beckett művészi hatása igazában az 50-es években volt jelentős, akkor is elsősorban Godot-ra várva , 1952 című drámája révén, mely az abszurd dráma immár klasszikus példája és mintája a műnem minden hagyományának, szabályának felrúgásával (nincs cselekmény, illetve ott ér véget, ahol elkezdődött; nincsenek jellemek; nincs tulajdonképpeni párbeszéd sem, mert a szereplők felcserélhetők). A nyelvezet lecsupaszítottsága, közhelyszerűsége ellenére minden mondat többszörösen áttételes jelentést hordoz, zsúfolásig tele utalásokkal az európai kultúrára; a becketti szöveg ennek sűrítménye és kipellengérezése.
További drámai művei egyre „abszurdabbak”.
A játszma vége, 1957 az író drámai művészetének másik oldalát emeli ki: az atomháború után, a teljes semmibe hullás peremén játszódó darab a Lear király paródiájaként is értelmezhető. A négy szereplő - a vak és béna úr, a nyomorék szolga, a szeméttartályokon kuporgó lábatlan öreg szülők - az emberi nem talán utolsó példányai. Mindannyian reménytelenül várják a megváltó halált, mely éppúgy késlekedik, mint Godot.
Ez a két dráma a nyelv magas szintű művészetéről tanúskodik: az író viszonylag szűk francia szókincséből a nyelven belüli nyelvet teremt.
Beckett darabjai keletkezésük sorrendjében egyre rövidülnek: az 50-es évek végétől írt színművek és hangjátékok közül egyedül az Ó, azok a szép napok, 1961 közelíti meg a korábbi két színmű hosszúságát. A fecsegéssel a halálvárás unalmát elűző Winnie mozgástere egyre korlátozottabb: az első részben még csak derékig, a másodikban már nyakig süpped az emberi életet jelképező homokdombba. A testi mozdulatlanságra kárhoztatott asszony monológja a modern ember magányának abszurditása; egyszerre farce és tragédia. A Lélegzet, 1970 a világirodalom legrövidebb (30-40 másodperces) darabja: a színpadon egy halom szemét látható. Magnóról gyereksírást hallunk. Aztán egy nem látható ember lélegzését. Majd ugyanezt még egyszer. Aztán még egyszer a gyereksírást, és függöny. Már egyáltalán nincsenek szereplők, párbeszédek, kellékek. Film, 1970 című forgatókönyvében a második „személy” a film egyetlen alakját figyelő kamera. Ez a mű elsősorban a nagy filmszínész, Buster Keaton némajátéka révén vált emlékezetessé.
Az 1960-as évektől gyakran írt hangjátékokat és tévéjátékokat (Az utolsó tekercs, 1958, hangjáték; Zsarátnok, 1960, hangjáték; Mondd, Joe, 1966, tévéjáték; Halott szereplők játékai, 1969, hangjáték; Az elnéptelenítő, 1970, dráma; Én nem, 1975, dráma; Befejezésül még, 1976, dráma), de publikálta prózavers-kötetét (Még egyszer, 1976), újabb költeményeit (Versek, 1978) és néhány kisregényét (Társaság, 1980; Rosszul látva, rosszul mondva, 1981) is.
A Godot-ra várva a drámatörténet egyik legtalányosabb alkotása. A szerzőt hiába faggatták arról, hogy kit vagy mit ért Godot-n, ugyanakkor elutasította a darab értelmezéseinek egész sorát is.
A mvet először franciául írta meg - mert „a tanult nyelv nagyobb művészi fegyelemre késztet” -, majd angolul; eredeti címei (En attendant Godot/ Waiting for Godot, ’Godot várása közben’) pontosabban fejezik ki az alapszituációt: az összes tevékenységhez keretül szolgáló, a cselekményt adó várakozás-helyzetet. Tehát az alapszituáció egyben maga a cselekmény is; olyan helyzet, amire nem következik semmi, „végjáték”. Alaptémája, vezérmotívuma a visszatérő kijelentés: „Godot-ra várunk.”
