Francia költő
Párizsban született 1821. április 9-én.
Apja vagyonos, magasabb rangú hivatalnok volt, művelt ember, műkedvelő festő, a 18. századi felvilágosodás híve. Második felesége egy (nála harmincöt évvel fiatalabb) árvalány lett - ebből a házasságból született a költő. Apjához kitűnő viszony fűzte: az öreg maga tanította meg írni-olvasni, fejlesztette művészi ízlését. 1828-ban, apja halála után anyja feleségül ment egy diplomatához, a későbbi Aupick tábornokhoz (aki konzervatív szemléletű katonatiszt volt, konstantinápolyi követ, majd szenátor). Baudelaire árulásnak érezte anyja házasságát, magányos és zárkózott, ellenkező és pózoló lett; már diákkorában cinikus és ideggyenge volt („már kora gyermekségemben két ellentmondó érzést éreztem a szívemben: az élet borzalmasságát és az élet extázisát”).
Tizennyolc évesen jelentette ki, hogy sem katona, sem diplomata nem lesz - hanem író. Nem érdekelte a tábornok megvetése: gyűlölte mostohaapját. Ő küldte a fiatal Baudelaire-t - miután az gyorsan elpazarolta öröksége jó részét - egy hosszabb tengeri utazásra (Mauritiusra és a Bóurbon-szigetre) 1841-ben; ennek az utazásnak az emléke versek sorának motívumaiban jelenik majd meg. Párizsba való visszaszökése után (1842) ismerkedett meg Jeanne Duvallal, egy démonikus félvilági mulatt színésznővel, a „fekete Vénusszal”. Bohém életmódjával apai örökségének maradékát is elverte; hitelezői miatt állandóan változtatta szállodáit (hosszasabban élt pl. az Ady-által is megörökített párizsi Pimodán-palota művész-bérlőivel). 1845-ben családja kénytelen volt gyámság alá helyeztetni. Rengeteget olvasott, tanult; verset keveset publikált, de képzőművészeti és irodalmi bírálatai sűrűn jelentek meg; 1845-ben adta ki első, képzőművészeti tárgyú kis könyvét: Az 1845-ös Tárlatot. Az 1848-as forradalom idején radikális eszméket hirdetett, a Le Salut public című lapot szerkesztette, több cikket publikált. 1851-ben végleg megcsömörlött a politikától, s élesen vitatkozott a romantika és a pozitivizmus haladás-hitével.
Az 50-es évek elején ismerkedett meg Madame Sabatier-val, egy szép és művelt kurtizánnal, „a fehér angyallal”, aki valóságos irodalmi-művészeti szalont tartott fenn Párizsban olyan vendégekkel, mint Flaubert vagy Gautier. Baudelaire csakhamar elküldte neki - névtelenül - hozzá írt verseit.
1857 júniusában jelent meg főműve, A Romlás virágai (Les Fleurs du Mal) című verseskötet, 1300 példányban; a Le Figaro július 5-én éles támadást intézett az „istengyalázó és erkölcstelen” versek és szerzőjük ellen. Az ügyészség perbe fogta a kötet kiadóját, majd hat („leszboszi témájú”) vers kihagyását rendelte el (Az ékszerek; Lezbosz; A vámpír metamorfózisa; Kárhozott asszonyok; Léthe; Hozzá, aki túl vidám). Bár az irodalmi élet elismerte Baudelaire rendkívüli tehetségét és jelentőségét, A Romlás virágainak - a század talán legjelentékenyebb verseskötetének - megjelenése nem változtatott Baudelaire helyzetén: a költő mind sanyarúbb anyagi körülmények közé került. Adósságai egyre nyomasztóbbak voltak, hitelezői elől folyton menekült, s csak a család egy régi barátjának köszönhette, hogy életjáradékhoz jutva nem kellett éheznie és volt fedél a feje fölött. Egyre nehezebben és kínos műgonddal dolgozott, magából az írásból sosem tudott megélni, pedig versein kívül - ezekből 1857-től haláláig alig több mint ötvenet szerzett! - igen tartalmas irodalmi és művészeti tanulmányokat is írt. Vérbaja elhatalmasodott, rohamok gyötörték, ópiummal, hasissal igyekezett csillapítani fájdalmait. 1860-ban jelent meg Mesterséges paradicsomok, ópium és hasis című, nagyhatású esszéje, majd ennek második része (Az istenember). 1861-ben adták ki A romlás virágai második, bővített kiadását - még mindig botrányosnak tartotta a Figaro: „ezek a virágok pompásan hajtottak ki, de a trágyadombon” -; ugyanebben az esztendőben publikálta a Richard Wagner muzsikáját elemző tanulmányát. Utolsó nagy szerelme egy Marie Daubrun nevű, másodrangú kis színésznő volt, akiről még utolsó feljegyzéseiben is gyengéd áhítattal szólt.