A mű „négy alkat és egy szituáció végzetének drámája” (Réz P.); vegetálás a lét perifériáján. Az abszurd drámák dramaturgiájának megfelelően nem ábrázol életfolyamatokat, nemcsak cselekmény, de (hagyományos értelmű) jellem és kommunikáció sincsen: két csavargó vár egy bizonyos Godot-ra egy országúti fa alatt; érkezik egy páros, majd egy fiú Godot üzenetével. A második részben majdnem ugyanez ugyanígy megismétlődik; eszegetnek, beszélgetnek, két vándor érkezik, végül egy fiatal fiú közli Godot üzenetét: holnap biztos eljön. Reális részletekből irreálissá áll össze a műegész: minden elem, mozzanat egyszerre konkrét, kézzelfogható, ugyanakkor rejtélyes, bizonytalan. Így az idő és a tér kategóriái is. Az elvont időtlenségben megszűnt a linearitás, az időhármasság; jelen idejű az ábrázolt világ eseménytelen monotóniája. Vladimirék ugyan kiemelnek múltbeli mozzanatokat ötven éves ismeretségükből, de ez nem határozza meg jelenüket. Az alapritmust megszakítja egy-egy emléktöredék: Vladimir kihalászta Estragont a Szajnából; nyomasztó emlékeik vannak millió halottról; utalnak egy „istentelen” iskolára, emlegetik az Eiffel-tornyot és egy dél-franciaországi szüretet - de Didi felidézéseire Gogo rendszerint nem emlékszik.
Csak az éjjelek és nappalok váltakozása érzékelhető; az alkony, a félhomály. Az is látszat csupán, hogy egyetlen éjszaka telt el a két felvonás között. (Éjjelente elválnak egymástól; Estragont ilyenkor megverik ismeretlen emberek.)
Az ismétlődések ritmusa - a napszakok váltakozásában, a természet megújulásában, a visszatérő helyzetekben (várakozás; érkezés-távozás; üzenet-várakozás) és a szövegekben - ciklikus időszemléletet tükröz; lényeges változások, fordulatok nem tagolják a történéseket. Pusztán az időt kell tölteniük - ha megállnak, akkor tudják igazán, hogy csak várakoznak. Az időről tudni sem akaró Pozzo feldühödten értelmezi az időkategóriát Vladimirnak: „Mikor! Mikor! Hát nem elég önnek, hogy valamelyik nap történt, olyan napon, mint a többi, egy nap megnémult, egy nap megvakultam, egy nap megsüketülünk, egy nap megszületünk, egy nap meghalunk, ugyanazon a napon, ugyanabban a percben, ez nem elég önnek? (Nyugodtabban) Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovaglóülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét az éjszaka következik.” Estragon menekülne az időtlen, dimenziótlan közegből, de képtelen, így (kívül a naptári, az átélt időn) a pillanatok azonosulnak az örökkévalósággal.
A helyszín (a színpadkép) is az elidegenült világ azonosíthatatlan tája. Funkcionális és jelképes: a létezés elvont tere is egyben (a misztériumok világszínpadához hasonlóan). Sehonnan sehová sem vezető országút mellett, egy fennsíkon, a senki (vagy Pozzo?) földjén, hatórányi járásra emberektől, közel valamilyen szakadékhoz-nádashoz várakoznak. Nem tudják, hol vannak: ott-e, ahol tegnap, és egyáltalán jó helyen várnak-e? Máshol (valahol) azért élnek emberek (meg is verik Estragont), néha „valakik járnak” a közelükben; a kisfiú kecskepásztor, a testvére juhnyájat őriz. Az út-toposz eleve jelzi „köztes” állapotukat: kívül, távol téblábolnak az emberi világtól. A fa is sokjelentésű, szimbolikus toposz - a kiszáradt „váz” a második felvonásra feléled (a franciában még „kilombosodik”, az angolban „négy vagy öt levél” jelenik meg rajta).
A tárgyi világ is a figurák teljes kifosztottságát, reménytelenségét jelzi: az utolsó répát, retket eszik, Estragon öve lesz a kötél az akasztáshoz; kellékeik eszközök a bohóctréfákhoz: a cipő szorít, a kalap nagy; ugyanígy Pozzo és Lucky is hurcolja magával tárgyait (bőrönd, kosár stb.).
A két felvonást tökéletesen végiggondolt szimmetria tartja össze („Egy felvonás kevés lett volna, három pedig sok”, Beckett). Az első felvonásban olyan kijelentések hangzanak el, melyek egy még korábbi, meg nem írt felvonásra utalnak; a második felvonás ugyanúgy tükörképe az elsőnek, mint az első egy meg nem írtnak. Nincs előrehaladás; kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni a következő pillanatban, minden egyformán fontos, ill. egyformán jelentéktelen. Értékrend híján játék az öngyilkosság, kiemelt jelentőségű viszont a várakozás (az arányeltolás a hagyományos cselekmény paródiája is egyben).
A helyzetek majdnem ugyanolyan sorrendben térnek vissza, de a második rész lefelé halad - ugyanúgy zárul, mint az első, de végleg bizonyossá válik a reménytelenség. A körforgásban a fiú feltűnése először fenntartja a várakozást, másodszor viszont már az ő előkerülése is a szituáció értelmetlen voltát erősíti. (Vladimir kutyáról szóló dala azt példázza, hogy a végtelenségig lehet újrakezdeni, még a hiábavalóságokat is.) Gogo és Didi számára nincs menekülés; este távozhatnának, de nem mennek.
A felvonásokat az állandó mozgás határozza meg, a végeket a nyugalom, a maradás állapota. Az író felcseréli a mű záróformuláját Estragon és Vladimir között, hangsúlyozza a kölcsönösséget. Magányra vágynak, de azt sem tudják elviselni - így együtt, elválaszthatatlanul magányosak. („A művészi tendencia nem a tágulás, hanem a szűkülés. És a művészet a magány apoteózisa”, Beckett)
A mű figurái várakozók és utazók. Nemcsak az idő eltöltésén, hanem lényük, bensőjük ürességének kitöltésén is fáradoznak. („Várakozunk. Unatkozunk. Nem, ne tiltakozz, állatian unatkozunk, nincs vita.”) Állandóan tesznek-vesznek, járkálnak, tornáznak; cselekedeteik „eleinte ésszerűnek hatnak, aztán szokássá válnak” - és minden tevékenységük egyenérték kényszercselekvés, tett-pótlék. („Folytassuk” - biztatják magukat; többször elhangzik, hogy „nem bírom folytatni”, de mindig folytatják.) Próbálják összpontosítani figyelmüket; erőlködnek, hogy emberek legyenek; tudatosítják, hogy az emberiséget is képviselik. („Ha utánagondolok, tulajdonképpen nincs is szükség ránk, mások éppúgy megtennék, amit mi, ha nem jobban. ... De ebben a pillanatban ezen a helyen az emberiség mi vagyunk... Legalább egyszer legyünk méltó képviselői ennek a fajzatnak, ha már szerencsétlen sorsunk közéjük vetett.”).
Változatos eredet neveik szintén az „emberiséget” idézik, beszélő névként is: Estragon neve francia (de benne az angol ’go’-t vélik felfedezni), Vladimiré nyilván szláv (de a francia ’dire’-t is rejti); a Pozzo olasz, a Lucky angol eredetű. Csak a szerzői utasításokban szerepel a Vladimir-Estragon elnevezés; egymást Didinek és Gogonak hívják; a fiú Didit Albert úrnak, Gogo magát találomra Catullusnak; a bizonytalan Estragon számára akár Pozzo is lehet Godot (mindkét felvonásban annak hiszi), a fiú és a bátyja is felcserélhető - a mű az emberi személyek identitását és valóságosságát is megkérdőjelezi. A névjátékok állandóan visszatérnek: Estargon hol Ábel, hol Kain néven szólítja Pozzót - akiben így „az egész emberiség benne van” -; helyettesíthetők a nevek, személyek, kapcsolatok.