Időnként meglátogatta megözvegyült édesanyját Normandiában, hogy megpihenjen. 1867-ben Belgiumban előadásokat, felolvasásokat tartott - anyagilag és szellemileg helyre akart állni -, de teljesen eredménytelen volt kísérlete (a fiatal költők ekkor ugyan már mesterüknek tekintették, Mallarmé és Verlaine köszöntötte, de csak szűk „szakmai” körben ismerték). Namurben szélütés érte, bénán és elnémultan kellett Párizsba szállítani, ahol utolsó hónapjait egy magánkórházban töltötte - „Családja és barátai hazahozták, így élt még négy hónapig, de sem beszélni, sem írni nem tudott már, mivel a bénulás eltépte a gondolat és a szó összekötő láncát”(Gautier) -, barátai főképp zenével próbálták szenvedéseit enyhíteni. 1867. augusztus 31-én halt meg Párizsban. Temetésén kevesen vettek részt, hisz utolsó éveiben neve sem igen szerepelt a francia lapokban, hírneve halála után viszont meglepő gyorsasággal növekedett („Baudelaire az első látnok, a Költők királya, igazi isten”, Rimbaud).
Életvitelével is óriási hatást gyakorolt követőire: erős volt benne a polgárpukkasztó hajlam; egyszerre elátkozott, züllött költő és jólöltözött dandy; magatartásában is volt sátániság („Azt hiszem, az életem átkozott volt kezdettől fogva, és örökre az is marad.”)
Prózaverseit (Költemények prózában, 1869), naplófeljegyzéseit, valamint irodalmi és művészeti tanulmányait (Esztétikai érdekességek, 1868; Romantikus művészet, 1868) halála után gyűjtötték kötetbe. 1868-ban jelent meg az első méltó tisztelgés Baudelaire géniusza előtt: Gautier könyv terjedelmű tanulmánya és emlékezése.
Baudelaire tanulmányírónak is igen jelentős (a francia irodalomtörténet Diderot óta a legjobb műkritikusnak tekinti); főként Hugo, Flaubert, Delacroix, Courbet, Manet munkásságával foglalkozott (az első hármat kora „fároszainak” tartotta).
Életének legnagyobb irodalmi élménye Poe felfedezése volt: olvasta, majd lefordította novelláit és esztétikai tanulmányait, tanulmányozta életét, szinte azonosult vele: „Amikor először ütöttem fel egyik könyvét, rémülettel és elragadtatással láttam, hogy nemcsak olyan témák vannak benne, amiket megálmodtam, hanem olyan mondatok is, amiket én is kigondoltam, de amiket ő húsz évvel korábban leírt.” Valószínűleg Poe nélkül Baudelaire nem válhatott volna azzá a tudatos költő-kritikussá, akivé a romantika ellenére válhatott, hiszen - jóllehet minden témája, strófája, jelzője lelke mélyéről fakadt - minden sorát fékezett fegyelem és kiszámított szerkezet irányítja, „muzsikus és matematikus egy személyben”.
Legnagyobb zenei találkozása Wagner műveinek megismerése: a zeneszerzőt ő fedezte fel a franciáknak néhány Wagner-előadásnak a kor ízléséhez képest fensőbbségesen megértő, szinte prófétai elemzésével.
Prózakölteményeivel, melyeknek a Párizs spleenje (A fájó Párizs) jellegzetes címet adja, megelőzi Rimbaud vízióit, és megrendítő képekben, de a legegyszerűbb eszközökkel mutatja be a nagyvárosi élet groteszk figuráit és áldozatait. Halála megakadályozta a tervezett 112 mű elkészültében (csak ötvenet fejezett be), és az epilógus is töredékes maradt.
„A Romlás virágai címének értelmét a magyar jól megközelíti, de nem fedi, nem fedheti egészen. A ”Mal„ szónak nincs a nyelvünkben igazi ekvivalense. Mint jelző és főnév: egyszerre idézi a fizikai vagy metafizikai rosszat, az anyagi vagy testi bajt, a betegséget, a kárt, nehézséget, fáradalmat, gyötrelmet, a veszteséget és a fájdalmat, az ördögit. Magyar címnek ”A Rossz virágai„ kifejezés első tekintetre nagyon megfelelőnek látszik, de a főnevesített jelző, legalább ebben az esetben, nem hat természetesen, a ”Bajvirágok„ megoldás erőltetett és sápadt... Ezeknek és hasonló meggondolásoknak az alapján választottuk annakidején Babitscsal és Tóth Árpáddal a címet. Baudelaire remélte, hogy pajzsa lesz a figyelmeztető cím, s levelében, melyet pöre során Eugénie császárnőnek írt, így nyilatkozik róla: ’a cím szörnyű őszintesége nem védelmezett meg eléggé’. A könyv igazi erkölcsi és szellemi tartalmát sokkal jobban képviseli az első ciklus alcíme: Spleen és Ideál.” (Szabó Lőrinc) (1991-ben Tornai József lefordította a teljes lírai életművet A rossz virágai címen.)