Nincs hős, nincs központi konfliktus; a figurák (a misztériumok, moralitások szereplőihez hasonlóan) magatartásformák. Sajátos, elválaszthatatlan párokat alkotnak, nem lehetnek meg egymás nélkül, de egymásrautaltságuk ellentmondásos. Szigorúan szerkesztett komplementer alakok, párhuzamos és ellentétes vonásokkal. (Kapcsolataik az egyén elszigeteltségének, magányának feltárását szolgálják.)
Bár az ismétlődő öngyilkosság-próba mindig kudarcba fullad (visszariadnak; nincs kötél; elszakad); változásaik a pusztulás, a fizikai-szellemi leépülés felé mutatnak: az embert már csak a biológiai életvágy mozgatja. Széthullanak az értékek, a kultúra megsemmisül, a létnek is illúzióját teremtik csak meg. (E.: Látod, Didi, mindig akad valami, ami elhiteti velünk, hogy élünk.)
A társadalmon kívüli, becsvágy nélküli Vladimir és Estragon képviseli az egymás mellé rendeltséget; a tudatos (V.) és a tudattalan (E.) alak „egyetlen személyiség két része” (Esslin). Ha jelen vannak „utazók”, akkor azokra figyelnek; ha nincsenek jelen mások, akkor magukra. Vladimir az eszményekért még lelkesedő, reménykedő idealista, „az absztrakciókra hajlamos, a gondolkodó, nemcsak ösztöneire, hanem eszére is hallgató ember” (Réz P.); gyakran idézi műveltsége maradványait. Benne még maradt némi felelősség-érzet is. Estragon „a földhözragadt, csak a reáliákra tekintő, szűk látókör átlagember”. Anyagias, kétkedő materialista (állítólag költő volt!), szinte csak vegetatív kérdések foglalkoztatják. (Már a hozzájuk kapcsolódó kellékek (a kalap és a cipő) jelzik intellektuális különbségüket, és ezt tovább erősíti Beckett gyors síkváltásokkal, pl. Didi elmélkedik a latrokról, a Bibliáról, és a szentföld térképére való emlékezéstől Gogo szomjas lesz.)
Az általuk képviselt tengelyre merőleges a másik kétpólusú tengely, Pozzo és Lucky kettőse, az alá-fölérendelt hatalmi viszony (és a szadista-mazochista típusok) megjelenítése. Pozzo pórázon vezeti a kiszolgáltatott Luckyt, akinek a nyakán látszik a kötélvágta seb, de ’boldog’. A második felvonásban, már megnémultan, ő rángatja kötélen maga után a megvakult Pozzót. (Szatirikus rajzuk a testi-szellemi degeneráció bemutatása; a racionalista, naturalista „haladás-mítoszok paródiája”, Mihályi G.).
Műveltek voltak mindnyájan, de felejtenek - emlékezetkihagyásuk a szövegformálásban is érvényesül, és a beszédmódjuk is töredékes személyiségük jelzése. Nem figyelnek, monologikusan filozofálgatnak; sablonok, közhelyek, hiányos mondatok hangzanak el - a beszéd is csak pótcselekvés, szerepe az űr kitöltése, a csend beálltának megakadályozása. Nem tudják kifejezni magukat, keresik a szavakat; komikusan ismétlődnek az udvariassági formulák, a veszekedés-kibékülés sémái. A kiüresedés végső fokára jutottak: a teljes értelmetlenséget ironikusan tükrözi Lucky monológja is, Pozzoé is (aki fennkölt, lírai szövege alatt csattogtatja ostorát és választékos tirádáját trágárul fejezi be). Kétséges a megértés lehetősége, elidegenült a beszéd is. A nyelv nem adekvát kifejezőeszköz, és a nyelv elleni támadás a logika elleni is: lemondás az oksági összefüggésekről. Ugyanakkor Beckett az „állandó paralelizmusokkal, visszatérő szavak láncolatával, egymással azonos és mégsem azonos, egymással egybecsengő és mégis disszonáns mondatok hosszú sorával... darabjainak nyelvi-költői varázsát is megteremti” (Hankiss).