A Romlás virágait tudatosan megalkotott kötetkompozíció jellemzi (tematikus, de főként szimbolikus egymásra vonatkozások alapján). „Könyvemnek egyetlen elismerést kívánok: ismerjék fel, hogy nem album, eleje és vége van. Valamennyi új költeményt azért készítettem, hogy beilleszkedjenek az általam választott különös keretbe.” Hangsúlyosak a nyitó- és záróversek, fontos a sorrendiség, a cikluscím, -felépítés.
Az Ajánlás Gautier-hez, a l’art pour l’art atyjához szól.
Az Előhang jelzi a kötet alaptónusát. „Ez a zaklatott előbeszéd keserű vádirat a nyomorúságos emberi erkölcs, sőt az életfeltételek ellen”; „költészetének lényege az önmagával is, az alantas sorssal is folytatott eszmei-érzelmi vita. Ennek a lélekben lezajlott és a költészet formanyelvén megfogalmazott viaskodásnak mintegy bejelentése az Előhang.” (Rába György).
Ezt követi a hat tematikus ciklus: I. Spleen és Ideál (109 vers - köztük: Az albatrosz; Kapcsolatok; Egy dög; A macska; Útrahívás; Őszi ének 1-2.); II. Párizsi képek (20 vers); III. A bor (5); IV. A romlás virágai (13); V. Lázadás (3), VI. A halál (6 vers - köztük: Az utazás).
Világképének legfőbb összetevői az első ciklusból rajzolódnak ki; a Párizsi képek oldottabb hangvételű (leíró és portréversek gyűjteménye, melyben a nyomorultak iránti részvét szólal meg); a következő csoportok a kiutak, menekülési lehetőségek változatai: a mámor, az önfeledés (A bor), az érzéki tobzódás, az erkölcsi lázadás helyzetei (A Romlás virágai), majd a metafizikus lázadás, a „satanizmus” hangjai (Lázadás) következnek; végül A halál című ciklus a végső ismeretlenre tár kaput.
Baudelaire bámulatos formaművész; klasszikusan tökéletes formai keretben, a költői érzékelések körét kitágítva fejezte ki költészeti újdonságnak számító életérzéseit: az önmagával és a polgári társdalommal meghasonlott ember vergődését, a bűn és a tisztaság, az eszmény és az undor közti szüntelen hányódást, a világgal elégedetlen és ideál után sóvárgó lelke ellentmondásosságát. Kötetét ez az ambivalencia jellemzi: a spleen, a fájdalom, levertség az adott valósághoz való viszonyt jelzi; az ideál a vágyott eszményeket. Baudelaire célja a polgári létből való elmozdulás akár a szakrális, akár az infernális felé. Együtt van költészetében az isten- és sátánkultusz, a transzcendens érték helyébe lépő szépség és a rút felmutatása, a plátói szerelem és az erotika, az életigenlés és a halálvágy, a lázadás és az unalom. („Ebbe a kegyetlen könyvbe beleraktam minden gondolatomat, egész szívemet, minden (álruhás) vallásosságomat, minden gyűlöletemet” - írta nem sokkal halála előtt.)
Az albatroszban allegóriává egyszerűsíti a költeményt az utólag a vershez illesztett negyedik strófa, mely a művész és a köznapiság világának ellentéteként magyarázza a megelőző képsort.
A Kapcsolatok a kötet egyik programverse. A szonett természeti képei és különös hangulatokra, érzéki benyomásokra vonatkozó megállapításai rejtett összefüggéseket sejtetnek. Megszünteti a tájleírás költői hagyományát, hogy minden látványelem valamely titkos összefüggésnek a jele is egyben. Baudelaire szerint a látszat világa mögött - mely kaotikusnak és esetlegesnek tűnik - van összhang és egység, melyről jelképek segítségével értesülhetünk. A költészetben a szavaknak nem szemantikai, hanem hangulati, zenei értékük van,, s ezen hatások révén érzékelhetünk valamit a transzcendens értékek világából.
Az Egy dög kísérlet a látvány mint esztétikai rút és a megformálás mint esztétikai szép kategóriájának összehangolására. (Baudelaire szerint a szép és rút emberi kategória; a természet a maga hatalmas összhangjában nem ismeri ezeket.) Az elhullott, férgektől kikezdett, bűzlő állat tetemének végletesen naturalisztikus leírása után a költő a kedveséhez intézett katartikus hatású gondolattal fokozza a paradoxont - s az egészet ellenpontozza csiszolt nyelvhasználata, gondosan választott szókincse és könnyed versformája.
Az utazás a költő élet- és művészetfilozófiájának foglalata, jelképalkotó művészetének csúcspontja; lírai mítosz. Költői szemlélete műfajteremtő: a világjárás motívumát, a térben és időben megtett, valóságos helyváltoztatást a belső élet egymással összefüggő kalandozásaira hangszereli át.
Baudelaire szakít a romantika áradó retorikájával, elveti a zsánerképek és költői anekdoták gyakorlatát, s az első nagy modern költőként klasszikusan tömör, ércesen zengő versekben, fájdalmas őszinteséggel vall magányosságáról, „belső pokláról és paradicsomáról” (Gyergyai A.), szorongató haláltudatáról, érzékeink hatalmáról és tisztaságra, jóságra, szépségre való törekvéseinkről. A Spleen és Ideál a polgári világ, általában a lét kisszerűségében és sivárságában vergődő ember, a művész újfajta életcsömörét és ideálkeresését fejezi ki (nemcsak a címben, hanem a versek teljességében is). Mint Hugo mondja, ezáltal „új borzongások”-at hoz a lírába a szenvedélyek és szenvedések örvényeiben gyötrődő lélek dekadens kínjainak s a szerelem, művészet, a kábítószerek mámorainak költője. Zaklatott gondolatait és érzéseit, elemző értelmének és érzékeny idegrendszerének költői megfigyeléseit, sejtelmes nosztalgiáit kristálytiszta formában, kivételes formaművészettel, mély, tiszta zeneiséggel fogalmazza meg. Nagy költői felfedezése a színek, illatok, hangok korrespondenciájának (összefüggéseinek, megfelelésének) versbeemelése. A nagyvárosi élet szürke színeit festi, a megalázottak és megnyomorítottak szomorúságát, s annak az embernek spleenjét, aki elvágyódik onnan, „bárhová, csak kívül a világon”, megvetvén korának haszonvágyra és filiszter-gyakorlatra épülő társadalmát.
„Klasszikus volt, a költészet öncélúságának a híve, nem akarta ’összetéveszteni a szép szavakat a jó tettekkel’, a ’tintát az erénnyel’; ’közvetlen hasznosság nélküli’ irodalmat akart, vagyis külsőleg programtalan és minden feladattól, oktató vagy rontó-javító tendenciától független költészetet. [...] Az örök embert, az érzéki és érzékfölötti világ titkait vizsgálta és akarta kifejezni és elvetett minden érdekeltséget, ’morált’. [...] A verskötetnek igen sokirányú művészi hatása lett. A formai precizitás, a súlyos erő, a szépség imádata a parnasszistákat kapcsolta Baudelaire-hez; misztikus finomságai Verlaine-ék, a szimbolisták, a rimbaud-i látnoki líra, sőt a szürrealizmus ősévé tették; a Speel de Paris-val a későbbi prózaversírókat termékenyítette meg, felszabadítóan hatott a naturalistákra és párizsi képeivel buzdítóan a modern nagyváros lírai felfedezőire; önvizsgálatai és vezeklő lelkisége a neokatolikus lírához fontak belőle szálakat, intellektuális tisztasága pedig Mallarmé, Valéry és a ”tiszta költészet„ felé mutatott előre. Nagyon sokra futotta a gazdagságából. [...] Baudelaire ”tartalma„ rég nem új - s lényegében talán sohasem volt, sohasem lehetett az -, a művészete azonban, a megcsinálás, az egyéni recept, melyet semmiféle analízis nem tud teljesen felbontani, ma is élő, új, ”örök„. Írójának zsenije és művészi elveinek kitűnősége tette azzá. Akad benne egy-két jelentéktelen darab, rossz egy sem. Csodálatosan gazdag, szép és igaz könyv, bátor, eredeti, pontos, izzóan értelmi és érzéki, idealisztikus és öncélú. ’A francia lírát egy Baudelaire előtti, és egy Baudelaire utáni költészetre osztotta.’” (Szabó Lőrinc).
„Baudelaire életműve nem csupán egy költői oeuvre a sok között: forradalom, a század legjelentősebb irodalmi forradalma, mely meghatározza mindazt, amit azóta hozott a költészet. A Romlás virágai megjelenésének esztendeje, 1857, korszaknyitó, a mi korunk nyitánya. Baudelaire véget vetett az anekdotizmus, a didaxis, a felszíni lirizálás, a moralizálás korszakának.” (Gaëtan Picon)