A figurák az abszurd, groteszk helyzet bohóc-bábjai, hagyományos zanni-típusok; Pozzo ’knokknak’(azaz az állandóan ütött bohócfigurának) nevezi Luckyt. Pozzo és Lucky magánszámokat ad elő, Lucky tudálékos-zagyva értekezését és a hálótáncot; a hiú Pozzo szereplését a többiek közönségként minősítik is. Ismétlődnek a gagek, a clown-játékok (a kalap-nadrág-; bőrönd-kosár-játékok; az ütlegelés); a bohóctréfák formájában visszatért moralitás egy francia kritikus szerint „a pascali tétel illusztrációja cirkuszi bohócok tolmácsolásában”.
Létük egyetlen értelme (abszurd rítusként) a mitikussá növesztett várakozás - egyetlen pillanatra sem hagyják abba. Egy valamikori megbeszélés alapján várakoznak Godot-ra - Estragon persze nem is emlékszik -, aki nélkül értelmetlen a világ; viszont ha eljön, „akkor megmenekültek”. Megélhetést remélnek vagy megváltást (jogaikat vesztett kérvényezők? Godot munkaadó? - „kérelemmel járultunk elé”; „elbaltáztuk jogainkat”). Godot is azonosíthatatlan: a központi hiány, aki nem jön. (Egyes találgatások szerint „God-ot” az angol ’god’ francia kicsinyítő képzővel; de a beszélt ír nyelvben maga a ’Godo’ hangalak istent jelent.) Ha Godot tehát isten-allegória, akkor az alakok megváltásra várnak - és az isten nem nyilatkozik meg. (A hírhozók biblikus jelentést sejtetnek, küldönc-próféták, szimbolikusan foglakozásuk is ezt a magyarázatot erősíti; Beckett Szent Ágostonra utal, Vladimir a latrok sorsán, az evangélium ellentmondásosságán töpreng; ki nem mondottan pedig: ők maguk a latrok.) Tágabb értelmezésben Godot többértelmű alak, akire azért várnak, mert munkát adhat, értelmet, célt az életüknek - de bárki, bármi, amire az ember várhat: az ember(iség) beteljesületlen vágyainak szimbóluma.
Hankiss Elemér szerint a darab azt példázza, hogy az ellentétes pólusok közötti vibrálásra bontás meddig, milyen végletekig mehet el egy műben. Beckett teljes következetességgel és tudatossággal bontja ellentétpárokra a valóság és az emberi tudat szinte minden alapvető kategóriáját, de ezt egyre kevésbé érezni öncélú formabontásnak, s egyre inkább formateremtésnek, mert az ellentétek állandó vibrálásából lassanként egy új formaélmény bontakozik ki.
A Godot-ban a felszínen észlelhető, a társadalmi és történelmi időn kívüli banalitások mögött az ember és a világ kapcsolatának végső feltárása történik. Az író szembesít az emberi lét alapkérdéseivel, értelmetlenségével. („Írásaiban a fölbomlást úgy követi nyomon Beckett, mintha szüntelenül a Jelenések könyvéhez készítene kommentárt, vagy a Prédikátor könyvének verseihez: minden hiábavalóság!”, Balota.) Általában a mű teljes reményvesztettségét hangsúlyozzák a Godot-ra várva értelmezői, mert „amit Beckett bemutat, az ijesztő”, ugyanakkor „egyben komikus is. Nincs kiút, mutat rá, és ez persze bosszantó, mert tényleg nincs kiút... A mi szakadatlan optimizmus iránti vágyunk a lehető legrosszabb mentségünk. Ha a pesszimizmusa miatt elutasítjuk Beckettet, valódi Beckett-figurák leszünk magunk is egy Beckett-színpadon”(P. Brook).
Természetesen a szerzői állásfoglalás a mű pesszimizmusával kapcsolatosan is talányos: „Nem hiszem, hogy művem pesszimista. Nem állíthatom, hogy szereplőim kétségbeesése optimizmust sugallna. De azt igen, hogy embereim mégis makacsul követik útjukat... darabjaim kulcsszava a talán.”